A Keresztapa-trilógiát Francis Ford Coppola rendező valójából mindig is csupán két filmnek tartotta, a harmadikat „mindössze” egy epilógusnak szánta. Jóllehet, bő lére eresztett epilógus lett, mert a maffiasaga (egyelőre – reméljük) utolsó felvonása az előző két részhez hasonlóan epikusra sikeredett. Azonban annak ellenére, hogy itt is visszatér az a különleges, magasztos, mégis nyomasztó és végzetszerű hangulat, mely az első és második epizódot is átitatta, a harmadik eresztésen kétségtelenül érződik, hogy jó 15 évvel a Keresztapa 2 után készült el, „keresztapás” modorban. Ettől függetlenül persze méltó záró darabja a ponyvaregényből szőtt filmművészeti remekmű-szériának.

A Keresztapa első részét, de akár a másodikat is szokás úgynevezett „revizionista gengszterfilm”-nek tekinteni a szakirodalomban, ami több szempontból is problémás. Egyfelől a Keresztapa-filmek sokkal inkább tekinthetők maffiafilmeknek, semmint gengszterfilmeknek. A különbség persze laikusok számára érthetetlen, hiszen a maffiózó és a gengszter is bűnöző, és nevéhez szindikátusok, bandák, gépfegyverek, illegális üzletek és egy alternatív társadalom kötődnek. Azonban a gengszterbanda vagy szindikátus nem feltétlenül családalapú, és inkább a betyárbecsület, illetve az üzlet tartja össze. A maffia viszont sokkal inkább a famíliákra, klánokra épít, és sokkal különlegesebb intézmény, közösség, mint a bűnszindikátus, hiszen akár évszázadokra visszanyúló (szicíliai) tradíciók határozzák meg, a lojalitás pedig a vérkötelékek miatt még fontosabb, kritikusabb. Coppola műve így az olasz vagy éppen a korábbi amerikai maffiafilmekkel rokonítható, mint a Black Hand (1950), vagy a Keresztapa-filmek közvetlen előzményeként tekintett, Kirk Douglas mint Don főszereplésével készült The Brotherhood című 1968-as alkotás (mely egyébként Coppola és Mario Puzo író művéhez hasonlóan New Yorkban és Szicília szigetén játszódik).

Másfelől semmiképp sem érthetünk egyet Robert B. Rayjel abban, hogy a Keresztapa tulajdonképpen azért szubverzív gengszterfilm, mert a gengszter nem bukik el benne fizikailag. Sőt a második részt ilyen szempontból tekinthetjük még inkább felforgatónak, hiszen abban nemhogy nem bűnhődik meg a főkolompos, a címszereplő Michael Corleone, de még nagyobb hatalmat is szerez egykori bizalmasai és saját testvére, Fredo meggyilkolásával. Jóllehet, emiatt valóban eltér a korábbi gengszterfilmektől, de a gengsztersztorik revizionizmusa nem abban rejlik, hogy elbukik-e a főhős vagy sem. Sokkal inkább az határozza meg, amit már egy korábbi cikkemben is részletesen elemeztem A sebhelyesarcú vagy A közellenség kapcsán: a gengszter megtér-e vagy makacsul ragaszkodva elveihez és hatalmához meghal / megmenekül. Ha a Keresztapa-trilógiából csak az első és második rész készül el, akkor biztosan a legszubverzívebb maffiafilmekként könyvelhetnénk el őket, mert végső soron Michael Corleone teljes erkölcsi zülléséről szólnak, és azt ábrázolják, hogyan fertőz meg egy becsületes katonatisztet a hatalom és a családi tradíciók, és mindezt ráadásul meg is ússza. Michael a második rész végére tulajdonképpen teljesen kiüresedik, az utolsó kép, melyen ül a késő őszi hangulatot árasztó tengerparton, a szomorúan lehulló levelek között tökéletesen megragadja azt, amivé ez az idealista fiú vált.

Azonban itt van a harmadik rész, mely 1979-ben játszódik, húsz évvel a második rész történéseit követően. Michael Corleone immár megöregedett, és elvileg sikerült úgy távol maradnia a családi üzlettől, hogy ő maga ne tűnjön sárosnak. Lelkiismerete persze gyötri, és ez látszik is az ekkor karakterénél 10 évvel fiatalabb, hatvanéves öregemberré változtatott Al Pacino barázdált arcán. Michael mintegy megtért, karitatív tevékenységet végez, exneje, Kay és ügyvéddé cseperedett fia, Anthony felé próbál közeledni – avagy: Fredo meggyilkolása teljesen tönkretette az egykori keménykötésűnek tűnő, csendes és kegyetlen maffiózót. Ezt pedig úgy próbálja kompenzálni, hogy mindent megtagad, ami egykoron volt. Ez látszik is a karakteren: Al Pacino ebben a filmben sokkal inkább alakít már egy, Az ördög ügyvédjét vagy az Egy asszony illatát előrevetítő, extrovertáltabb, ugyanakkor szelídebb karaktert. (Zárójelben jegyeznénk meg, hogy már csak a Keresztapa-trilógia is cáfolja azokat a vádakat, melyek Pacinót, ezt a kivételes tehetségű színészt érik, miszerint ugyanazt a két karaktert variálja pályáján: az 1-2. rész Michaeljét és A sebhelyesarcú mániákus bűnözőjét. Nos, A keresztapa 3-ban látszik meg, mennyire nem igaz ez: Al Pacino tudott újat mutatni a hűvös, törtető fiatal maffiózó után, aki nem Tony Montana volt.)

Persze a fia és a felesége már túlságosan is elhidegültek tőle, kapcsolatuk láthatóan formális. Így Michael szíve csücske valójából Mary, aki rajong apjáért, szereti őt. Kicsit olyan tiszta és őszinte szeretet lángol köztük, mint Michael és régi (mondhatni: egyetlen, igaz) szerelme, a tragikus sorsú szicíliai Apollonia között. Rossz ómen ez, hogy egy Michael elleni merényletben elhunyt lányra hasonlít az öreg Don gyermeke. Nagy jelentősége van így annak, hogy ezt a szerepet Sofia Coppola, a rendező lánya alakítja. Coppola műve így válik metaforikusan személyes tragédiává is, hiszen Michael szeretett lánya Sofia, Francis Ford Coppola szeretett gyermeke révén keveredik bele apja piszkos ügyeibe, mely a Don bukásához és a trilógia (azaz Coppola életműve egyik fő darabjának) lezárulásához.

Igaz, látszólag semmi gond, hiszen itt van Sonny fia, Vincent, akinek megformálására nem véletlenül választották a fiatal Al Pacinóra majdhogynem megszólalásig hasonlító Andy Garciát – aki persze sokkal inkább heves vérmérsékletű apja stílusát örökölte. Sajnos ez nem domborodik ki annyira a történetben, Vincent karaktere a játékidő második felében ellaposodik, háttérbe szorul (gyakorlatilag csupán Michael testőreként van jelen, és formális megnyilvánulásai vannak). S ez nem amiatt történik, mert Andy Garcia rossz színész – egyáltalán nem, bár nem a filmtörténet legikonikusabb művésze.

Sajnos a Keresztapa 3 legnagyobb problémája, hogy minden ízében érződik rajta, ez egy „utolsó Keresztapa-rész”. Azaz „keresztapás”. Az egész vatikáni botrány, pápaválasztással, korrupcióval és összeesküvéssel sokban emlékeztet az első-második rész történéseire (mintha abból mixelte volna össze Puzo és Coppola). Így gyakorlatilag egy Keresztapa-séma lép működésbe: az első felvonásban megismerjük a családot, az új felállást, előlépnek a trónkövetelők, az atyák pedig megpróbálnak távol maradni a bűntől, de belesodródnak még „egy utolsó menet” erejéig. Aztán jönnek a kölcsönös merényletek, a csalódások, a családon belüli viszályok, Fredo emlegetése stb. Még Mary bizalma is megrendül apjában, Michaeltől úgy távolodik el, ahogy Michael próbált annak idején családjától kellő távolságot tartani (végső soron az első rész inverze játszódik le kapcsolatukban). Aztán jön a konspirációs háló, mely már olyan bonyolulttá válik a sorozatos dekonspirálási kísérletektől, hogy a néző alig bírja követni a történéseket. És aztán eljutunk a kötelező, párhuzamos montázsokkal teli nagyjelenetig (az első és második részek leszámolásai is így zajlottak), ezúttal egy operaházig, ahol Michael bérgyilkosai futnak versenyt egy bérgyilkossal, aki a Dont akarja lencsevégre kapni. Ám ezúttal a maffiózó nem nyerhet, ha életben marad is.

Tehát Coppola utolsó maffiafilmje bűzlik a „keresztapás” kliséktől, így hiába van a Keresztapa 3-ban rengeteg „leleplező”, meghökkentő, társadalomkritikus jelenet (már önmagában is elképesztő, ami a Vatikánban megy – beleértve Michael gyónását is, mely a gyónással kapcsolatban vet fel kérdéseket), egyszerűen kitalálható, mi lesz a történet vége. Még akkor is, ha nem ismerjük az előző két részt.

Persze ettől függetlenül Francis Ford Coppola és Mario Puzo megfelelően komplex sztorit hoztak össze, mely annak ellenére, hogy a Keresztapa-manír erősen érződik a trilógia epilógusán, hasonlóan magával ragadó. Ugyanaz a remek hangulat köszön itt vissza, mint az eddigi felvonásokban. Don Corleone ezúttal Michael, de Vitóhoz hasonlóan tisztelet övezi – látszólag. Azonban Coppoláék gyönyörűen kibontják apró elszólásokkal, utalásokkal, gesztusokkal stb., hogy Michael csak árnyéka Vitónak. A Corleone-knek már köze sincs ahhoz, amit Vito Szicíliából megérkezve felépített. A régi idők tisztessége és a családi lojalitás sírba szállt Fredóval, és azzal, hogy az új Don olyanokkal közösködött, akikkel Vito soha nem állt volna szóba.

Michaelt végig ez a szerepkonfliktus marcangolja. Széttépi identitását a Vito által emelt ideális hőskép, melynek görcsösen meg akar felelni, azonban Fredo árnya rátelepszik a maffiavezérre. Michael tudja, érzi, hogy méltatlan apja emlékéhez és atyja hatalmára. Ezt pedig legfőképp széthulló családján keresztül érezhetjük. Jellemző volt ugyanis a második epizódban már, hogy Kay nem bírta gyomorral Michael ügyeit – melyről akkor még a gyerekek mit sem sejtettek. A Keresztapa 2-ben viszont Michaelnek még sikerült fenntartania a családi egység illúzióját, és kettős játékot űzött a felvilágosult amerikai nővel: megpróbálta kirekeszteni az ügyekből, ha már nem volt képes abba a patriarchális rendszerbe betagozni Kayt, amelyben Vito felesége is létezett. Vito felesége tudott Vito gengszterügyleteiről, de az olasz tradíciók szerint férje szent ember volt. Az amerikai kultúrkörben viszont a nő egyenrangú viszonyt követel magának, ami azt jelenti, hogy nem tűri szó nélkül férje gazemberségét. Ez viszont Michael számára elfogadhatatlan, így az első és második részben is fenyegeti Kayt, hogy „ne kérdezz többet engem az üzleti ügyeimről!”. Azonban ekkor még a válás ellenére is sikerült a látszatot megtartania, habár rengeteg neurotikus megnyilvánulása csak még inkább elhidegíti Kayt.

A harmadik rész viszont már egyértelműsíti, hogy a család széthullott. Jóllehet, Michael Corleone a saját rokonait (már, akik még életben maradtak) képes valamennyire összetartani, sőt Connie egyfajta matrónává vált édesanyja után, azonban saját, nukleáris családjának vége. Lánya még lojális hozzá, de Kay és Anthony csupán „vendégek”. Megpendül az újrakezdés lehetősége 1-2 jelenetben, de azért mindvégig érezzük, tudjuk, hogy Kay és Michael között már semmi sincs. Michael játszhatja a bűnbánót, gyermekét (aki egyébként bizarr módon jogász lett) és asszonyát nem kaphatja vissza.

Vagyis a Keresztapa-trilógia tulajdonképpen arról szól, hogy egy maffiózó próbálja görcsösen összetartani a családot. Sőt végső soron azért ügyködik a három film alatt, azért tesz minden mocsokságot, hogy apja üzletét kiterjessze, ugyanakkor pedig megvédje családját a széteséstől. Azonban pont ezen igyekezete miatt süllyed egyre mélyebbre, és válik a család egyre inkább célpontjává külső- és belső támadásoknak. Michael először csak Kayt veszti el, majd fiát is, aki nem vállal közösséget édesapjával (pont úgy, ahogy Michael tette fiatalon). Ezt persze még tiszteletben is tartja a Don, sőt azt reméli, ezáltal elkerülhető, hogy saját sanyarú sorsa megismétlődjön Anthony élettörténetében.

Azonban újból a bűn útjára sodródva mintegy isteni büntetésként elveszti még azt is, amije eddig volt. S végső soron a vatikáni botrány behozatala ezért, és nem annyira a társadalmi vonatkozása miatt fontos. A Keresztapa-trilógia eddig is tele volt vallási szimbólumokkal, elég, ha csak az első rész véres keresztelőjére gondolunk (mikor Michael formálisan megtagadja a Sátánt, miközben fejbe lövet rivális gengsztereket). A harmadikban viszont a vatikáni ügyletek allegóriává duzzadnak, és egyszerre válnak Michael bukásának analógiájává és katalizátorává. Hiszen egyfelől az egyház ugyanúgy korrumpálódik, ahogy Michael is. Akinek élettörténete maga a korrupció: becsületes katonatisztből előbb apja örököse, majd véres kezű testvérgyilkos válik. Másfelől viszont katalizátora is, mivel az egyházi bűnben elmerülve maga is visszatér a bűn útjára, így bűnhődnie kell, mintha megszegte volna esküjét. Vagyis a vallás itt is ambivalens módon jelenik meg, a mocskos ügyek elkendőzőjeként és elindítójaként. Ami pedig szintén visszavezethető arra, hogy Vito emléke, és az olasz gyökerek meg lettek gyalázva. A katolicizmus besározódása az atyai és anyaországbeli tradíciók besározását, megcsúfolását is jelenti Michael számára.

Persze fizikai értelemben a Keresztapa 3 maffiózója, Michael sem bukik el, hacsak az utolsó jelenetet nem lehet így értelmezni (bár meglehetősen nem konvencionális az, hogy egy bűnöző öregen, egy sámlin ücsörögve egyszer csak előredől és meghal). A Don nem erőszakos halált hal, riválisait sikerült eltávolítania. Azonban ezúttal nem úszta meg olyan veszteséggel, mint a második rész végén. A meggyűlölt Fredo és Mary halála között igen nagy a különbség, még akkor is, ha utólag lelkiismeret furdalja Michaelt. Fredót ő tetette el láb alól, mert szégyent hozott a családra. Mary viszont reménysége volt, nemcsak azért, mert szép és nagy jövő előtt álló lány, hanem azért is, mert mintegy a Don megtisztulását jelképezte. Michael azt remélte, hogy az új generáció, Anthony és Mary már tényleg boldogságban élvezheti az „Amerikai Álm”-ot, ha ez nem adatott meg a családfőnek. Azonban a múlt (Fredo, Vito, Sonny) és a jövő (Mary) is halott. Sőt Anthony szimbolikusan szintén halott, hiszen bár nincs rosszban apjával, de tisztes távolságot tart tőle. Maradt még Vincent, de ő nem Michael vére (sőt Sonny törvénytelen gyermeke, tehát csak félig tartozik a Corleone-khez, még akkor is, ha a Don elfogadja).

Így elmondhatjuk, hogy a Keresztapa-trilógia végső soron egy történet, és Michael Corleone bukásáról szól. A harmadik részre gyakorlatilag testileg is megsemmisül, de nem is ez a lényeges momentuma a filmnek. Hiába győz, mindent elvesztett, mert feláldozta a családot a hatalom oltárán. Hangsúlyos ráadásul, hogy Mary-t véletlenül éri lövés, a golyót Michaelnek szánták. Tehát a Don rosszabb büntetést kap a halálnál: gyermeke halálát kell végignéznie, melyet neki kellett volna elszenvednie. Többszörös teher ez számára, melyet nem bír elviselni. Az utolsó kép beszédes, melyben visszatérve Szicíliába (ahol Apollóniát is elvesztette), egyedül, hatalom nélkül, csendben múlik ki. De hiába ment vissza Olaszországba, ahonnan családja származik, mivel ő Amerikában született, amerikai, s korábbi tetteivel elszakította magát olasz identitásától, édesapjától. Azaz identitáskrízisben, összetört lélekkel hagyja maga mögött a földi létet.

Vagyis ilyen szempontból a Keresztapa-trilógiánál nincs kiábrándítóbb bukástörténet. A sebhelyesarcúban vagy A közellenségben a gengszter legalább képes egy utolsó, hősies tettre, melytől bukása magasztosabb és emlékezetesebb lesz. Michael viszont, ha nem is teljesen megérdemelten, de dicstelenül bukik el. Elbukja a leszámolást lánya halála miatt, s egész élete a veszteségekről és az ártatlan áldozatokról szól. S ezért – nem pedig a gengszter elbukásáért vagy el nem bukása miatt –szubverzív mindhárom mű, beleértve az utolsót is, mert bár eleinte úgy mutatja be Michaelt, mint aki megigazul, de csúfos visszaesése megrendítőbb bármelyik maffiózó lecsúszásánál.

Így hibái ellenére is szerethető, és méltó lezárása egy epikus gengsztertörténetnek a Keresztapa 3. Hiába nem képes megugrani az első két rész színvonalát, s hiába kevésbé erős karakterek és színészi alakítások örvendeztetnek (sem Andy Garcia, sem Sofia Coppola nem tud kibontakozni – előbbi a már említett karakterproblémák, utóbbi színészi képességei miatt), Michael története Al Pacino zseniális, újszerű alakításában sokkoló és szomorú egyszerre. Utolsó ordítása éppen ezért nem válik patetikussá vagy giccsessé, mert az eddigi hűvös, nihilista, bölcs karakter elveszti fejét, és kitör belőle mindaz az őszinte fájdalom, ami már Apollónia halála óta gyötörte. Ezzel az őszinteséggel érdemes közelíteni a trilógia záró darabja felé is, és ha Michaelhöz hasonlóan merünk megnyílni, belefeledkezni a Keresztapa-élménybe, ismét egy magával ragadó maffiasztoriban merülhetünk el.