Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

Zsigmond Vilmos emlékére

2016. január 05. 11:22 - Tenebra

vilmos_zsigmond_1978.jpg2015-ben nagyon sok (filmes) legenda halálozott el sajnálatos módon. Sőt az utóbbi pár évben sorra távoznak a sokak műveltségét és moziélményeit meghatározó hírességek. Színészek, szinkronszínészek, nagy rendezők hagyták el az élők sorát az elmúlt egy-két évben (Sindo Kaneto, Oshima Nagisa, Jancsó Miklós, Haskell Wexler és még sorolhatnánk).

Sajnos a 2016-os évet is egy halálesettel nyitjuk, melynek magyar vonatkozása is van. Személyében egy olyan művész szenderült jobb létre, aki már korai dokumentumfotóin is ugyanazt a következetes stílust érvényesítette, amit filmes operatőri munkáiban. Igen, arról a Zsigmond Vilmosról van szó, aki még az ötvenhatos forradalom után szakadt el Magyarországról, és futott be Hollywoodban, hogy meghatározza nemcsak a hetvenes-nyolcvanas évek hollywoodi filmjeinek arculatát, de számos más, későbbi induló operatőr pályafutását.

zsigmond_vilmos_the_rose_1979.jpgMég tavaly tavasszal került megrendezésre a Művészetek Palotájában Zsigmond Vilmos korai képeiből összerakott kiállítás, melyen ugyanakkor a Mester jellemző filmjeiből vett beállításokat is megtekinthettünk. Nagyon érdekes volt látni, hogy a fiatal fotós miként tekintett az ötvenes évek Magyarországára, illetve hogyan dokumentálta utazását Amerikába és magát Amerikát is. Vannak elkapott, spontán jelenetek, városképek a fényképek között, de felfedezhetünk olyan impresszionista, átesztétizált képeket is, mint A bérmunkás nyitójeleneteiben, a Gyilkos túra elején vagy a Sugarlandi hajtóvadászat végén. Ezek a lágyan világított, szinte festményszerű képek átlényegítették a valóságot, melyet a kamera lencséje rögzített, és már maga a beállítás is olyan hangulatot árasztott magából, hogy az lassan átitatta az egész filmet is, mikor már mozgóképek kompozícióit alkotta meg Zsigmond Vilmos a hetvenes évek legendás alkotásaiban.

Zsigmond Vilmos egy olyan korban dolgozott, mikor az operatőri munka igencsak felértékelődött. Jóllehet, az „auteurizmus” a hatvanas-hetvenes években főként a rendező személyét magasztalta, de a hosszú beállítások és a belső vágás nagy korszaka is erre az időszakra esett. Ami viszont nagy pontosságot igényelt, és nemcsak a rendezőn múlott egy-egy „mozgó kompozíció” megalkotása. Az operatőrre igen is nagy felelősség hárult a képek megalkotásánál, hiszen az operatőr a „képek rendezője”-ként is számon tartott művész. A rendező csak kevés esetben értett az operatőri munkához – Sára Sándor, Zsigmond Vilmos kortársa például ilyen alkotó volt, és bizony bevallása szerint a sztorit sokszor adta át „értő kezek”-nek inkább, minthogy ő képekkel szeretett volna mesélni, nem pedig mesét írni. De ugyanilyen következetes „oper-auteur” volt a szintén nemrég elhunyt Haskell Wexler vagy Gordon Willis, Zsigmond Vilmos kortársa is.

Tehát az operatőr igen fontos szerző, és sokuk nagyon következetes alkotói koncepciót érvényesítenek munkájuk során. Mely pusztán azért maradhat „észrevétlen” a rendezői alkotófolyamat mellett, mert nem látjuk a fától az erdőt. Vagyis, hogy az operatőr a vizuális megjelenítésért, és nem a történet megalkotásáért felel. Az operatőr a történet szempontjából csak asszisztál, megvalósítja a sztorit. De a szerzői operatőr sokkal elvontabb szinten tudhatja magáénak a filmet. Ő az, aki miatt minden kép, minden beállítás fontossá válik, és önálló életre is kelhetnek akár a filmen belül is művei. Vagyis, magyarán szólva, míg a rendező a történet összerakásáért felelős, addig az operatőr a sztori hangulatát kell, hogy megragadja, és átadja a képek, a vizualitás révén. Márpedig a forgatókönyv és a jelenetek összerakása csak a film 50%-át teszik ki, a többi, mint audiovizuális médium esetében, a film képeinek a dolga. Sőt azt szokták mondani, hogy egy jó filmnek akkor is működnie kell, ha leveszik a hangot.

the_hired_hand_1.png

A bérmunkás (1971)

A hatvanas-hetvenes évek még olyan korszak volt, mikor Hollywoodban is készülhettek filmek, melyeknél a klasszikus értelemben vett látvány volt a lényeg. Melyek esetében az operatőri munka – analóg film lévén – valóban jelentett valamit, és nem számítógépes utómunkával próbáltak megalkotni valamilyen filmstílust, mint manapság. Mikor még a realizmus nem volt elcsépelt, sőt negyvenes-ötvenes évekbeli előzmények után a hatvanas-hetvenes évek Hollywoodjában kifejezetten sikk volt dokumentarista vagy a valóságot tiszteletben tartó képekkel mesélni. Az európai film és a new yorki dokumentarista iskola bűvöletében élő alkotók fontosnak tartották, hogy a mozivászonról az élet szaga áradjon szét a teremben, és ne jól beállított stúdiódíszletek között próbálják meg imitálni a nagyvárost vagy a vadont.

Zsigmond Vilmos ebbe a közegbe érkezett meg, illetve ebben épített karriert. Jókor volt jó helyen, hiszen a realista tendenciák akkoriban Magyarországon is ébredeztek, nemcsak az európai és amerikai filmben. Az ötvenes évek elején persze nem volt könnyű, sőt a művészi életben a „szocreál” sematizmus vált meghatározóvá. Ennek azonban nyilvánvalóan pozitív hatása, hogy a fiatalok, mint Zsigmond vagy Sára Sándor szembe fordultak ezzel a sematizmussal, és korai fényképeiken is az egyszerű hétköznapokat, a vidéki valóságot (idillt?) kapták lencsevégre. Zsigmond Vilmos korai, főiskolás képein pesti utcaképeket, téli tájat vagy festői hegyvidéket egyaránt láthatunk. Mindről sugárzik az őszinte, giccstől mentes szépség iránti tisztelet és rajongás, a valóság csodái megragadásának vágya.

Így Zsigmond Vilmosnak viszonylag könnyű dolga volt, ha természetesen Hollywood fősodrába bejutni nem is volt annyira könnyű. Hiszen a realista tendenciák miatt az amerikai mainstream is nyitottnak bizonyult arra az alkotói világlátásra, amit már a fiatal Zsigmond is magáénak tudhatott. Egyik tanáromnak, aki a tavalyi kiállítás tárlatvezetést vállalta, volt szerencséje élőben kérdeznie Zsigmond Vilmost operatőri munkáiról. S többek között arról faggatta az akkor éppen elég szűkszavú alkotót, hogy az európai modernisták mennyire hatottak akár az ő, akár a korabeli hollywoodi rendezők munkásságára. Zsigmond pedig buzgón helyeselt, hogy igen, nagyon is szem előtt tartották az olasz neorealisták, Godard, Antonioni vagy Bergman filmjeit, mikor az olyan remek mozifilmeken dolgoztak, mint a McCabe és Mrs. Miller, a Gyilkos túra vagy A szarvasvadász.

sugarland_express_pic_3.jpg

Sugarlandi hajtóvadászat (1974)

S hogy mi a közös ezekben az alkotásokban, miért is rí le A bérmunkásról, a Gyilkos túráról, a Sugarlandi hajtóvadászatról, a Harmadik típusú találkozásokról, A szarvasvadászról vagy a Mennyország kapujáról is, hogy Zsigmond Vilmos volt az operatőrjük? Nos, amiatt a líraiság és impresszionizmus miatt, ami Zsigmond egész pályáját meghatározza. Legyen bár szó belső vágásról (azaz mozgó kompozícióról) vagy hosszúbeállításról (azaz akár 1-2 percnyi hosszú képekről), Zsigmond Vilmos mindig kedvelte a lágy fényeket, a mesés tájképeket, kiváltképp a lemenő vagy felkelő Nap vízre vetett aranyhídját. Ám Zsigmond annak ellenére, hogy átesztétizál, nem csordítja túl képeit. Nem bombázza le a nézőt a ragyogás derűje. Sőt Zsigmond Vilmos művei kifejezetten elégikusak. S ez is köti össze a McCabe és Mrs. Millert, A bérmunkást, a Gyilkos túrát, a Sugarlandi hajtóvadászatot vagy Michael Cimino két említett művét. Mind valamilyen végállapotot jelenítenek meg, legyen szó egy pályafutás (A bérmunkás, Sugarlandi hajtóvadászat) vagy egy egész korszak, mítosz (Gyilkos túra, A szarvasvadász, A Mennyország kapuja) végéről. Zsigmond képeiről éppen ez a végállapot sugárzik, legyen szó nyitó vagy záróképekről. Az operatőrnek az utolsó ragyogást sikerült megragadnia minden esetben, az utolsó fénysugarat, mely még az elmúlás előtt sikoltva tör elő.

„Mi a McCabe és Mrs. Millernél használtuk először az elővilágítást, de más célból. Azt szerettük volna, hogy úgy nézzen ki a film, mintha száz évvel ezelőtt készült volna, ha létezett volna már mozi abban az időben. Az eljárás során meglágyítottuk a filmet, így a feketék sötétszürkévé váltak, majd pasztelles, sárgásbarnás színt adtunk hozzá, hogy a régi, szépiatónusú állóképekhez hasonlítson. Az embereknek tetszett, hogy egészen más a stílusa, mint a többi filmé. Akkoriban – főleg a színes, zenés-táncos filmekben – minden nagyon éles, nagyon színes és „túl jó” volt. Mi viszont azt akartuk, hogy a színek halványabbak, tompítottak legyenek. Ezt a stílust használtam párszor más filmekben is.” – mondta Zsigmond Vilmos még 2015 nyarán a Filmvilágnak. S valóban, Zsigmond említett művei olyanok, mintha szépiák lennének. Mintha a film létezett volna már korábban is – vagy, mintha a kortárs közegben játszódó alkotások (Gyilkos túra, A szarvasvadász) kópiái letűnt időkből kerültek volna elő. Ugyanolyan hangulatot árasztanak, mint a némafilmek, melyekre mai szemmel úgy is tekinthetünk, mint a dinoszauruszokra: egykoron benépesítették a Földet, mára azonban kihaltak. A Vadnyugat (McCabe és Mrs. Miller, A bérmunkás, a Mennyország kapuja), a Cahulawasse-folyó és vidéke (Gyilkos túra) vagy az Amerika-mítosz (Sugarlandi hajtóvadászat, A szarvasvadász) is mind a múlté. Határpozícióban ragadt, meghasonult hőseik mellett pedig a képek hangulata az, ami legérzékletesebben vissza tudja adni ezt a tematikát, vagy inkább érzésvilágot.

Érdekes, hogy Zsigmond Vilmost saját korában nem nagyon halmozták el díjakkal, utólag ismerték csak el, mint A Mennyország kapuját. Azonban újranézve akár a McCabe és Mrs Millert, akár a viszonylag ismeretlen Bérmunkást, jogos a felháborodásunk, hogy csak jelöléseket kapott e filmekért. Hiszen Zsigmondot máig referenciaként emlegetik a világ operatőrei, és biztos vagyok benne, hogy hatása soha nem fog elhalványulni, még a digitális technika korában és azon túl sem. (Zsigmond Vilmos két alkotását ebben a tanulmányunkban elemeztük még tavaly nyáron. - A.C.)

heavens-gate.jpg

A Mennyország kapuja (1980)

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr38238754

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Zenki 2016.01.05. 14:30:05

Kedvenceim tőle: Madárijesztő, Blow Out és persze a Szarvasvadász, de van még mit pótolnom. Nagyon szép képekkel tudott előrukkolni Zsigmond Vilmos, viszont állítása szerint szerencséje is volt, mert olyan rendezőkkel csinált filmeket akik engedték dolgozni. Például Kubrick ha jól tudom, csak arra használta az operatőrt, hogy megnyomja neki a REC gombot, amúgy ő csinált a világosítástól kezdve mindent.