Sokan szeretik, sokan kifejezetten utálják David Fincher ezredforduló környékén készített, mára kultikussá vált Harcosok klubja című filmjét (népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy az IMDB 250 legjobb filmje között a 10. helyet foglalja el). Az egy-két éve tartó, a hazai filmrajongók által melegen üdvözölt „retróhullám”-ot meglovagolva júniusban tűzte újra műsorára a Corvin és a Művész Mozi Fincher megosztó alkotását, mely szerencsére nemcsak egy-két vetítési időpontot kapott, hanem viszonylag hosszú ideig, az Alienhez hasonlóan majdnem egy hónapig futott. Sikere pedig a visszajelzések, illetve a 15 év alatt kialakult kultusza alapján rendszerellenes attitűdjében rejlik. Habár jómagam szintén a Harcosok klubja kedvelői közé tartozom, mégis azt kell mondanom, a David Fincher társadalomkritikus művét szimplán antikapitalista vagy inkább anarchista „pamflet”-ként olvasók kihagynak legalább egy, fontos réteget a filmből, mely alapvetően írja felül a konvencionális értelmezést. (FIGYELEM! A bejegyzést csak azok olvassák el, akik legalább egyszer már látták a Harcosok klubját, mert az elemzés cselekményleírást tartalmaz!)
Érdekes, hogy a Harcosok klubja alapvetően két táborra osztja a nézőket. Egyfelől vannak, akik ajnározzák, hogy milyen eredeti, merész, lázadó film, mely mintegy a konvenciók közüli kitörésre ösztönöz, és a kapitalizmus elleni nyílt háborúra buzdít. Másfelől viszont éppen ezekkel a rajongókkal szemben lépnek fel a – nevezzük most az egyszerűség kedvéért így őket – „cinikusok”, akik azt állítják, hogy David Fincher munkája leegyszerűsítő, és olcsó sablonokkal ragadja meg a változó korban levő kamaszok fantáziáját. (Itt jegyzem meg, hogy ezek a „táborok” tulajdonképpen két pólust képviselnek, és nem kifejezetten publikált írásokban, hanem fórumhozzászólásokban és személyes véleményekben konkretizálódnak.)
A Harcosok klubjáról persze lehet jót és rosszat mondani, s firtathatjuk adaptáció mivoltát, vagy össze is vethetjük a könyvvel (a történet Chuck Palahniuk tollából származik), melynek komplexitását nyilvánvalóan a filmkép konkrétságából kifolyólag képtelen is lenne visszaadni egy két és félórás mozgókép. Azonban a hasonló, és alig egy évvel később készült Amerikai pszichóval összehasonlítva mégis elmondható, hogy David Fincher korántsem leegyszerűsítő, és nem pusztán egy olvasata létezik a műnek. Melyet egyébként maga a rendező is megerősített, aki kifejezetten cáfolta a vele készített interjúkban, hogy ő a filmbeli „Fight Club”-ot pozitív színben tünteti fel, és műve sem a lázadásról szól, nem is arra buzdít.
De akkor mégis mi rejlik a kapitalizmus-kritika felszíne alatt? Érdemes a kérdést a film műfaji behatárolása felől megközelíteni. David Fincher mondhatni thrillerszerző, mert pályáját végigkísérik a feszültséggel teli bűnügyi filmek, melyekben azonban mindig van valamilyen többlet, egyik sem szimpla (pszicho)thrillerként működik. A Játsz/ma egy szép átverés, a Hetedik legalább annyira film noir, mint thriller, a kétes értékű A tetovált lány karakterdrámával lazítja a bűnügyi történetet, a Holtodiglan pedig ügyes konspirációs thriller, ugyanakkor viszont bizonyos szempontból Bergman Jelentek egy házasságból című művének párja.
A Harcosok klubját is szokás mindenféle jelzővel illetni (sokan „retro-noir”-nak tartják), s a thriller műfaja ebben a filmben is feltűnik, hiszen az Edward Norton által alakított figura egyre inkább belesodródik egy veszélyes pozícióba, társadalmi (vagy inkább a társadalom peremvidékén elhelyezkedő) státuszba, melynek révén a történet utolsó harmadában menekülésre kényszerül. Azaz a Harcosok klubja is él a thriller és a noir eszköztárával veszélyben levő, kontrollt vesztő antihőse révén.
Azonban David Fincher filmjének nem ez az igazi műfaja. Nem szabályos thrillerként vagy noirként működik. A Harcosok klubja hangnemét, stílusát, karaktereit stb. közelebbről megvizsgálva gyorsan rájöhetünk, hogy ez a mű alapvetően ironikus. Sőt szatirikus. Azaz – akár a Játsz/ma vagy a Holtodiglan esetében – egy maró szatíráról, pontosabban groteszk szatíráról van szó, semmint komoly thrillerről vagy populista kalandfilmről. A Harcosok klubja egyfelől groteszk, mert főhőse fokozatosan többet kezd képzelni magáról, mint ami, ugyanakkor szatirikus is, mivel a cselekményvilágban megjelenő társadalom gúny tárgyává válik, és leértékelődik. Fincher művének kulcsa pedig ez a groteszk-szatirikus kettősség.
Vagyis David Fincher nem enged minket, nézőket közel a szereplőihez. Edward Norton főhősével egyfelől könnyű lehet azonosulni, mivel egy átlagos polgár, olyan, mint bármelyikünk: dolgozik, fogyaszt, testi-lelki problémái vannak, semmi nagy tettet nem tud végrehajtani, csak végzi monoton munkáját. Ugyanakkor Norton karakterével nagyon nehéz is azonosulni, mivel abszolút nem szimpatikus, sőt a történetben előrehaladva egyre elrajzoltabb, ellenszenvesebb karikatúra. Tyler Durdenhez pedig olyan fordulat kötődik, mely miatt státusza kétszeresen is átértelmeződik – azaz egyszerűen ontológiailag és morálisan válik lehetetlenné, hogy őt bálványozzuk. Minthogy egyfelől antagonistává válik, másfelől pedig kiderül róla, hogy tulajdonképpen nem is létezik, csupán a Norton-karakter egyik személyisége.
A harmadik főszereplő Marla Singer, aki viszont egy velejéig amorális karakter, akit Durdenhez hasonlóan lehetséges pusztán Norton karaktere képzeletének műveként értelmezni. Sőt mint a disszociatív identitászavarral küzdő főhős egyik személyiségeként is felfogható Marla. Aki – miként Brad Pitt figurája – zavaró elem, negatív hős, antagonista, aki keresztbe tesz a főhősnek.
Tehát van három főszereplő, akik közül az egyik egy kiégett, ellenszenves fogyasztó, a másik kettő pedig csupán valamilyen (pozitív vagy negatív) ideáltípus, a többes személyiség egy-egy személyiségszelete. Azaz nem valós, hús-vér figurák, hanem absztrakciók. A laza és kemény Tyler Durden képe méltán került ki több kamasz falára a film premierje után, hiszen egy igaz macsó példakép, aki felveszi a kesztyűt, és „kivezeti a népet” a sötétségből, felszabadít az elnyomásból. Egy forradalmár, akire felnézhetnek nemcsak a tinédzserek, de mindenki, akinek elege van a hétköznapok monotóniájából. Nos, a Harcosok klubja ezt a mítoszt rombolja le közvetlenül annak felépítése után, a cselekmény második felében.
David Fincher (illetve az eredeti író) éppen arra mutat rá a disszociatív identitászavar révén, hogy mindez csak kamaszos fantázia, deviancia terméke. A deviáns társadalom ellen szerveződő, erősen fasisztoid klub maga is deviánssá, elfajzottá válik, sőt önnön magát számolja fel saját vezére fantazmagóriája miatt. Ilyen szempontból Tyler Durden általában a diktátorokat idézi, jóllehet leginkább Hitlerhez vagy Sztálinhoz áll közel, akiknek üldözési mániája saját hatalmukat tette tönkre. Ha összevetjük a film első és második felét, éles kontraszt rajzolódik ki a történet eleje és vége között. Míg az első etap valóban értelmezhető úgy, mint felszabadítási narratíva, mellyel tökéletesen azonosulhat bármilyen munkás vagy multinacionálisnál robotoló irodai dolgozó, akinek tele a hócipője a lélekölő munkával, addig a második rész már sokkal inkább azt mutatja be, mivé fajult a lázadás.
Úgy vélem, David Fincher szatirikus-groteszk hangnemével éppen azt a keserű igazságot fejezi ki, hogy amit 1968-ban a kapitalizmus elleni lázadások alkalmával (vagy akár az 1789-es francia forradalom, az 1917-es bolsevik forradalom, és az 1933-as náci hatalomátvétel során) gondoltak, nem valósítható meg. Vegyük például Herbert Marcuse egyik állítását, mely tökéletesen egybevág a Harcosok klubja első felével. Marcuse „Az egydimenziós ember” című, 1964-ben megjelent írásában a fogyasztói kapitalizmust kritizálja, és azt állítja, hogy a nyugati demokráciákban a szocialista diktatúrákhoz hasonló totalitarizmus alakult ki. Csak éppen Nyugaton, a kapitalista, konzumerista társadalmakban a technika és a fogyasztás totalizáló ereje érvényesül. A rendszer az egyén számára fals szükségleteket teremt, s azt sugallja, hogy a luxuscikkek ugyanolyan elengedhetetlen tartozékai az életnek, mint a kenyér vagy a víz. Ennek eredményeként az ember aláveti magát a munka és a rendszer követelményeinek, s azért dolgozik, akár még túlórát is vállalva, hogy a fals szükségletekhez hozzájuthasson. Így az az abszurd állapot alakul ki, hogy az egyén már egybeolvad az árucikkekkel, és az autója vagy a – jelenre vonatkoztatva – a telefonja és a számítógépe rabjává, sőt kiterjesztésévé válik. Ezellen pedig mindennemű, a társadalomból belülről jövő lázadás lehetetlen, mivel a kapitalista-liberális demokráciáknak meg vannak az eszközei arra, hogy semlegesítsék az érdemi rendszerkritikát. Például Marcuse szerint a kapitalizmus legjobb fegyvere a média, mely mindent, ami valóságos, fogyasztható szenzációvá, fikcióvá, azaz fogyasztási cikké, a rendszer legfőbb termékévé tesz. Elég csak Sidney Lumet Hálózat című 1976-os filmjére gondolni, és máris megértjük mit jelent ez. Így Herbert Marcuse azt állítja, hogy az ellenállás egyetlen lehetséges formája a társadalom kitaszítottjainak felkelése. A híres filozófus ezalatt pedig a munkanélküliek, hajléktalanok, hátrányosan megkülönböztetett etnikai csoportok stb. lázadását érti.
A Harcosok klubja első fele, illetve általában az elsődleges, felszíni rétege ugyanerről beszél. „Nem a munkád vagy. Nem a bankszámlád vagy. Nem a kocsid vagy. Nem a pénztárcád vagy. Nem a rohadt egyenruhád vagy.” – mondja Tyler Durden a filmben, s zengik vele (fiatal)emberek, rajongók milliói, akár a Fincher művéhez hasonló, már említett Hálózatban a showműsorban („Pokolian dühös vagyok, és nem tűrök tovább!” / „I’m as mad as Hell and I’m not going to take this anymore!”). S azt látjuk, hogy Edward Norton főhőse is a történet elején össze-vissza vásárol mindenféle bútort mintegy pótcselekvésként, unalmában. Azaz valóban a reklámok és fogyasztási cikkek rabszolgájává, sőt élőhalott zombijává vált. A Harcosok klubjába pedig csupa olyanok csatlakoznak (nem mellesleg a társadalmon kívül levő, lerobbant, külvárosi, elhagyott, „normális életre” alkalmatlan házban gyülekeznek tagjai), akik valami miatt kiszorultak a rendszer margójára: a hererákos Bob, a munkájukat megunt emberek, s Norton karaktere / maga Tyler Durden, aki elvesztette lakását, hajléktalanná vált a saját maga által okozott robbantás miatt. Tehát, miként Marcuse elképzelte, csupa kirekesztett, perifériára szorult egyén alakít egy ellenállási mozgalmat, mely a kapitalizmus lebontására esküszik fel (a multik elleni támadás például beszédes).
Azonban David Fincher korántsem az 1968-as mozgalmak híve, sőt inkább azok bukásáról, elfajzásáról beszél. Mert mi történik a történet második felében? Tyler saját maga ellen fordul, s abszurd utasításai miatt saját katonái akarják semlegesíteni önnön vezérüket. S minden feladatuk, minden tervük valamilyen destruktív mozzanatban realizálódik: a verekedések provokálása, a fogyasztási szimbólumok rombolása, az irodaházak felrobbantása stb. Itt jegyezném meg, hogy egyik társam, akivel újranéztük a filmet, felemlegette nekem a vetítés után, hogy a Harcosok klubja zárójelenete igencsak döbbenetes annak fényében, hogy két évvel bemutatása után, szeptember 11-én ugyanúgy omlott össze a kapitalizmus nagy szimbóluma, a World Trade Center, mint Fincher művének záró soraiban a felhőkarcolók.
Fincher filmjének pedig ez a lényege. Ahogy a WTC elleni támadás hivatalosan terrortámadás volt, úgy a Harcosok klubjának tagjai sem lázadók, hanem radikális terroristák. De ugyanez történt 1968-69 után is, mikor az Új Baloldal azon törekvései elbuktak, hogy a kapitalizmust alapvetően reformálják meg. Szélsőséges csoportok a tüntetések csillapodása után akciókba kezdtek. Olaszországban a Vörös Brigád tartotta rettegésben a társadalmat, az Egyesült Államokban a Fekete Párducok fogtak fegyvert. De ide sorolható az altmonti fesztivál tragédiája is, melyet az ellenkultúra szimbolikus bukásának, erőszakba fulladásának, fasizálódásának szoktak tartani (mikor az amúgy is zavart koncertet biztosító Hell’s Angels banda tagjai agyonlőttek egy feketét a Rolling Stones előadása közben).
A Harcosok klubja sem a lázadást ünnepli, hanem éppen annak lehetetlenségéről, a kívülállás megvalósíthatatlanságáról beszél. Emlékezzünk a film azon jelenetsoraira, mikor fordulat áll be a klub történetében, és a csoport militarizálódik. A jelentkezőket megfosztják méltóságuktól, önbecsülésüktől, tartásuktól, s akár a katonaságnál, feltétel nélküli engedelmességre nevelik a fanatikus férfiakat. Ez egyfelől a náci / fasiszta tömegmanipulációt, másfelől pedig a fogyasztói társadalom uniformizáló mechanizmusait juttathatja eszünkbe. Hiszen Tyler Durdennek (vagyis Edward Norton karakterének) pont az volt a problémája a történet elején, hogy maga is árucikké vált, monoton élete sehová sem tartott az elidegenítő fogyasztásban. Semmivel sem volt különb sem egészséges sorstársainál, sem a klubokban feltűnő szerencsétleneknél. Hiszen, míg a hererákosok vagy a parazitások egészségüket veszítették el, addig Tyler Durden egyénisége, egységes identitása hullott darabokra.
Fincher filmjében elmosódik tehát a határvonal jó és rossz, elnyomó és elnyomott, áldozat és erőszaktevő, kapitalizmus és fasizmus, hatalom és ellenállás stb. fogalmai között. A Harcosok klubja éppen azt a kiábrándító tényt mutatja be, nemcsak 1968-ról, vagy bárminemű, a kapitalizmussal szemben tanúsított ellenállásról, hanem általában a forradalmakról, hogy azok szükségképpen, valamilyen formában reprodukálják annak a rendszernek a struktúráit, amely ellen szerveződtek. Az 1776-os „Amerikai forradalom” (vagy itthon úgy tanítják: Függetlenségi háború) után az Egyesült Államok elnöki és szövetségi rendszere pont azért nyerte el Edmund Burke vagy Alexis de Tocqueville tetszését, mert nem szakít élesen az alkotmányos monarchia hagyományaival. Az 1789-es Francia forradalom hiába győz, az abszolút monarchiánál sokkal rosszabb jakobinus diktatúrába torkollik. Az 1910-es mexikói forradalmat 1912-ben szintén újabb terror, míg 1915-16-tól szabályosan anarchia és polgárháború követte. Az 1917-es bolsevik forradalomnak tudjuk mind, mi lett az eredménye, s beszédes, hogy Sztálint sokan „vörös cár”-ként emlegetik. De korukban a nácikat, Mao Ce-tungot és társait vagy akár Castróékat is forradalmárként ünnepelték, aztán, mikor megszerezték a hatalmat, véres megtorlások következtek. Ez utóbbi példák, a kínai vagy a kubai forradalom kapcsán hasonló tévhiteken alapuló képzetek alakultak ki a korabeli vagy későbbi fiatalok fejében, mint Tyler Durden és a Harcosok klubja kultusza kapcsán. S ez úgy gondolom, kiválóan igazolja azt, miként lehet félreértelmezni valamit, ha csak a felszínét látjuk. Illetve pont ezért mutatja be tökéletesen Fincher műve a tömegmanipuláció mikéntjét, mert a felszínen maga is populista, manipulatív filmként működik.
Szóval Tyler Durden ugyanaz a filmben, mint amik Che Guevera vagy Mao Ce-tung voltak a nyugati fiatalok számára. Illetve Che kultusza a mai napig él, sokan hordják a forradalmár képmását pólójukon még mostanában is. 1968-ban „Marx, Mao, Marcuse” volt az ellenkultúra és az Új Baloldal jelszava, s Kínát „harmadik utas”, a kapitalizmus és a sztálinizmus közti működőképes alternatívaként tartották számon. Csak éppen nem tudtak róla (vagy nem akarták tudomásul venni), hogy Mao birodalma Sztálin kegyetlen Szovjetunióját idézte, a „Nagy Ugrás” vagy „Kulturális Forradalom” keretében rengeteg, fiatal értelmiségit mészároltak le – olyanokat, akik Nyugaton valószínűleg dicsőítették volna Maot. S Che Guevaráról is tudni kell, hogy bár harcos forradalmár volt, de ő maga is a sztálini módszereket tartotta ideálisnak, és rengeteg ember ideológiai alapú kivégzéséért felelős. Az persze, hogy például Bolíviában forradalmat akart kirobbantani, sokak számára megszépíti emlékét (sőt annak idején néhányan még Jézus Krisztusként, szentként tartották számon). De Robespierre-ben, Leninben, Hitlerben, Maóban, Cheben és Tyler Durdenben az a közös, hogy kiváló manipulátorok voltak, hangzatos szavakkal és egyszerűen felfogható, mindenki számára létező problémákra alapozó ideológiával nyertek meg tömegeket, és indították el a valójában céltalan rombolást.
Mert a Harcosok klubjában a rombolásnak nincs különösebb értelme. A forradalom után a politikai foglyok bebörtönzése, meghurcolása és/vagy kivégzése sem valós ellenségek vagy bűnözők eltakarítását jelentette, pusztán az irracionális rendszerek önfenntartása, önigazolása végett folyt. Tyler Durdennek és csapatának nincs működőképes alternatíva a fejében, sőt még azt sem fogalmazzák meg világosan, hogy mi ellen és miért lázadnak (pár hangzatos frázison kívül, amit sokak idéznek 1999 óta). A „Fight Club”-nak nincs programja, antikapitalizmusa, rendszerellenes destrukciója közvetlenül a pincebeli éjszakai verekedésekből nő ki. Azt kell látni, hogy ez a klub ugyanolyan klub, mint amilyenekbe Edward Norton karaktere jár a film elején. S ebben ugyanazért járnak a tagok, amiért ő járt amazokba: nincs különösebb egészségügyi bajuk, egyszerűen nem tudnak mit kezdeni magukkal, céltalan életüket destrukcióban élik ki.
S itt jön persze a harmadik csavar. Azaz elmondható, hogy nagyon frappáns módon Fincher mégis antikapitalista filmmé változtatja a Harcosok klubját, csak éppen nem úgy, ahogy azt sokan értelmezik. A Harcosok klubja nem buzdít az erőszakra, sőt elítéli azt az erőszak önfelszámolásának szatirikus-groteszk bemutatásával (Tyler Durden valójából Edward Norton figurájának másik személyisége, aki önmagát veri, önmagát lövi szájba, és önmagát robbantja fel a cselekmény végén). Éppen ellenkezőleg, azt ábrázolja, hogy a kapitalizmus, a fogyasztói társadalom monotóniája, elidegenedettsége, embertelensége és céltalansága destruktív energiákat halmoz fel, termel ki. Különösen igaz ez a fogyasztói kultúra fellegvárára, az Egyesült Államokra, ahol a fogyasztás alapját képező bankszámla nyitása mellé fegyvert adnak (vagy adtak: nem tudom biztosan, hogy jelenleg ez így van-e még – Michael Moore Kóla, puska, sültkrumpli című filmjének idejében még így volt) ajándékba.
Vagyis a Harcosok klubja a fogyasztás és a pusztítás, a kapitalizmus és az erőszakkultúra közé tesz egyenlőségjelet. Illetve a céltalan fogyasztás következménye a pusztítás. Emeljük ki a legnyilvánvalóbb példát, Bob esetét, aki hererákja előtt testépítő volt. Mint a filmben elmondja, a szteroidok túlzásba vitt fogyasztása miatt alakulhatott ki betegsége, ami miatt el kellett távolítani férfiasságát, és ami miatt groteszk mellei nőttek. Egyfelől ez kiváló szatirikus túlzás a Harcosok klubjában, másfelől viszont nagyon beszédes szimbólum, sőt allegória is. Hiszen Bob a történet végére az egyik legfanatikusabb terrorista lesz, és neve szimbólummá válik („A neve Robert Paulson” / „His name is Robert Paulson” – skandálják társai, miután megölik a férfit egyik akció közben). Vagyis Bob karaktere értelmezhető úgy, mint a férfié, aki a kapitalizmus testideálja miatt egyre több és több szteroidot fogyasztott, hogy fenntartsa saját mítoszát, majd rákos lett, s elvesztette férfiasságát. Maszkulin identitását pedig a Harcosok klubjában próbálta visszaszerezni. Ám Fincher ezt semmiképp sem dicsőséges regenerációként ábrázolja, hiszen emlékezzünk, milyen groteszk jelenetek azok, melyekben a nagymellű Bob verekszik vagy csak szimplán fut.
Tehát Bob karakterén keresztül látható legérzékletesebben, hogy a fogyasztás és a destrukció között ok-okozati viszony áll fenn. A test gyarapításának, a férfiideál elérésének eszközeként Bob a fogyasztói társadalom vegyszereit használja, mely később éppen maszkulin identitását teszi tönkre, melynek kétségbeesett visszaszerzése verekedésbe és (ön)destruktív akciókba torkollik. Azaz már ebben az egy karakterben is összegződik a film kettőssége: cinikus kiábrándultsága a forradalmakból és a kapitalizmus nihilista kritikája.
Így összességében elmondható, hogy a Harcosok klubjának legalább három rétege van, melyek közül a rajongók általában csak az elsőt veszik észre, és hibásan Tyler Durdernt tekintik példaképüknek. Ez a képzet, illetve Tyler képének falra ragasztása vagy Facebook profilképbe rakása ugyanolyan téves cselekedet, mint Che Guevarás pólót hordani. A „Fight Club” nem működőképes alternatíva, hanem a rosszul működő kapitalizmus reprodukciója, terméke. A fogyasztói társadalom uniformizáló tendenciája a „harcosok közössége” szabványosításába csap át. A kapitalizmusban felgyülemlett energiák a klub verekedéseiben és terrorista akcióiban robbannak ki. David Fincher műve így nem annyira lelkesítő, mint inkább félelmetes, „társadalomkritikus horror”. Mely megmutatja a lázadást, a lázadás kritikáját, és azt, hogy a romboló terrorizmust és erőszakot maga a céltalan, elidegenítő fogyasztás totalitarizmusa termeli ki. Így a film nem elsősorban populista lelkesedést, hanem émelyítő rettegést hivatott kiváltani a nézőben.
Ezért is tartozom abba a „klubba”, amelyik a Harcosok klubját egy kiváló filmként tartja számom. Mert szimpla és populista felszíne, olvasata mögött kemény és komoly gondolatok feszülnek, melyektől, jó groteszkhez híven, arcunkra fagy a mosoly.
