Christopher Nolan filmje megint eszembe juttatta azt a régi kérdést, ami még magyar szakon tette pokollá az életem, hogy tudniillik, mi alapján döntsem el, hogy egy műalkotás jó-e vagy rossz. Nem akarok itt sokat okoskodni, de röviden leírom, honnan jön a gondom. Nolan filmje látványos, szép, lebilincselő. Egyfelől. Másfelől viszont hideg, hiányoznak belőle a hús-vér hősök, háttértörténetek, a vége pedig zavarbaejtően giccses, ami miatt a sok izgalom ellenére is hiányérzet marad az emberben. A kérdés pedig az, hogy ez a film érdeme-e vagy hibája.

Mert szerintem lehet amellett érvelni, hogy az összekeverhető szereplők, az azonosulást lehetetlenné tevő történet és a klasszikus háborús filmes elbeszélési formák hiánya tudatos alkotói döntés eredményei és valójában az történik, hogy amit látunk, az szándékosan nem a háborús film konvencióit használja fel, hanem a...thrilleréit? Horrorfilméit? Nem teljesen egyértelmű, melyiket, de az biztos, hogy olyan eszközökkel dolgozik, amelyek a dunkirki csatát mint egy zárt, fojtogató, fenyegető helyzetből való menekülést képesek bemutatni. Amit látunk, az végső soron egy nagy menekülés egy labirintusból, rengeteg rejtett csapdával, állandó életveszéllyel, megemelkedett adrenalinszinttel, a veszélyre fókuszált, beszűkült figyelemmel. A szereplők egyfolytában az életükért futnak, az utolsó pillanatban már-már megmenekülnek, amikor hirtelen újabb fenyegetést tűnik fel és van, aki nem is éli túl ilyenkor.

Amellett is lehet érvelni, hogy ez a tudatos alkotói játék a műfaji konvenciókkal egy érvényes, némiképp didaktikus, de érdekes értelmezése annak a helyzetnek, amit a dunkirki csata jelentett a résztvevők számára egy vesztett hadjárat végén, ahol a cél csak a túlélés lehetett, nem a győzelem, s ahol a túlélés maga is győzelemmel ért fel, de ahol a klasszikus háborús erényeknek alig volt helye.

Innen nézve talán a hiányérzet nem is baj, hanem maga a kívánt művészi hatás. És a probléma nem azzal van, hanem azzal, hogy nem akarjuk felülvizsgálni a háborús filmekkel kapcsolatos elvárásainkat, amelyeket a film a maga megoldásaival tudatosan provokál. Mondom: talán.

Mert az igazat megvallva, mindezekkel együtt sem tudom eldönteni, hogy hányadán állok Nolan filmjével, pedig a nyugati kritikák egyik manapság divatos témájával, a whitewashinggal, a nem európai katonák eltűntetésével a dunkirki csata történetéből nem is tudok teljesen azonosulni (még ha természetesen nem is tartom illegitimnek), mert számomra a Dunkirk inkább parabola, nem történeti hitelességre törekvő mű. Annak örülök, hogy elkészült, a hiányérzetemet viszont nem szüntetik meg a műfaji játékkal kapcsolatos spekulációim.