Előrebocsátom: A szoba jó film. Sőt, az első fele valósággal torokszorító. A kamrától a zöldövezetig tartó autóút jelenete például vaskos gombócot ültet a néző torkába. Ökölbe szorított kézzel drukkolunk a kocsi platóján utazó, szőnyegbe tekert, önmagát hullának álcázó gyermek épségéért és jövőjéért. És amikor izzasztó pillanatok árán a kétségbeesett fiú végre révbe ér, és a mázsás fal, mely elvágta a külvilágtól, porrá omlik, akkor igazi katartikus élményben részesülünk. Persze ez "csak" a feszültségkezelés szempontjából csúcspont. Leonard Abrahamson filmje ugyanis rengeteg olyan szituációt tartogat még számunkra, mely az érzelmi azonosulás magas fokát kínálja fel, és számtalan képsort, mely mélyen beivódik az emlékezetünkbe. Mindezen pozitívumok ellenére A szoba eleinte egy még ennél is sokkal erősebb dráma ígéretét hordozza magában, ám mire elkezd peregni a végefőcím, már e kecsegtető remények is szertefoszlottak.
A történet kezdetén Joy-t (Brie Larson) már hetedik éve tartják bezárva egy kerti fészerben. Elrablójától azóta gyermeke is fogant, az ötéves Jack (Jacob Tremblay), kinek értelme még csak most nyiladozik, és akinek a hermetikusan elzárt térben lángra gyúl a fantáziája. Anyjától úgy tudja, a szobán kívül nem létezik tér, csupán a világűr örvénylő végtelenje. A televízió képernyőjén felé sugárzott világot puszta káprázatnak hiszi. Ötödik születésnapján azonban Joy feltárja előtte az igazságot, majd együtt kísérletet tesznek a szabadulásra. Nagy nehézségek árán ugyan, de végül sikerül kijutniuk börtönükből, ám ekkor egy még nehezebb feladat vár rájuk: beilleszkedni a társadalomba.
Ma már szinte naponta hallunk elrabolt és hosszú évekig fogva tartott fiatal lányokról, akik a terrorral és szexuális erőszakkal teli esztendők után tanácstalanságba süppedve és összetörten kerülnek vissza régi környezetükbe (az egyik leghíresebb bűntény, melynek áldozata Natascha Kampusch volt, nem is messze, a szomszédos Ausztriában történt, és egy évtizeddel ezelőtt bejárta a világsajtót). A téma tehát nagyon is aktuális, de a film koncepciójának zsenialitása, hogy nem a börtönévek megrázó történéseire fókuszál: a Joy-t ért fizikai erőszakból és lelki bántalmazásból szinte semmit nem mutat a szemérmes kamera, az első játékrészben inkább a fogoly-lét mindennapjaiba nyerünk betekintést. Azért ez a legjobb periódusa a filmnek, mert a klausztrofób érzet hatalmába keríti a nézőt, anya és fiú kamaradrámája pedig egyszerre szívszorító és humoros pillanatokat szül. De a legvonzóbb erénye ennek a szakasznak, hogy a képzelet erejébe kapaszkodó gyermeki percepciót abszolút átélhetően jeleníti meg. Jack szinte szakadatlan belső monológjai és a hétköznapok sivárságáról árulkodó képsorok nagyszerű ellentétpárt alkotnak. A gyermeki őszinteség és ártatlanság feszül neki a szavakba önthetetlen borzalomnak, egy ötéves szárnyaló fantáziája ütközik egy viharvert fészer rozsadamarta falaiba. 
A szabadulás jelenetei magasra tornásszák az adrenalinszintünket, és egyben roppant meghatóak is. Talán ez a szekvencia - kiegészülve a kórházi eszmélés pillanataival - A szoba legintenzívebb szakasza. Ezután szinte új film indul, mely főként a társadalomba való visszaintegrálódás kérdésével foglalkozik. Míg a rabság motívuma határozott, egy irányba tartó folyást biztosított a történetnek, addig a második etap mintha kevésbé lenne centírozott. A későbbiek folyamán is találkozunk ugyan egy-két megrendítő pillanattal (gondolok itt Joy összeomlására vagy az interjú jelenetére), de a film eddigre már túlságosan kuszává, széttartóvá válik, üresjáratok kezdik terhelni, és a szülők karakterei is inkább nehezékként, mint katalizátorként szolgálnak. Pedig a forgatókönyv minőségét nem érheti panasz, hiszen az az Emma Donoghue felel érte, aki a sztori alapjául szolgáló kisregényt is jegyzi. (Inkább talán az lehetett a baj, hogy a forrásanyaghoz képest jócskán meg kellett kurtítani a szkriptet.) A magam részéről nem bántam volna, ha a cselekmény ahelyett, hogy sok különböző problémát vonultatna fel, inkább egyetlen, de határozott irányba terelődik (gondolok itt főként a nyilvánosság kezelésére, a médiaszereplésre, ennek a vonulatnak a kibontása szerintem sokkal érdekesebb második félidőt eredményezett volna). 
Így sem lehet azonban okunk panaszra, mert A szoba egy finom vonalvezetésű, hatásos dráma. Brie Larson alakítása erőteljes és megfontolt. Nem mondhatjuk, hogy nem szolgált rá az Oscar-díjra, bár őszintén szólva számomra az abszolút kongeniális - sőt bizonyos értelemben Larson fölé emelkedő - gyerekszínész, a Jacket alakító Jacob Tremblay még üdítőbb meglepetés volt. Olyan természetes őserő sugárzik belőle, mely csak az igazán nagy gyermeki tehetségek sajátja. (Én azt is készséggel elhittem neki, hogy a karaktere öt esztendős, miközben a valóságban az ifjú színészpalánta már tizedik életévét tapossa!) A rendező, Abrahamson pedig bölcsen háttérbe húzódik, hagyja kibontakozni a színészpárost: kellő visszafogottsággal és bölcsességgel irányít a háttérből. Ne legyünk szőrösszívűek: A szoba impozáns alkotás, teljességgel rászolgált az ítészek és a közönség csodálatára, és mindenképpen az elmúlt év legjobb filmjei között a helye. Csak éppen a stáblista pergése alatt joggal gondolhatjuk, hogy ebben bizony benne volt egy még ütősebb mozi lehetősége.
