Irving Rapper Utazás a múltból című filmje a negyvenes évek amerikai melodrámáinak klasszikus darabja, és az ún. átváltozós mozik archetípusa. Ez a film szinte ordít a remake-ért: már-már látom, amint Richard Gere személyében feltűnik a vásznon a mélabús lovag, hogy felszabadítsa elfojtott vágyainak rabságából az ő szíve hölgyét, akit leginkább Diane Lane játszhatna. Ha a negyvenes évekbeli bostoni patríciuscsalád környezetéből - a jenki város viktoriánus nyugalmát ódon bástyákként védelmező nagypolgári villákból - áthelyezzük a történetet a posztmodern mindennapokba, és ha a rendezést korunk valamelyik középszerű direktorára bízzuk - Luis Mandoki és Nick Cassavetes neve merülhet fel -, máris kész a "romantikus sikerfilm". Ám amire a negyvenes évek színészei és rendezői képesek voltak, korunk filmmékerei egyáltalán nem.
Rapper filmjével is elbántak a magyar ferdítók: bár a főhősnő valóban hosszú utat tesz meg, hogy maga mögött hagyja terhes múltját, a cím Walt Whitman egyik költeményének sorára utal. A pszichiáter dr. Jaquith (Claude Rains) - miközben színpadiasan összetöri a betegének arcát elcsúfító szemüveget - a "Now, voyager..." kezdetű idézettel bírja rá a metamorfózisra a hírhedt bostoni matróna (Gladys Cooper) rabszolgasorban tartott kései leánygyermekét, a slampos Charlotte Vale-t (Bette Davis). A vándor útra kél: Charlotte egy latin-amerikai hajóúton mutatkozik be az óceánjáró elegáns közönségének. Megdöbbentő látványban részesül a néző: Davis talán sosem volt annyira csúf és gyönyörű, mint Charlotte szerepében.
A titokzatos nő azonnal felkelti a hajón utazó úriember, Jerry Durrance (Paul Henreid) figyelmét. Kettejük kalandja amolyan belső utazás, szerelmük crescendóit - a mindvégig sugallt erőteljes szexuális vonzalmat - híven fejezik ki a cigaretták. (Később sokan koppintották azt a mozdulatot, ahogyan Henreid rágyújt egyszerre két szál cigarettára, s az egyiket átnyújtja a nőnek.) Noha a szerelmesek elszakadnak egymástól, a sors szeszélye újfent keresztezi útjukat. Charlotte egyedül marad, Jerry kitart házsártos neje mellett, ám végül megelégednek azzal, ami kettejüknek juthat. Miközben felcsendül Max Steiner ezúttal is nagyszerű (és Oscar-díjjal elismert) filmzenéje, Davis sejtelmesen összegzi a nagy tanulságot: "Ó, Jerry, ne kívánjuk magunknak a Holdat. Érjük be a csillagokkal!"
S hogy mit tudhattak a negyvenes években? Tessék megnézni ezt a filmet, és kiderül! Ha a tehetség eleganciával párosul, a nézők is elégedetten állnak fel a székükből, és elnézik a giccsbe hajló érzékenységet.
