Nehéz írni erről a filmről. Egészen néma maradtam a stáblista alatt, és azon gondolkoztam, hogy ez a rengeteg benyomás, ami ért a 120 perc alatt, vajon rögtön célba ér-e vagy meg kell tekintenem még párszor Sorrentino legújabb moziját ahhoz, hogy teljességgel megértsem, mit is akar nyújtani számomra. A válasz hamar jött – arra jutottam, hogy ez már az a művészet, aminek csak töredékét lehet megérteni, s nem azért, mert olyan mély és hatalmas, elvont üzenete van, hanem mert sokféle témát tesz terítékre, melyek kapcsán nemhogy a válaszokat nem találjuk első blikkre, de a kérdéseket is komoly merengés után lehet csak feltenni.

Fred Ballinger (Michael Caine) és legjobb barátja, Mick Boyle (Harvey Keitel) a svájci Alpokban töltik nyaralásukat egy szanatórumra emlékeztető fényűző hotelben, ahol a világ számos előkelősége és híressége megfordul. Ők is ilyenek: Fred visszavonult zeneszerző, s most csupán szeretne megpihenni sűrű, mozgalmas élete után, a filmrendező Mick pedig egy utolsó, nagy attrakcióval akarja elámítani a világot, melyet életműve lezárásának, afféle testamentumnak szán - ezen dolgozik forgatókönyvíró kollégáival. De a hegyi levegő áldásait élvezi a több elismerésre vágyó, csalódott, keserű fiatal színész (Paul Dano) valamint egy Diego Maradonára hajazó világsztár is - róla sokkal többet nem is tudunk meg, csupán annyit, hogy súlyos egészségügyi problémáiból fakadóan kúrálja magát a festői szépségű helyen. A csapat kibővül egy néma, idős házaspárral, akik nem valamiféle rendellenesség miatt némák, hanem kapcsolatuk csökevényességéből adódóan, valamint a Miss Universe ifjú szépségével, akit egy ihletett jelenetben meg is csodálnak öreg hőseink - elölről-hátulról egyaránt. Végül pedig ne felejtsük ki a film egyik legérdekesebb karakterét, Fred Ballinger lányát, Lenát (Rachel Weisz) sem, aki apja asszisztenseként dolgozik, s mindemellett az öregúr lelki szemetesládájaként is funkcionál.

A film központi motívuma - a címmel ellentétben - az öregség. Fred és Mick régen túlvannak már fiatalkorukon, mindketten életük alkonyán járnak. Mick optimistának tűnik a mélabúra hajlamos Freddel szemben – utóbbinak tulajdonképpen kutya baja, csupán önmarcangoló filozofálgatásokba kezd tétlenségében és magányában. Érdekes látni azt a felállást, ami az életben sajnos gyakran előfordul: akinek tulajdonképpen nincs is oka rá, éppen az zuhan a fásultság és az unalom mélységeibe.

A történet azzal kezdődik, hogy Fred-et megkeresi az angol királyi család egyik küldötte azzal a kéréssel, hogy a Fülöp herceg születésnapjára rendezendő nagyszabású ünnepélyen adja elő újból élete főművét, a Simple Songot és más, híresebb szerzeményeit, de Fred személyes okokra hivatkozva visszautasítja az invitálást. Látogatója természetesen nem örül, de a Maestro hajthatatlan, akármennyire is hízelegnek neki. Hősünk megcsömörlött, kissé depressziós férfi, aki lassacskán számadást, összegzést készít magában, ahogy előhalássza életének megsárgult emlékeit. Lánya, Lena szakítása és lelki problémái hozzájárulnak ahhoz, hogy ez a számadás valóban őszinte legyen. Az egyik legdrámaibb jelenet során a lány alakoskodás nélkül az öregúr fejére olvassa fiatalkori vétkeit, s szemrehányást tesz neki, amiért hajdanán porrá zúzta a családi békét. Fred lelki önvizsgálatra kényszerül, és fiatal lánya, aki egyébként egy friss szerelmi csalódáson van túl, változásra ösztökéli. Ámde hogyan lehetne egy ilyen idős férfi megváltoztatni? Sehogy, nem is kell. Elég ha, Fred felkutatja magában az érzelmesebb énjét. Tulajdonképpen azért olyan, amilyen – szikár, fakó és életunt -, mert érzelmei is elpárologtak a hosszú évek során. Ugyanakkor a kemény, barázdált arc mögött nem kevés humor és cinizmus is rejtőzik. Nagyszerűen oldják Fred karakterét a könnyed közjátékok: például amikor kizarándokol a természetbe, hogy határtalan képzelete segítségével csengőszóból, levélrecsegésből és tehénbőgésből csiholjon harmóniát – muzsikát.
A film egyik legfontosabb pozitívuma, hogy miközben jórészt az élet komoly, mély témáit feszegeti, nem érzi szükségesnek, hogy végig elvont vagy meditatív legyen, hanem sokszor derűs, bohókás párbeszédekkel, jelenetekkel ellenpontozza a filozofikusabb hangvételt. Továbbá örvendetes módon találhatóak benne abszurd, rövid epizódok, melyek megédesítik a cselekménymenetet, és különleges hangulattal vértezik fel a művet (hasonlóan működnek a visszatérő képek és szituációk, mint például a táncoló masszázslány, a fiatal forgatókönyvíró-csapat fáradhatatlan ötletbörzéje, az esetlen hegymászó udvarlása vagy a kisiklott karrierjét sirató filmszínész tépelődése).

Habár filmünk tempója cseppet sem pörgős, a svájci tájban pillanatok alatt el lehet merülni, no meg Michael Caine, Harvey Keitel és Rachel Weisz szinte kifogástalan játékában és az életszerű dialógusokban is. Nem mehetünk el szó nélkül a rendkívül pazar fényképezés mellett sem: tényleg kifogástalan munka. Az i-re a pontot mégis a zárlat teszi fel. Őszintén, nem is akarom lelőni, sem leírni, ezt látni kell! Egy mondat: az Ifjúság meg tudta jeleníteni, milyen az, ha valami gyönyörű. És ebben a gyönyörűségben nem számít, hogy ki hány éves, az idősek lehetnek újra fiatalok, az ifjúság, ami a múltban elveszett valahol Mick és Fred számára, újra és újra megelevenedhet akár egy motívumban, egy emlékben. Fred pedig, amikor erre rájön, fel kell, hogy adja makacs, öreges képzeteit és némiképp meg kell tagadnia önmagát – ehhez pedig javában hozzájárul a Lenával együtt töltött idő.

Habár a vége hihetetlenül gyönyörű, érzéki, és a változás látszólag elindul a főszereplő Fred-ben, a hiánytalan összhangot nem éri el a film, sőt… kifejezetten mardossa a nézőt az élet tökéletlensége. Mert az Ifjúság voltaképpen erről ad számot, ezt tárja elénk – fájdalmat, örömöt, humort és mérget, tökéletes szerelmet és kitartó odaadást, valamint sértődöttséget és csalást: magát az életet. S habár egyik témából szinte átmenet nélkül csúszik át a másikba, nem lesz sűrű, tolakodó vagy giccses. Épp ellenkezőleg.
Paolo Sorrentino nem először bizonyítja azt, hogy igazán ért a filmkészítéshez. Két éve A nagy szépséggel el is nyerte a megérdemelt Oscar-díjat. Az Ifjúság pedig hozza az elvárt szintet, hatása napokkal megtekintése után is velünk marad, és a képekből áradó bölcsességet talán zsebre tudjuk vágni, s magunkkal tudjuk vinni egy életre.