Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

TOPLISTA – A Tarantino-filmek rangsora Tenebra szerint, 1. rész

2016. január 07. 20:13 - Tenebra

quentin-tarantino.jpg

Január 7-én került bemutatásra a magyar mozikban Quentin Tarantino hányattatott sorsú (kiszivárgott forgatókönyv és torrentoldalakra felkerült verzió) nyolcadik filmje (illetve, ha a Kill Billeket kettévesszük és a Négy szoba epizódját is idevesszük, kilenc és fél), az Aljas nyolcas (The Hateful Eight), melyben Tarantino – állítása szerint utoljára – nyúl a western műfajához. Megújulni persze a nyolcvanas években még videotékásként dolgozó, a Miramax jóvoltából berobbant mozi-fenegyerek nem tudott ezzel a művével sem. Sőt már nemcsak spagetti-westernekből idézget bőszen, hanem saját filmjeit is újrahasznosította ironikusan az Aljas nyolcasban kezdve a Kutyaszorítóban-tól a Kill Billen át természetesen legutóbbi művéig, a Django elszabadulig bezárólag. Így érdemes egy lista erejéig feleleveníteni – persze már integrálva az Aljas nyolcast is a Top 9-be –, mit is tett le eddig az asztalra Tarantino, és hogyan illeszkedik ebbe az egészbe az Aljas nyolcas. Szerintem.

Quentin Tarantino szélsőséges ember, így egyértelmű, hogy megítélése sem lehet egyértelmű. Tarantino folyamatosan beszól kritikusainak, nézőinek, rajongóinak, az újságíróknak, a filmszakmának, beint Amerikának és a demokráciának, és egy ideig beintett a politikai korrektségnek is. A Kutyaszorítóban-t mondjuk érdekes módon Tarantino kezdetben nem kedvelte túlzottan, és a Ponyvaregényt tartotta első igazi remeklésének, mi azért mindkettőt szerettük, ugye? Legalábbis ez a két, korai műve sikerült sokak szerint a legjobban.

Hogy mi volt a titka ezeknek? Semmi más, mint az, amiért például Nick Broomfield is kigúnyolta Tarantinot: a mozi-fenegyerek egy igazi geek („Olyan, mintha egy iskolás srác erőszakos és szexuális fantáziálását néznéd. Elképzelem, hogy amikor felmegy a szobájába filmeket írni, addig az anyja a kajáját csinálja a földszinten. Viszont amióta Harvey Weinstein van, mögötte millió moziban játsszák.” – forrás: Hetediksor.hu). A szó szoros értelmében. Aki nem tudná: Tarantino fiatal korában videotékásként dolgozott, alapvetően nincs filmes előképzettsége. Persze nem is szükséges semmi más ahhoz, hogy valakiből jó filmrendező legyen, mint hogy filmeket nézzen egész nap, lehetőleg értő módon. Quentin Tarantinonak pedig kapóra jött, hogy naphosszat a tékában kellett dekkolnia, mint Kevin Smith Shop Stopjának hősei is tették. Itt pedig mindenfélével találkozott, kezdve a hatvanas-hetvenes évek európai modern filmjeivel (Jean-Luc Godardtól a Külön banda és Francois Truffaut A menyasszony feketében volt című filmje különösen) és amerikai exploitation gyöngyszemeivel (Pam Grier munkássága és a Faster Pussycat, Kill, Kill! mély nyomot hagyhatott benne, mert ez utóbbiból remake-et is rebesgetett) az európai spagetti-westerneken (ezekből Tarantinonak több toplistája is van) át a távol-keleti harcművészeti filmekig (különös tekintettel a japán kardozó chambarákra, illetve Sonny Chiba alkotásaira – mint az a Kill Billekből is tükröződik). Így rendkívüli filmes műveltségre tehetett szert.

Ennek folyományaként pedig megszülethetett annak egy része, amit Jean-Francois Lyotard vagy Fredric Jameson „posztmodern”-nek nevezett. Tarantino annak ellenére, hogy imádta ezeket a sokszor trashfilmbe hajló, mára kultstátusznak örvendő filmeket, rendezőket és színészeket, kellő iróniával is közelített feléjük. S ezek alkotóelemeit valóban úgy rakta össze, mintha egy rajongó kamaszfiú leült volna a számítógép (akkor még vágóasztal – már, ha volt) elé, és összevagdosta volna a legkülönfélébb minőségeket. Az intertextualitás, a pastiche és paródia, illetve az allúzió fogalmai tökéletesen taníthatók Tarantino műveinek segítségével, mert a magas művészet fogásait (az európai modernisták időfelbontását és az ugróvágást többször alkalmazza) és a tömegkultúra legalantasabb mélységeit képes egy rendszerbe hozni úgy, hogy egyszerre tiszteleg előttük és nevet rajtuk. Nehéz nem nosztalgiával visszagondolni Michael Cimino Szarvasvadászára (1978), mikor a Ponyvaregényben Christopher Walken a Bruce Willist által alakított bokszoló apjaként tér vissza egyik jelenetben. De nehéz megállni röhögés nélkül, mikor elképzeljük, hogy Vietnamban a seggében hordta az órát, amit generációkon keresztül örököltek a család tagjai, így Willis antihőse is.

Tehát Quentin Tarantino nagyon szépen eljátszadozott a filmtörténettel, a filmkultúrával, a tömeg- és magasművészet alkotásaival. Már csak ezért is különleges alkotó, mert bár előtte is sokan idézgettek korábbi filmekből (ne feledjük: Godard a Kifulladásigban ugyanúgy a tömegkultúra termékeit hozza be egy kvázi posztmodern gengszter-noir sztoriba), ilyen bizarr párosításokkal csak Tarantino élt. Talán csak Takashi Miike a Sukiyaki Western Django-ban (2007) tudta felülmúlni az emblematikus colt versus katana összecsapásban, amit Tarantino a Kill Billben művelt. Azaz összeházasította a spagetti-westerneket és a szamurájfilmeket – ami persze szintén nem újdonság, hiszen a fenegyerek által oly’ kedvelt italowesternek is éltek ilyen különleges technikákkal (A vörös nap vagy a Shanghai Joe ökle bizonyára Tarantinot is megihlette).

alkonyattol-pirkadatig-1.jpg

De nemcsak ezért szerethetők és emlékezetesek Tarantino művei. A Kutyaszorítóban vagy a Kill Bill nemcsak filmekből, de a populáris kultúrából, a fogyasztói társadalom termékeiből is rengeteget idéz, és persze mindent kigúnyol. Quentin Tarantinora egyáltalán nem volt jellemző semmiféle politikai korrektség vagy liberalizmus. A Kutyaszorítóban első jelenetében Madonna Like a Virginjéről diskurálnak obszcén módon a gengszterbanda tagjai, míg a Ponyvaregényben híres gyorséttermeket szapulnak a szerpelők. De szinte mindegyik alkotásában előkerül a drog is, melyet antihősei arcátlanul felszívnak, nem törődve azzal, hogy milyen példát mutatnak a fiatal nézőknek. Tarantinot mindez a hülyeség nem érdekelte, ő valódi, élő, lélegző karaktereket akart, akikre ráhúzhat bizonyos filmes archetípusokat. Mondhatni, a fenegyerek minden filmjében elmosódnak a morális határvonalak a karakterek között: a Kutyaszorítóban egyik gengsztere sem jobb a másiknál. A Ponyvaregényben legfeljebb a Samuel L. Jackson által alakított Jules ébred rá, hogy rossz az, amit csinálnak. A Jackie Brown címszereplője bár ártatlanul lett elítélve, de közel sem ártatlan nőcske, ahogy a Kill Bill hősnője is kegyetlen gyilkos és ellenfele, Bill nagyon is szimpatikus. S a Halálbiztosban frappánsan vált a cselekmény felénél a film, Kaszkadőr Mike-ot szinte sajnálni kezdjük, ahogy a bosszúszomjas lányok móresre tanítják.

A Becstelen Brigantyk környékén azonban kicsit megbicsaklott Quentin Tarantino. Mármint félreértés ne essék: a Brigantyk és a Django elszabadul is rendkívül szórakoztató, komplex, jól felépített és jól megírt dialógusokkal bíró alkotások. De mégis: nem állt jól nekik a „váteszkedés”. Mert ami ezt a két művet és végső soron az Aljas nyolcast is összeköti, hogy Tarantino bennük nagyon komoly politikai üzenetet kívánt megfogalmazni. Míg korábbi művei inkább csak afféle műfaj- és stílusjátékba bújtatott, egyszerű morális drámák voltak (a Kutyaszorítóban a barátságról, a Ponyvaregény a megbocsátásról, a Kill Bill és a Halálbiztos a bosszúról szóltak), addig a Becstelen Brigantyktól kezdve felborult az egyensúly, és megjelentek kifejezetten elnyomott, áldozati szerepben levő, morálisan felsőbbrendű karakterek. Oké, Hans Landával és Leonardo Di Caprio Django-beli figurájával is lehetett azonosulni bizonyos szempontból, de mivel mindkettő fajgyűlölő antagonista volt, így a néző egyértelműen elítélte őket, vagy legalábbis Tarantino arra buzdított, hogy ellenérzületet keltsen bennünk az antiszemtizmussal és a rasszizmussal szemben.

Ami nem baj, csak éppen Tarantinonak ez nem állt jól. Érződött az erőlködés rajta, és valahogy a „niggerezés” és a „zsidózás” elég bizarr egyveleget alkottak a toleranciát és antirasszizmust hirdető „mondanivalóval”. Mert Tarantino azért végső soron megtartotta radikalizmusát a szüzsé szintjén, de nagyon sokat finomított szokásos karakterein. És igen, lehet felhozni, hogy a Brigantyk és a Django is azért az ellenállókat sem éppen patyolattiszta, pozitív hősként mutatja be (az Apacsok nagyon kegyetlenek a Brigantykban, ahogy Django sem bánik kesztyűs kézzel rabszolgatartóival) – de azért mindkét műbe belerakott 1-1 olyan protagonistát, akik szinte feddhetetlenek (ilyen a mozis lány a Brigantykban és Christoph Waltz német hőse a Djangóban).

Nem akarok még egy kritikát írni – ezt megtettem már, itt olvashatjátok –, de annyit azért ezután az elemzés után elárulok: az Aljas nyolcas szerencsére visszavett ebből. Nem mondom, továbbra is jelen van azért az antirasszista „üzenet”, de sokkal ironikusabb, „idézőjelesebb” formában, mint a Djangóban. Samuel L. Jackson amúgy remek karaktere ugyanis egy északi / uniós fekete őrnagyot alakít, aki állítólag személyesen Abraham Lincolnnal levelezett. S egyik szívhez szóló levelét bőszen mutogatja is a Warren nevű karakter, amitől mindenki elalél a történet szereplői közül, Daisy-t, a gátlástalan bűnözőt kivéve. De a levél azért… Na, mindegy, egyáltalán nem akarok spoilerezni, viszont annyit el lehet árulni, hogy ezúttal a fekete karakter sem feddhetetlen. Vannak inkább áldozati szerepben tetszelgő feketék az Aljas nyolcasban is, de Tarantino szerencsére ezt is ellenpontozza (a fogadó tulaja például gyűlöli a mexikóiakat).

S nagyon jót tett a politizálás visszafogása mellett Tarantino művének az is, hogy korábbi munkáit idézve visszatért a mérsékeltebb történetmeséléshez. Azaz ezúttal nincsen epikus leszámolási vagy bosszútörténet, nincs ezernyi helyszín. Adott egy, A halál csöndjéből ismerős hófödte táj, mindent elsöprő hóviharral, és egy fogadó, ahol a játékidő nagy része játszódik. Olyan ez a felállás, mint a Kutyaszorítóban, melynek zárt szituációs krimisztorija nagyon jól működött. Az Aljas nyolcasnak ez csak a javára válik, és az is, hogy Tarantino takarékoskodik az erőszakkal (persze, mikor eldördülnek a fegyverek, pont emiatt lesz hatalmas súlya az eltúlzott brutalitásnak).

Tehát azért átformálta a listámat az Aljas nyolcas, ahogy azt a Star Wars-rangsorommal is tette az Ébredő erő. Persze ironikus módon nem azért, mert annyit fejlődött volna a fenegyerekhez képest ez a műve. Nem, egyáltalán, sőt: mintha visszalépne egyet vagy kettőt Tarantino. De ez csak a javára válik! Nagyon jól tette, hogy nem akart ismét világmegváltó, epikus történetet összehozni, hanem megidézve első remek filmjeit, csinált egy szubverzív western-krimit „tarantinós stílusban”. Igen, kicsit modoros az Aljas nyolcas, de ezt feledjük neki, mikor meghalljuk kiválóan megírt dialógjait, vagy mikor elmerülünk a feszült és izgalmas sztoriban (mely persze kicsit kiszámítható, de mégis tud meglepetéseket okozni). Szóval nem túl eredeti, de jó értelemben oldschool Tarantino-film az Aljas nyolcas.

De akkor lássuk, hogyan formálta át a Tarantino-listámat a Hateful Eight! (A Négy szobát ebbe most nem veszem bele, csak a teljes filmjeivel foglalkozom, hiszen ilyen alapon akkor az Alkonyattól pirkadatig, egy Vészhelyzet epizód vagy a Sin City is kellene, hogy szerepeljen.)

 

9. Jackie Brown (1997)

maxresdefault_10.jpg

Biztos vagyok benne, hogy sokan felhördültök, mikor ezt olvassátok, és bizonyos szempontból meg is értem, hiszen a Jackie Brownnak is vannak kiváló pillanatai. Kétségtelen, hogy a Samuel L. Jacksonos, Robert de Nirós, Bridget Fondás részek remekül sikerültek, és ugyanazok az elemzős és laza Tarantino-dialógusok, fergeteges és groteszk poénok köszönnek vissza ezekből az epizódokból, mint amelyekkel már a Kutyaszorítóban vagy a Ponyvaregényben is találkozhattunk.

Ám a Jackie Brown-szál, Pam Grier ide, Michael Keaton oda, engem kifejezetten untatott. Quentin Tarantinotól én először a Kill Billeket láttam, és csak utána néztem meg sorban a Kutyaszorítóbant és a Ponyvaregényt kb. húszéves koromban, 2007 tavaszán (Varga Zoli, egykori tanárom mondaná: 2007. május 23-án, 17:28:38-kor – aki ismeri, érti a poént). Így bennem, urambocsá, az rögzült, hogy Tarantino mindenféle műfajból és filmtípusból válogat, és ezekkel humorizál. Itt is beköszön persze ismét a heistfilm és a WIP-exploitationök (WIP = Women In Prison filmek, azaz női börtönös, szexuálisan túlfűtött erőszakfilmek), de valahogy a Jackie Brownban Tarantino nincs elemében. Nem tud ezeken úgy gúnyolódni és előttük ugyanakkor tisztelegni, mint korábbi és későbbi alkotásaiban. Jackie sztorija talán még megható is, és a Robert de Nirós szálon kívül nem sokszor fogunk röhögni, ami baj. Kriminek, gengszterfilmnek persze elmegy, sőt Tarantino egészen jól tud bánni a hagyományos műfaji sémákkal is. De mégis: azért tőle én ennél sokkal többre számítottam. Szerencsére később visszatért valódi önmagához (Kill Bill), ahogy azt az Aljas nyolcassal tette most is.

 

8. Becstelen Brigantyk (2009)

inglourious-basterds-1.jpg

A Brigantykat már szapultam eleget, és a felsorolt érvek miatt tényleg ez a második legkevésbé kedvelt filmem Tarantinótól. De azért meg kell jegyezni, hogy míg a Jackie Brownba csak belenézek olykor, a Brigantykat kifejezetten szeretem újranézni, bár nem sokszor. Már csak a hossza miatt sem, de az is ellene szól, hogy néhol döcög, és ez a fajta politizálás egyértelműen nem jött be nekem.

Miért? Tarantino nem az a típus, aki politikai filmeket készít. Vagy, ha politikai filmeket készít is, akkor már csinálja úgy, hogy ne klisékkel legyen teli. Mármint a politikai filmes klisékre gondolok, mert amúgy a karakterek jók. De Tarantino nem egy Costa-Gavras, Franco Solinas vagy Gillo Pontecorvo, akik tökéletesen tudták elegyíteni a politikai tartalmat a műfajfilmes klisékkel. Az amerikai fenegyereknek ez valahogy nem állt jól.

Viszont kétségtelenül érdeme a Becstelen Brigantyknak, hogy a Jackie Brownnal ellentétben képes Tarantino-filmként is működni, mert nagyon bizarr és működőképes műfajkeveréket hozott létre ezúttal is. Már a nyitójelenet is nagyon frappáns: Tarantino úgy mutatja be a nácik érkezését a francia vidéki idillbe, mint mikor a westernfilmekben megérkezik a hős vagy az antagonista egy farmra. Leginkább a Bosszú lovasa (1967) című spagetti western ugorhat be – melyből a rendező sokszor vett át Morricone-zenéket már a Kill Billbe is –, de az 1966-os Számadás is felsejlik Ennio Morricone Für Elise-átdolgozásának megszólalásakor. Zseniális stílus- és zsánerkeverék ez, hiszen a második világháború tematikába tolul be a western.

Személy szerint nekem az Apacsok ténykedése annyira nem jött be, de miattuk mégis kicsit árnyalódik a kép, hiszen Brad Pitt karaktere és bandája legalább olyan kegyetlenek, mint a nácik. S miattuk még inkább (spagetti-)westernes beütése lesz a Brigantyknak, hiszen számos indiánfilmben is megjelenik hasonló szituáció, mármint, hogy egy maroknyi gerillacsoport terrorakciókkal tartja rettegésben az elnyomó ellenséget (Navajo Joe, Tell Them Willie Boy is Here, Chato földje – hogy csak a három legjellegzetesebbet említsem).

Viszont aki szerintem is elvitte a filmet a hátán, az Christoph Waltz volt. A szadista, de kifinomult náci tökéletes szerep volt az eleddig eldugott osztrák színész számára. Waltz karaktere pedig legalább olyan extrém volt, mint az olasz westernek gonoszai. Ezesetben is a Számadás juthatott eszünkbe, minthogy abban is feltűnt egy porosz tábornok, aki passziójának tekintette a szerencsétlen főszereplő mexikói paraszt levadászását. S persze azért jócskán van Leone műveiből is pár karakterelem Hans Landa figurájában (Gian Maria Volonté megszállott banditája a Pár dollárral többért című filmből). Kár, hogy a film végére kicsit alábbhagyott az az erő és intenzitás, amivel ez a negatív hős uralta a cselekményt. Ami pedig történt vele, az abszolút Tarantino erőltetett politizálásának eredménye – kár volt ilyen szánalmas sorsot szánni ennek a remek karakternek csak azért, mert náci.

Szóval a Becstelen Brigantykat én alapvetően bírom, de kétségtelenül ez számomra a második legkevésbé kedvelt Tarantino-film.

 

7. Halálbiztos (2007)

deathproof.jpg

Quentin Tarantino odavolt a hatvanas-hetvenes évek olcsó akció- és horrofilmjeiért (expolitationjeiért), ezért is hódolt barátjával és alkotótársával, Robert Rodriguezzel a Grindhouse-mozgalom előtt (avagy az exploitation filmeket bemutató mozik élményét kívánták feleleveníteni). Ennek keretében készült el 2007-ben a Halálbiztos és a Terrorbolygó.

Nos, mint írtam már pár helyen, nekem Tarantino filmje jött be jobban, valahogy a Rodriguezes zombis akciófilm nem tudott elkapni, pedig vannak abban is nevettetően extrém húzások (és még maga Quentin Tarantino is szerepel benne). De Rodriguez valahogy még így is túl komolyan vette önmagát, és klasszikusabb zsánerfilm lett.

A Halálbiztos viszont igazi Tarantino-alkotás, melynek azt rótták fel sokan annak idején, hogy túl sok benne a fecsegés. Nos, ezt aláírom, és a csajok kellőképp idegesítő jelenségek a film elején. De talán pont ezért is zavarodunk össze Kaszakdőr Mike-kal kapcsolatban. Hiszen az alapfelállás ezekben a típusú filmekben (rape-revenge horror a hivatalos megjelölés) általában az volt a lényeg, hogy egy maroknyi, lehetőleg főként nőkből álló csapatot vagy csak egy nőt megbecstelenítenek, és utána jöhet a nő(k) bosszúja. Itt viszont pont azért válik Kurt Russel figurája érdekessé, mert ő sokkal szimpatikusabb a film első felében a locsogós lányoknál, akik mindenkit lenéznek és inzultálnak, beleértve Mike-ot is. Igaz, fordul a kocka az első gyilkossági jelenet után, de mikor Mike lesz az üldözött, és egy pillanat alatt hullik darabjaira az addig felépített macsó identitása, ismét kivív valamilyen szimpátiát vagy inkább szánalmat.

Nekem ezért, és a frappáns Tarantino-ötletek miatt tetszett a film. Még kevesebb értelem van benne, mint a korábbi alkotásokban, hiszen ez tényleg csak és kizárólag az exploitationök kifigurázása miatt készült el, de mégis szórakoztató és abszurd. A legemlékezetesebb, legviccesebb, vagy inkább leggroteszkebb jelenet, mikor Mike első áldozatával végezve belerohan a betépett, száguldó lányok kocsijába. Tökéletesen paródiája ez a rape-revenge filmek sokszor szinte sérthetetlen, mindenható antagonistái ámokfutásának.

És persze maga Kaszkadőr Mike is a nagybetűs IRÓNIA megtestesülése. Ahogy a kocsija kinéz, már az is nagyon nevettető: halálfejes, stílusos kaszkadőrkocsi, lökhárítóján egy fémkacsával. De a fickó is megér egy misét: törődött, sebhelyes pofa, tipikus rosszfiús kinézet, és macsós beszólások – közben pedig egy ijedős, beszari, perverz állat, akit három (igaz, igen kemény) nő kifektet.

Szóval nem egy Hetedik pecsét, de hatalmas hangulata és stílusa van, illetve egyáltalán nem veszi komolyan önmagát – ez az, ami nekem a Terrorbolygóból hiányzott.

 

6. Django elszabadul (2012)

django.jpg

Sokan mondhatják, hogy ha a Brigantykat és a Djangót egy kategóriába sorolom, akkor miért előzi meg a jóval szimplább Halálbiztost, amit meg a Becstelen Brigantyknál jobbnak tartottam. Nos, az első és legerősebb érv, hogy kedvenc műfajomat, a westernt idézi meg a Django. Illetve azon belül is az olasz westerneket és a Django-mítoszt. Jóllehet, már a cím is eleve ironikus választás volt Tarantino részéről, hiszen azt az olasz és külföldi forgalmazói gyakorlatot figurázta ki, hogy a terjesztők a spagetti-westerneket a „Django” szó címváltozatba erőltetésével próbálták eladhatóbbá tenni. Holott amúgy köze nem volt a legtöbbnek az 1966-os eredetihez, Sergio Corbucci művéhez. (Sőt, a Django 2-n, az 1987-es folytatáson kívül egyik sem kapcsolódott szinte semmilyen szinten Djangóhoz, legfeljebb a Keoma, mert annak is Franco Nero volt a főszereplője.)

Tarantino műve sem a Django remake-je, a sztorinak sincs semmi kapcsolata az 1966-os filmével. Luis Bacalov híres témáját vágja be a kezdő képsorok alá a fenegyerek, de amúgy a Django elszabadul a rabszolgaságról szól. Sokkal jobb, sokkal izgalmasabb film a témában, mint a szintén akkortájt bemutatott, modoros és unalmas 12 év rabszolgaság vagy a még szürkébb Lincoln Spielbergtől. Valahogy itt sokkal jobban működött a politikai retorika, mint a Brigantykban. Talán azért, mert a westernesített világháborús közeg helyett a Vadnyugat korába helyezett sztori sokkal nagyobb teret engedett kibontakozni egy mitikus kalandfilmnek, és a westernközeg miatt sokkal inkább elfogadható volt számomra a politikai tartalom is.

Jóllehet, a Django akármilyen stílusos western-hommage is, meg kell vallani, a legkevésbé „tarantinos film”. Szabályosabb zsánerpróbálkozás ez, mint bármelyik másik Tarantino-alkotás. Még a Jackie Brownnál is erősebb a műfaji kötődése a Djangónak a Vadnyugat révén. A zenéken és pár poénon kívül nagyon egyenes vonalú és egyenletes hangnemű bosszútörténet és felszabadítási sztori ez. Igaz, vannak Tarantinora jellemző párbeszédek, és frappáns, (ön)reflexív utalások benne (Franco Nero feltűnése, vagy Tarantino szokásos cameoja ilyen), de a korábbiakhoz képest túl komolyan veszi magát. Leginkább a Kill Bill vol 2-höz hasonlítható, amit jóval előrébb raktam ebben a listában – ám annak komplexitását és mérsékeltségét nem éri el a Django. A Django nagyvolumenű, epizáló bosszútörténet, sok akciójelenettel és brutális lövöldözésekkel. Nagyon szórakoztató Tarantino-western, de pont annyi erő hiányzik belőle, amennyi az antirasszista üzenet sulykolására elment.

Ja, és persze Leonardo Di Caprio és Christoph Waltz ebben is remekelnek – mindketten merőben új arcukat mutatták meg. Főleg Waltz, aki ugye a Brigantykban is németet játszott, de itt pont annak a karakternek az ellentettjét formálta meg. S bár így ő vált a faji toleranciát hirdető liberális mondanivaló legfőbb szócsövévé, mégis az övé a legjobb karakter. (Sokáig egyébként arra számítottam, hogy valami nagyvolumenű fordulat kapcsolódik majd a figurához, avagy előbújik majd belőle az ördög – nem így lett, de még így is kiváló a karakter sztorija és háttere.)

(folytatjuk)

9 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr248250214

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

kaamir 2016.01.07. 21:25:16

Nálam 9-től 6-ig:

9. Aljas nyolcas - mert még nem láttam

8-7. Kill Bill 1-2 - mert nézhetetlen okádmány mindettő, egy önmagába fülig szerelmes rendező öncélú magömlése.

6. Halálbiztos - mert egy poénnak talán elment, de amúgy őszintén, emlékszik valaki erre a filmre?!

The Man Who Laughs · http://trashneveles.blog.hu/ 2016.01.07. 23:29:27

Jó irás.

Azt hittem, hogy csak én kedvelem jobban a Django-t a Becytelen Brygantiknál? Azért így is mindketőt szerettem, de a BB-nél nekem is kevésbé van meg az újranézés vágya. A Django-t újrázom is majd valamikor. Mondjuk engem a politizálás nem igazán zavart, de a BB szerintem is "néhol döcög" illetve a hossza is feltünőbb, mint a Django-é.

A Halálbiztosról írtak egy részével egyetértek: A hangulat, az utósüldözések és Kurt Russel frapánsak, nekem még is ez a legkevésbé kedvenc Tranatino filmem (igaz, a Jackie Brown-t csak egyszer láttam nagyon régen, szóval azt újra kéne néznem ahhoz, hogy érdemi véleményt tudjak róla mondani), ez pedig azért van mert messze ez Tarantino messze legkevésbé emlékezetes filmje. Sem igazán idézhető dialogus, sem pedig - Kaszkadör mike-on túl - érdekes/emlékezets karakter nincs. Így elég sok a közepén az üres járat, ami miatt pedig szerintem ez Tarantino legunalmasabb filmje. Lehet, hogy a Terrorbolygó hagyományosabb zsáner film, de azt sem éreztem annyival komolyabbnak amúgy.

FroG · http://smokingbarrels.blog.hu/ 2016.01.08. 17:19:15

Fú, a Halálbiztost én még közepesnek sem mondanám. Megy a sok felesleges locsi-fecsi, aztán a karakterek felének gyakorlatilag értelme sincs. Mike persze überkirály, mondjuk ez köszönhető Kurt Russell kiváló játékának is, de amúgy összességében a film nem több egy gyenge-közepes iparosmunkánál.

Filmworlds blog · http://filmworlds.blog.hu/ 2016.01.08. 18:10:00

Tényleg ízlések és pofonok. Mi ugyanis lényegesen jobban szeretjük az általad "politikai filmeknek" nevezett műveit! Az értelmes Tarantino filmeket, melyekben valamilyen nagyobb témához nyúl. (Mint a nácizmus vagy fajgyűlölet, stb) És reméljük visszatér ehhez a "csapáshoz" mert veled ellentétben mi úgy látjuk: baromi jól áll Tarantinonak. Csak nem sűrűn meri bevállalni. Pedig kéne, mert jó benne. Bár a gagyi is megy neki, és sajnos azt folytatja egyelőre.

Tenebra 2016.01.08. 19:12:33

@Filmworlds blog: Végső soron nem üres Tarantino egyik filmje sem, mindegyik szól valamiről. De nekem a "hogyan" nem tetszett. Túlságosan kérkedőnek éreztem ezt, hogy hirtelen Tarantino egy liberális megmondóemberként akar tetszelegni. Én jobban szeretem, ha nem akar ilyen nagy dolgokba avatkozni.

Tenebra 2016.01.08. 19:13:54

@The Man Who Laughs: Én sem azt mondom, hogy a Terrorbolygó annyira komoly lenne. De az sokkal szabályosabb zsánerfilm, kevesebb hülyüléssel. A Halálbiztos meg tényleg egy nagy gunyoros tisztelgés, de annak szerintem jó.

badlucktotem 2016.01.08. 23:29:39

egyre inkább úgy látom, hogy a jackie brown csak szerintem kiváló film, amelynek minden percét élveztem és bármikor újra tudom nézni. de nem baj, én már gyerekkoromban is rühelltem a star wars-t, úgy ahogy van, és azzal is kb. egyedül voltam.

Chaoyang · http://xiongyali.blog.hu 2016.01.09. 00:39:18

A Ponyvaregeny jo film. A Reservoir dogs is Jo. Termeszetesen azt Lattam elsokent amikor kivettem egy ismeretlen rendezo elso filmjet VHS-en a videotekabol 93-94ben. Jackie Brown meg szeretem, a tobbi viszont emlitest sem erdemelne. Kill Bill meg hasonlok. Ugyan mar.

Tenebra 2016.01.10. 23:04:39

@Chaoyang: A maga nemében szerintem egyik filmje sem rossz, maximum a Halálbiztosra lehet azt mondani, hogy trash - de az meg direkt trash. :D De mint az én listám is mutatja (mármint ez és a másik bejegyzésben közölt), azért igen, a korai filmjei az igazán maradandók szerintem is.

A Jackie Brownról meg gondoltam, hogy sokan így vélekednek. Nem tudom, lehet, ha újranézném most, pár év elteltével, nekem is jobban tetszene. De szerintem a De Niros - Jacksonos - Fondás szál és a Pam Grieres - Keatonös elég éles kontrasztban állnak egymással minden szempontból. Márpedig az baj, hogy ha egy kiváló, ironikus dialógusfolyam után átváltunk a krimiszálra, és azon kapom magam, hogy unom. Persze ez én vagyok, mondjuk 5 évvel ezelőtt (kb. akkor láttam utoljára :D). Ígérem, újranézem, amint lesz rá időm.