"Ha élni akarsz, le kell zárnod a múltat!" "Matt, ha találkozol a kislányommal odaát, mondd meg neki, hogy anyuci megtalálta a piros cipőt!" Ilyen és ehhez hasonló bölcsességekkel rohamozza a nézői könnycsatornákat Alfonso Cuarón közimádatnak örvendő Gravitációja. Mióta csak láttam a filmet, azon morfondírozok, hogy vagy csapnivaló az ízlésem - mivel verdiktem oly szélsőségesen elüt az átlagétól -, vagy esetleg előfordulhat, hogy én látom jól, és eme konyhafilozófiába oltott űrszimulátor valóban erősen túlértékelt darab. De nem is ez a lényeges. Őszintén megdöbbentő, hogy Cuarón milyen kevéssel képes lekenyerezni a publikumot. A Gravitáció ugyanis valóban rendkívül látványos alkotás: megbabonázza a szemet, kiemeli a nézőt a moziszékből, és az űr jeges sötétjébe szegezi, igazi, hamisítatlan érzéki élmény, mely gyermekké zsugorít, s röpke másfél órára "kiszakít" a valóságból. Azonban - sajnálatos módon - ezzel fel is soroltam a produkció valamennyi erényét.
Persze méltathatnánk az "invenciózus" vizuális megoldásokat - miként azt sokan meg is teszik. A több mint tizenkét perces, megszakítatlan, vágás nélküli nyitójelenet egyesek szerint lúdbőröztető. Ne essünk túlzásba, Cuarón nem egy Hitchcock: ez a trouvaille is pusztán az alkotók önhittségét példázza: minél hosszabb ideig bámulod folyamatosan a mi izzadságos munkával megteremtett digitális illúziónkat, annál kevesebb az esélye, hogy visszakéred a jegyed a moziból kifelé menet! Kár volna tagadni: fantasztikus látványorgiával van dolgunk. Az akciószcénákat illetően már ellentmondásosabb a kép. Egyesek szerint Sandra Bullock űrbéli kalandjai fityiszt mutatnak a fizika törvényeinek, hiszen képtelenség úgy közlekedni a fekete semmiben, ahogy az ötvenen túl is mutatós színésznő teszi. Igazat adhatunk ezen véleményeknek, ámde ne felejtsük el, hogy a Gravitáció elsősorban thrillerként, nem pedig doku-drámaként működik. Bullock kisasszony elkeseredett küzdelme a túlélésért pedig kétségkívül megörvendeztet lebilincselően izgalmas pillanatokkal.
Cuarón igazi vétke voltaképpen az, hogy kiengedte a Coelho-szellemiséget a palackból. Rendkívül közhelyes, banális egysorosokat ad szereplői szájába. Bullock kislánya miatt érzett csillapíthatatlan gyásza és halálvágya a kellemetlenkedő hollywoodi giccs tömör esszenciája. Cuarón erőszakot kíván venni a publikumon: ha már tisztességes, épkézláb történetet nem sikerült kerekíteni az öncélú látványorgia köré, akkor a legalantasabb módon kívánja kicsikarni belőlünk az érzelmi azonosulást és a részvétet. Nem jön össze neki, az eredmény viszont lesújtó. E tekintetben a Gravitáció a Wachowski-fivérek (illetve bocsánat, Wachowski-testvérek) szintén erőfitogtató, szintén iszonyatosan bárgyú Felhőatlaszával vetekedik. Bullock obskúrus monológjait a piros cipőről és az újrakezdésről jó ideig nem feledjük, olyannyira kínosak. A film viszont könnyedén kihullhat emlékezetünkből, 3D ide vagy oda. Ha sóbálvánnyá kívánunk dermedni a világűr és a földgolyó méltóságteljes látványától, javaslom, egészen más médiumok irányába tájékozódjunk.
Chris Hatfield kanadai űrhajóst egyébként szabályosan ki kellett tessékelni a film egyik vetítéséről, mivel egyszerre röhögte ki és szidalmazta a Gravitációt a realisztikusság hiánya miatt.