A western napjainkban még mindig makacsul dacol az elmúlással. Eddig olybá tűnik, hogy ebben az évtizedben nem lehetünk tanúi olyan látványos és ígéretes fellendülésnek, mint ami az előző dekád elején beköszöntött (gondoljunk csak olyan címekre, mint a Fegyvertársak, Az ajánlat, a Melquiades Estrada három temetése, a 3:10 to Yuma újragondolása vagy éppen a True Grit), de a műfajnak továbbra sincs oka a szégyenkezésre. Tavaly Tommy Lee Jones rendezése, a Homesman emelkedett ki a mezőnyből, idén pedig egy jellemzően nem amerikai gyártású, szerény költségvetésű gyöngyszemet érdemes kitüntetett figyelemben részesítenünk.

Az elsőfilmes John Maclean friss munkája, a Slow West ugyanis lenyűgözően egységes stílusú, tömör és lecsiszolt darab; olyasfajta veretes mestermunka, melyet egy harcedzett veterán is megirigyelhetne. Csupa szélsőség övezi e semmiből hirtelen előbukkant kis westernremeket: egyszerre legitimálja és illeti fullánkos bírálattal a vadnyugat mítoszát; egyszerre intelligens, mély, látványos és akcióközpontú; egyszerre működteti a hagyományos kalanddramaturgiát és cáfolja meg azt; egyszerre érezzük ólómsúlyúnak, s kurta játékidejéből fakadóan mégis könnyen emészthetőnek; izgalmasan egymásnak feszül benne az erőszakkultusz iróniája és a mély drámaiság; és végül, de nem utolsósorban: egyszerre mesél a 19. századi Nyugatról, és reflektál jelenünkre. 

A történet főhőse egy 17 éves arisztokrata fiú, Jay Cavendish (Kodi Smit-McPhee), aki Skóciából érkezik a zord Nyugatra, hogy felkutassa ifjú szerelmét, akitől a körülmények elszakították ("rangon aluli" románcuk a társadalmi előítéletek miatt nem teljesedhetett be az Óhazában). A reményteli, idealista, úri modorhoz szokott siheder cél nélkül bandukol a prérin, amikor összefut a hallgatag fejvadásszal, Silasszel (Michael Fassbender), aki nemcsak megmenti a gyerek életét, de felajánlja neki, hogy némi fizetség fejében elkalauzolja úti céljáig. A különös páros kényszeredett alkut köt, ám az összekovácsolódás nehezen megy. Silas felfedezi, hogy Jay szíve választottjának fejére vaskos vérdíjat tűztek ki. Úgy dönt, megragadja a szerencsés lehetőséget, ám nincs egyedül: hamarosan kiéhezett fejvadászhorda ered a kis csapat nyomába. 

A sztoriról csupán annyit, hogy nem akarja feltalálni a spanyolviaszt, viszont legalább kellemesen ismerős panelekből építkezik. Ezúttal is a felnőtté érés históriáját láthatjuk, ám egész más tálalásban, mint ahogy azt megszokhattuk. E tekintetben leginkább a Coen-fivérek mozijával, a True Grit-tel állíthatjuk párhuzamba jelen kritikánk tárgyát, hiszen mindkettőben egy nyiladozó értelmű, kiszolgáltatott, de végsőkig eltökélt kamasz ereszkedik alá a vadnyugat poklába. A különbség annyi, hogy a True Grit Mattie-je a megpróbáltatások hatására fokozatosan alkalmazkodik a mostoha körülményekhez, aktivizálódik, kis túlzással akár azt is mondhatnánk, hogy maszkulin személyiségjegyeket vonz magához. A vézna, tapasztalatlan, csekély realitásérzékkel megáldott Jay azonban az első perctől fogva idegenül mozog a kietlen filmbéli tájon. Nem azért, mert ezüstkanállal a fenekében született, hanem mert megrögzött, romantikus optimista, aki valószínűleg középkori lovagregényeken és szentimentális szerelmi drámákon pallérozta műveltségét. Maclean érdeme, hogy a főhőst nyers, erőteljes kontrasztba állítja a vidékkel. Előbbit közel hozza a befogadóhoz, utóbbit eltávolítja, a "magányos hős" mellékessé degradált típusfigurájával egyetemben. A nézői azonosulás alanya tehát egy rokonszenves, ám - mindvégig érezzük - eleve bukásra kárhoztatott szereplő.

A Nyugat ugyanis mindenféle idealisztikus tévképzet szöges ellentéte. Maclean vadonja ízig-vérig, a szó legkevésbé nemes értelmében vadon: hőseink néptelen, tikkasztó pusztaságokon barangolnak át, a civilizáció áldásaival csupán egy-egy szcéna erejéig találkoznak, ám városiasodásra utaló nyomokra - jellemzően - nem bukkannak. A jobb élet reményében történő, keserves vándorlás központi motívuma a kortárs westernnek. Ám a Slow Westben a vándorlás tapasztalatai kíméletlenül kioltják a reményeket, a haladás szükségességének illúzióját, a Nyugat közösségerősítő funkciójába vetett hitet. A Nyugat e filmben "interkulturális olvasztótégely" (azt hiszem, az "aktualizált olvasatra" kár volna szót vesztegetnem), ahol ember embernek farkasa: amerikai telepesek, bennszülöttek, indiánok, feketék, európai emigránsok állandó félelemben, bizonytalanságban, pusztító létharcban élnek egymás mellett. Mindenki retteg az idegentől, mindenkinek gyakorlottan, mereven függ az ujja a revolver ravaszán, mindenki kész arra, hogy bármelyik pillanatban megölje a másikat. Az életnek itt nincs értéke, nincs tétje: a létezést kegyetlen, állatias dzsungeltörvények szegélyezik. Maclean riasztó, lidérces körképet alkot, szinte már apokaliptikus siralomvölgyként ábrázolván a vidéket. Ezt az egyre fokozódó érzetet csak tetézi a különleges, invenciózus kameramunka, s a tárgyi miliő és a természeti törvényszerűségek mindenféle romantikus idealizmustól mentes, nyers, realisztikus bemutatása. 

Említésre méltó erény, hogy a film az első felében érezhetően lassabban hömpölyög, inkább meditatív hangnemet üt meg - az alkotók itt főként a közeg illusztrálására koncentrálják energiájukat -, majd az utolsó szekvenciákban hirtelen tempót vált. Az elbeszélőlogika módosul: miután Maclean kimerítő pontossággal megmutatta a nézőnek a Nyugat iszonytató valóságát, minden érző lényt állattá korcsosító farkastörvényeit, pusztító erejű, letaglózó akciófináléba fojtja a Slow West-et. Az utolsó néhány jelenet láttán még a puskaropogáson és revolverdörgésen edződött, avatott néző is csak kapkodja a fejét. Eszméletlenül feszes, stílusos végjátékban csúcsosodnak ki az események. A filmre pedig a kolosszális befejezés teszi fel a koronát. Maclean semmit sem bízott a véletlenre. A zárlat olyan, mint amilyen az egész produkció: végletek közt egyensúlyozó, átgondolt, egyszerre merész és konvencionális. Győz az amerikai haladáselvűség, ám egész másként, mint ahogy gondolnánk. A fehér férfi betagozódik a társadalomba, gyökeret ereszt, integrálódik egy közösséghez, de e békés átmenet alapjait vérrel és halállal teremtette meg. Zseniális megoldás, hogy az utolsó percben a kamera végigpásztázza az összes (!), a cselekmény során elhullott karakter tetemét. A befogadó is csak ekkor eszmél rá, milyen utat is jártak be a hősök, s mi is a "civilizálttá válás" igazi tétje. Amíg pedig ilyen nyugtalanító tanulságokkal képes szembesíteni bennünket, addig óriási a western létjogosultsága. 

Engedjék meg, hogy javasoljak Önöknek valamit. Felejtsék el egy kis időre a sok bárgyú hollywoodi popcornmozi nyújtotta tünékeny és sekélyes szórakoztatás lehetőségét. Fektessenek némi időt és energiát ebbe a bő egy- és negyedórás ínyencségbe. Higgyék el, egészen más élményben fogja részesíteni Önöket. Nekem máris szent meggyőződésem, hogy a Slow West az utóbbi évek egyik legjobb filmje, mi több, a legjobb western Az ajánlat óta. 

Őszintén remélem, hogy Maclean következő munkája nem az Acélember második része lesz!