Kis túlzással azt lehet mondani, hogy minden - a filmiparban már jártas - rendezőnek van olyan filmje, ami úgy magasodik fölé, akár a saját gigantikus bronzmása. Coppolának a Keresztapa, Nolannek A sötét lovag (hogy csak egyet említsünk), Kubricknak a 2001: Űrodüsszeia, Tarkovszkijnak a Stalker. És igen, Iñárritu mesternek pedig A visszatérő. Joggal vetődik fel a kérdés, miért is nem a Birdman, hiszen az sokak szerint még nagyobbat ütött, zseniális forgatókönyvével, önmagukat felülmúló színészekkel, illetve a vágást (szinte) nullára redukáló Lubezki nem evilági operatőri munkájával. Nos, számomra előbbi hozta el a katarzist, olyannyira, hogy kétszer is váltottam rá jegyet, és mindkét alkalommal szájtátva álltam fel a stáblista közepén és próbáltam nem meginogva battyogni a kijárat felé (jó másfél évet feszülten vártam is rá). Olyan gyomrot is megrezgető állütésben, amit a két és fél óra alatt visz be nekünk a film, még nem volt részem.

Először is leszögezném, hogy készüljön fel jól, aki esetleg (még) nem ülte végig, ez egy mega-művészfilm. Illetve dráma, illetve kalandthriller, illetve bosszúwestern. Na jó, igazából az összes egyben, egy fajsúlyos, már-már kozmikus perspektívában tobzódó óriás. Egy spirituális utazás, a földöntúli megértése még a Föld ezen részéről nézve.  És a film érzelmileg is erőteljesen bevon minket a főhős testi-lelki háborújába. Rengeteg a reflektálás a teremtőre, a természet tiszteletére, ezáltal is érzékeltetve: a vadonban bizony nem mi vagyunk a magunk urai, így pedig már átérezhető a film során többször is előkerülő a „bosszú is Isten kezében van” monológ.

A történet dióhéjban: a XIX. század elején prémvadászok egy csapata igyekszik minél több prémmel hazatérni, nagy összegeket remélve a munkaadójuktól, ha már fél évig ott robotoltak a semmi közepén. Hazafelé menet azonban Hugh Glass profi nyomolvasót (Leonardo DiCaprio) medvetámadás éri, s élet és halál peremére sodródik. Társa, Fitzgerald (Tom Hardy) hamar túltenné magát a dolgon, el is kísérik végső nyughelye felé, ahol azonban az események félresiklanak, és kegyetlenül meggyilkolják Glass fiát, akinek ezt végig is kell néznie. Innentől vált át a film a roadwestern műfajába, ahogy Glass egyre messzebb és messzebb halad fia gyilkosa felé a végeláthatatlan, fagyos prérin. Így aki mély, elgondolkodtató Nolan-csavarokra számít, az ne itt keresgéljen, itt ugyanis nem ezen van a hangsúly. Gyakorlatilag úgy is mondhatnám, épp az a film Achilles-ina, hogy „nem történik semmi”, csak annyi, hogy Leo végigvonszolja magát a kétórás kalandon. De nem mondom. Ezek ellenére ugyanis igen erős jellemfejlődés ez az egész, főleg lelkileg, hiszen aki már túlélt egy felbőszült anyamedvét, annak gyerekjáték lesz átverekednie magát a vérszomjas indiánhordákon. Vagy mégsem?
A színészi munka alapvető alkotóeleme A visszatérőnek. Nem fogom hajtogatni, hogy DiCaprio így meg úgy, hogy ez élete alakítása, meg hogy ennél tovább már nem fejlődhet. Egy dolgot viszont tényleg tökélyre vitt a mű alatt. Annyira lement method-ba, amennyire egy gyöngyhalász képes lemenni oxigénnel a legsötétebb mélységekig. Meg is tanult két indián nyelvet, elsajátította az orvoslást, illetve a muskéta használatát.  Jéghideg vízben is megmártózott, végigcipelte a nála sokszor nehezebb bundákat. Az meg már csak a hab a torkán, hogy teljesen átalakult prémvadásszá a szerep kedvéért. Nem fog mormolni bonyolult monológokat, nem kertel arról, hogy miért is nem megfelelő számára az élet, amit kapott. Gyakorlatilag a gesztikuláció az, ami annyira erőteljes, hogy méltán emelhetjük Daniel-Day Lewis Christy Brown-ja vagy éppen Marlon Brando Vito Corleonéja mellé: szinte átégeti a vásznat a medvével szembeni küzdeni akarása, fia iránt érzett szeretete, ugyanakkor megtesz végletekig fajuló dolgokat, hogy túléljen/elérjen Fitzgeraldig. Embersége azért vissza-visszaköszön, álom valamint retrospektív képek formájában: szerelme szavai csendülnek a fejében, látja maga előtt fiát, bár tisztában van vele, ő már nem hozhatja vissza őket.

Tom Hardy a méregerős monológok mestere a filmben: zseniális szövegekkel, nagyon redneck-tahó akcentussal hengerel le minket a játékidő során. Mintha ez az ő jutalomjátéka lenne, pedig, mint kiderült, élete legnehezebb szerepére vállalkozott (na meg a többi színész is). Ő nem az a fajta rosszfiú, akivel szeretnénk összetalálkozni egy erdei séta során. Viszonylag szépen egészíti ki egymást Glass és Fitzgerald ellentétpárja, ez persze kell is a kellő hatás eléréséhez, nélkülük feleekkorát sem durranna a film. S bár tényleg kegyetlen, kapzsi negatív figura, azért Fitzgeralddal is képesen vagyunk azonosulni, bizonyos helyzetekben még jobban is, mint Glass-szal, elvégre kinek van kedve még tovább fagyoskodni, vagy éppen kísérteni a sorsot, hogy esetleg egy újabb nyílzápor köszöntsön rá a következő bokor mögül?

Tényleg nem kellett sokat várni, hogy a Birdman után ismét részesei lehessünk a mozizás csodájának, nem véletlenül lett nagyképernyőre szánva. Bár a művészfilmes elemek miatt csak azt a réteget engedném be rá, aki vevő az efféle szubkulturális sajátságokra. Ahogyan az Isten haragját és az Apokalipszis most-ot sem szeretik sokan, ez sem lesz mindenki kedvence. Ez persze nem is baj, nem lehet mindig mindent szeretni. (Nekem mondjuk nagy kedvencem lett.)
Vittorio Storaro egyedi technikájából merítve, Lubezki is ezer különböző színárnyalatban füröszti hőseit. Sőt, ő már hivatalosan is a Fény Mestere. Az Új világ, Az ember gyermeke és Az élet fája tökéletes tanulópénz volt neki, tökélyre fejlesztette hivatását. Komolyan. Ennél feljebb már nincs. Lubezki jött, látott, és zsinórban már harmadjára övé az aranyszobor. Ez az ember egy legenda, s mielőtt elkezdeném ecsetelni mennyire zseniálisak a pofátlan (és pofába tolt) közelijei, távoli (és mesébe illő) totáljai, azért megemlíteném, számomra azért jóval többet jelent A visszatérő, mint puszta operatőri túlkapást, bár tényleg vizuális csoda, de az egész összkép az, ami megbabonázott, s a mai napig tart a markában. Tényleg megnéznék már egy természetfilmet, melyet Chivo képei ékesítenek, biztosan az is átlag feletti lenne. Már a Birdman-nél is jelen volt a folytonos frontális kamerakezelés, itt viszont már szinte együtt lélegezünk a karakterekkel, látjuk a medve sűrű, ragacsos nyálát, együtt szenvedünk Glass-szal kálváriája különböző állomásain.

Recsegő medveagyar, ropogó csontok, süvítő nyilak, halott testek koppanása a fagyott talajon, kattogó muskéták és becsapódó lövedékek. Hangok, melyek elhitetik velünk, hogy ott vagyunk a csaták, menekülések sűrűjében, párszor pedig fellélegezhetünk, mikor is a különböző váltások, szünetek miatt kapunk egy képet az aktuális napszakról. És ha már a hangok, nem szabad megfeledkezni Ryuichi Sakamoto szintén tökélyre komponált zenei aláfestéséről sem, ami voltaképpen zongora, különböző dobok és hegedű triumvirátusából álló, fantasztikus egyveleg. Bár feltételezem, némely jelenet zene nélkül is elérné a kívánt hatást, ezt a lúdbőröztető atmoszférikus löketet csak e hangszerek tökéletes adagolásával lehet elérni. Hol taszító, hol magába szippantó, hol pedig annyira szenzualista módon természetes, hogy szinte egymás után érezzük a különböző keserédes mélységeket, mélypontokat, melyeket Sakamoto sugallni szeretne e nem evilági score-jával.

Sokszor juthat eszünkbe Werner Herzog, Terrence Malick és Tarkovszkij művészi zsenialitása, ami nem véletlen, hiszen szó szerint vissza kellett térni a gyökerekhez, hogy egy efféle modern mega-művészfilmet tákoljanak össze. Ehhez pedig nem kevés munka, kitartás és pénz kellett (még kölcsön is kellett kérniük a film teljes megvalósításához). Iñárritu pedig nem volt rest kizarándokolni több hónapra a mínuszokba, stábot és színészeket nem kímélve vitte tökélyre a viszonylag hézagos, Michael Punke által megírt történetet. Már a Bábelben és a 21 Grammban is lehetett érezni, ez az ember az a fajta művész, aki nem fél kimondani, amit gondol, s amit érez a körülötte lévő világról, emberekről, Istenről. Bár a film során nem érzékeljük, de kronológiai sorrendben lett felvéve, és az utolsó egynegyedét már Dél-Amerikában kellett rögzíteni, ugyanis nem volt elegendő mennyiségű hó az északi kontinensen. Egy szó mint száz, a direktor itt vitte véghez Magnum Opusát, gyakorlatilag szívét-lelkét beleadva az alkotásba. Mellesleg nem is tudom hirtelen, mikor volt olyan, hogy a rendező másodjára is megkapja az aranyszobrot munkájáért. Ezért pedig járt. Még mennyire, hogy járt.
A visszatérő egy ízig-vérig bosszúból és vérből táplálkozó szörnyeteg, ami, ha hergelik, letépi láncait, s akarva-akaratlanul is arcunkba mar. Pofátlanul naturalista, realista elemeivel ajtót nyit egy új, eddig szinte ismeretlen mozgókép-dimenzió felé, miközben mi, nézők zavarodottan keressük a helyünket kies, zord pusztáin és szétázott, lápos erdőiben. Maga az élet ez, a túlélés vágyával a középpontban. Igen, van itt medvetámadás (a film egyik, ha nem a legbrutálisabb jelenete), kemény csatajelenet, fel-feltörő indulatok, elénk tornyosuló, mesterien impozáns képek, s egy húsba tépően kegyetlen finálé. Nehéz ezeket még leírni is, ha belegondol az ember, hogy képesek ennyire reálisan és természetesen ábrázolni mindezeket, ám a végén mégis olyan masszává gyúródnak össze, amik tényleg kíméletlen monstrumként hatnak ránk, akár még a sokadik megtekintés után is. Ez pedig egy mesterműre vall, mely néhol annyira komplex, néhol pedig annyira gyerekesen egyszerű, hogy sosem tudunk betelni vele.