„Tudja, miért kapott el, Will? Mert nagyon hasonlítunk. Fantázia nélkül olyanok volnánk, mint a többi szürke kisegér. A félelem a képzelőerőnk ára, de segíthetek elviselni.” – mondja Hannibal a Vörös sárkány című filmben, majd a történet végén egy levelet ír Will Graham ex-nyomozónak. „Kedves Will! Remélem, mostanra már felépült. Micsoda sebhelygyűjteménye van. Sebeink emlékeztetnek rá, hogy a múlt valóban megtörtént. Sose feledje el, kitől kapta a legjobbakat, és legyen hálás. Primitív korban élünk, nem igaz, Will? A fél megoldások a kor átka. Bármely ésszerű társadalom engem vagy megölt volna, vagy hasznosít. Sokat álmodik, Will? Gyakran gondolok magára.” Ezekkel a sorokkal zárult az Anthony Hopkins-féle Hannibal-trilógia, melyek akár a 2013-ban indult, vegyes fogadtatású tévésorozat nyitómondatai, illetve mottói is lehetnének. A tegnapi napon azonban három évad után (megfelelő nézettség hiányában) véget ért ez a széria is, mely, így utólag visszatekintve, korántsem a Hopkins-féle filmek árnyéka vagy a könyvek mechanikus, papírízű újraadaptálása, hanem egy rendkívül érdekes, néhol a szó szoros értelmében művészi (avantgárd), kreatív alkotás. Következő írásom így elsősorban kedvcsináló, másodsorban kíméletlen kritika.
Nem túlzás azt állítani, hogy dr. Hannibal Lecter karaktere annak ellenére, hogy egy kannibál sorozatgyilkosról van szó (direkt nem írom, hogy „elmebeteg” vagy „őrült”, mert rá ezek nem jó szavak), ikonikus filmes antihőssé vált, főleg a meglehetősen gyengére sikeredett 2007-es Hannibal ébredése után. Fontos megjegyezni azonban, hogy a doktort tényleg a mozgókép és Anthony Hopkins tették híressé, mivel a figurát Thomas Harris író alkotta meg Vörös sárkány című 1981-es regényében, melyet még három alkotás követett Lecter doktor fő- és mellékszereplésével (sorrendben: A bárányok hallgatnak, 1988; Hannibal, 1999; Hannibal ébredése, 2006). Már egész korán adaptálták is a sztorit: a Szemtől szemben című film rendezője, Michael Mann 1986-ban Az embervadász címmel vitte vászonra a kannibál polihisztor arisztokrata, illetve a „Fogtündér”-nek gúnyolt sorozatgyilkos történetét. Azonban Michael Mann hibásan egy átlagos pszichothrillerként értelmezte a Vörös sárkányt a nyolcvanas évek zsarufilmes stílusában (az a William Petersen játssza a főszereplő, Will Graham nyomozó karakterét, aki egy évvel korábban William Friedkin rendőr-akciófilmjében, az Élni és meghalni Los Angelesben keménykötésű zsarut alakított), Will Grahamre építve a cselekményt. Azaz Hannibal Lecktor (itt így hívják) háttérbe szorult, sőt Brian Cox alakításában kifejezetten jellegtelen őrültté degradálódott.
Az áttörést a második regény megfilmesítése, a Jonathan Demme nagyjából egyetlen értékelhető művének tartható A bárányok hallgatnak hozta, melyhez helyesen az addig inkább tévéfilmekben, kisebb produkciókban játszó sir Anthony Hopkinst választották ki a doktor megformálásához. Hopkinsnál nem is találhattak volna karizmatikusabb színészt a szerepre. A regényt olvasva az ember pont ilyen hűvös, higgadt, művelt, megfejthetetlen, arisztokratikus, szinte vámpírszerű alakot képzel el Hannibal Lecternek. Habár itt nem ő az üldözött gyilkos, mégis övé a főszerep. Illetve a Jodie Foster által kiválóan megformált zöldfülű, traumákkal küzdő Clarice Starling nyomozójelölté. Igazából nem is a sorozatgyilkos Buffalo Bill elkapása áll a centrumban, az csak egy ürügy Clarice és Hannibal kibontakozó, mély kapcsolatának bemutatására („románc”-nak szerencsétlen lenne ezt a viszonyt nevezni, mivel több annál, ugyanakkor a „lelki társak” is túl leegyszerűsítő és távolságtartó jelző lenne). Sőt azzal, hogy a filmben a doktornak sikerül megszöknie, a készítők rendkívül kegyetlen módon ellenpontozzák Clarice első sikerét. Jellegzetes, mikor Starlingot ügynökké avatják, rögtön kapja a kéjvigyoros telefonhívást Hannibaltól, aki valószínűleg épp az őt terrorizáló dr. Chiltont „látja majd vendégül” (azaz megeszi vacsorára). Avagy érezzük, hogy Buffalo Bill elkapásának nagy ára van: egy sokkal veszélyesebb lény szabadult ismét a világra. Akit egyébként, emlékezzünk rá, azóta sem sikerült kézre keríteni, legalábbis sem Harris, sem más nem készített újabb történetet erről (hiszen a Hannibalban a címszereplő diadalt arat, és egy repülőgépen menekül levágott csuklóval).
Szerencsére ezt a jó szokását mindegyik Hopkins-filmfeldolgozás megtartotta, és két, rendkívül erős karakter párharcára, vagy inkább ambivalens kapcsolatára helyezte a hangsúlyt (soha nem lehetett tudni, hogy a doktor kinek az oldalán áll: nyomra vagy félrevezeti-e az FBI-t). Éppen ezért is tartom érdekesnek, hogy pont Michael Mann hagyta ki ezt a ziccert, pedig ő a Szemtől szemben vagy akár a gyengébbre sikerült Közellenségekben is egész jól építette fel az ellentmondásos kapcsolatot antagonista és főhős között. S tulajdonképpen ezt hagyta el a Hannibal ébredése regény- és filmváltozata is. Pedig a Hannibal-történetek pont, hogy nem az akcióról vagy a vérengzésről kellene, hogy szóljanak, hanem a finom, árnyalatnyi, felszín alatt zajló indulatokról, a barát/ellenség fogalmának elmosódásáról, vagy az összetett macska-egér játékról, a cella és a külvilág, a fogvatartott és fogvatartó fogalmának relativizálódásáról. Mindegy, hogy Hannibalról és Willről, Hannibalról és Clarice-ről vagy Hannibalról és valamelyik sorozatgyilkosról van szó, a lényeg, hogy mindvégig kérdéses, ki játszik kivel, ki üldöz kit, ki kinek a foglya. Will például hiába magabiztos, hiába hiszi azt, hogy ismeri és kordában tartja a doktort, látjuk, hogy Lecter csúnyán megvezeti, s kiderül, végig ő irányított.
Bryan Fuller sorozatának így egyáltalán nem volt könnyű dolga. Először is bivalyerős színészekkel kellett felvenni a versenyt. Sir Anthony Hopkins már a trilógiában is egymaga lejátszott mindenkit a vászonról (ezért is kapott Oscar-díjat megérdemelten), de olyan erős párjai voltak, mint Jodie Foster, Julianne Moore vagy Edward Norton. Rohadt nehéz dolga volt tehát a stábnak, hiszen a nézők, sőt mondhatjuk, hogy az emberek fejében is Anthony Hopkinsszal forrt össze Hannibal Lecter karaktere, sem a rajongók, sem más nem tudott egyéb színészt elképzelni a doktor megformálójaként. Azaz Hopkins és Hannibal popkulturális ikonná váltak.
Másodsorban Fullernek és csapatának az adaptációs problémával kellett megküzdeniük. A sorozat koncepciója ugyanis az volt, hogy a Vörös sárkány előzményével (első-második évad), majd kemény dióként a regények újraértelmezésével kívánt előállni. Avagy úgy kellett érdekessé válnia, hogy a nézők tudták, mi fog történni, mire megy ki a játék. Végig sejtettük, hogy Hannibal le fog bukni, hogy Will rács mögé fogja juttatni, hogy Lecter a „diliházból” fogja segíteni/hátráltatni a nyomozást. Avagy direkten a trilógia (pontosabban a Vörös sárkány és a Hannibal – A bárányok hallgatnak-sztorira már nem jutott idő) mellé áll megmérettetni magát, akarva-akaratlanul is feltéve a kérdést, hogy melyik a jobb: a sorozat vagy a filmek.
Azaz komolyan fennállt a veszélye már kezdettől, hogy a széria el fog vérezni vagy azért, mert nem lesz képes olyan ikonikus színészeket felvonultatni, mint a filmek, vagy azért, mert egyszerű „exploitation”-ként pusztán újrázza a Hannibal-regényeket, hogy lehúzzon egy rókabőrt a mítoszról. Sokan ezt vizionálták, és azt kell mondanom, hogy ez részben be is következett, mert azt előrebocsáthatom, hogy a harmadik évad második felén igencsak érződött a „Vörös sárkány-íz”, szinte egy-az-egyben a könyvet, illetve a filmeket dolgozták át (még ugyanazok a mondatok is elhangzanak). Ám ez csak a felszín, mert még így is rendkívül kreatívra sikeredett a „Fogtündér” története, ami a második, legzseniálisabb évadban, és a harmadik évad első felében zajlott, arra nincsen elég dicsérő szó.
Persze sajnos a Hannibalt elkaszálták, azaz negyedik évad valószínűleg nem lesz (vagy legalábbis nem ebben a formában – vannak pletykák a folytatásról, de a harmadik évad fináléja azért elég egyértelműen rövidre zárta a vitát). De ez korántsem azért van, mert a Hannibal rossz. Sőt teljes mértékben igazak azok a méltató kritikák, melyek a nézettségi problémákat a fősodorbeli sorozatoktól szokatlan látásmódnak, merészségnek, formai és tartalmi kreativitásnak tudják be. Ugyanis a Hannibal képileg is igen rendhagyó, olykor már-már avantgárd kísérleti filmeket idéző víziókkal dolgozik. A harmadik évadban például egy szeretkezési jelenetet a készítők úgy mutatnak be, hogy Man Ray vagy Fernand Léger absztrakt filmjei jutnak eszünkbe. Azaz a testrészeket, színeket, tárgyakat geometriai formákká redukálják, és mintegy önálló videoklippé rendezik őket. Avagy vérrel festett Gépi balettet láthatunk.
De ne szaladjunk ennyire előre, lássuk, mi is a sorozat fő koncepciója! A készítők a Vörös sárkány előtti időkből indítanak, mikor Hannibal Lecter még az FBI-nak segít megalkotni sorozatgyilkosok profiljait, illetve a kivételes empatikus képességekkel bíró Will Graham nyomozó „lelkét ápolja”. A széria centrumában az úgynevezett „Chesapeake Ripper” (kb. „Chesapeake-i hasfelmetsző”) áll, aki nemcsak brutális kegyetlenséggel gyilkol, áldozatait művészi kollázsokba rendezve hagyja hátra a rendőri szerveknek, és mint később kiderül, elődjéhez, a londoni hasfelmetszőhöz hasonlóan megeszi azok valamelyik testrészét. Közben persze találkozhatunk más őrültekkel is, így rögtön az első részben egy gyilkos apával, akinek lányát, Abigailt sikerül megmentenie a párosnak – és mindkettejük, Hannibal és Will is szoros érzelmi viszonyt alakít ki a fiatal nővel. Aztán persze Will, akinek mintegy „látnoki képességei”-re épülnek az első évad szubjektív víziói, rövidesen odáig is eljut, hogy Hannibalt kezdje gyanúsítani. Ugyanis szép lassan igen bensőséges kapcsolat alakul ki közte és Hannibal között. Sőt, a széria odáig is elmegy, hogy egyenesen lefordíthatóvá teszi Willt és Hannibalt, az évad úgy is zárul, hogy az FBI ügynököt őrültnek nyilvánítják. Ám hamarosan fordul a kocka, mely fájdalmas következményekkel jár, s a zseniálisan sötét és egyúttal rendkívül megható második évadon át eljutunk Thomas Harris regényeiig, melyeket a harmadik évad páratlanul eredeti módon rendez át és gondol tovább.
Természetesen már a szereplőválogatás is sokaknál kicsapta a biztosítékot, és a rajongók egy emberként akarták felzabálni a sorozat készítőinek máját, amiért az eredetileg fehérbőrű Jack Crawfordot Laurence Fishbourne játszotta, míg Freddie-ből, a Tattler gátlástalan újságírójából (akit Philip Seymour Hoffman játszott a Vörös sárkányban) vörös hajú bombanőt csináltak (s akkor még nem is sejtették, hogy a Vörös sárkány szerelme szőke, kékszemű vak lányból színesbőrű, fekete hajú nővé változik). De Mads Mikkelsenre is mindenki csak a száját húzta, akaratlanul is Anthony Hopkinshoz mértük őt sokan. S a rossz szájízt hagyó Bates Motel után sokunk félt, hogy ahhoz hasonló gagyi erőlködésbe csap át a széria.
Nos, való igaz, hogy Mads Mikkelsen nem tudott akkorát alakítani, mint Hopkins. Igaz, Mikkelsen talán kicsit jobban illik a figurához. Azért mondhatjuk ezt, mert Hannibal Lecter litván nemesi családból származik, azaz északkelet-európai – a brit finomságú, lovagias Hopkinsnál külsőre hitelesebb volt a durva, bazaltarcú, két méter magas dán színész, Mads Mikkelsen (aki egyébként nem először játszott gyilkost / őrültet / kannibált). Ám alakításában meg sem tudta közelíteni Hopkinst. Azonban bevallása szerint ezt nem is akarta, ő maga direkt a filmek (újra)befogadása nélkül készült a szerepre, hogy ne Hopkinst próbálja utánozni. „[…] a filmeket csak pár rész forgatása után néztem meg, mert kíváncsi voltam, hogy fel lehet-e használni belőle valamit. Nem nagyon lehetett, mert a filmekben Hannibal főleg börtönben van, mi meg akkor még nem tartottunk ott.” – nyilatkozta Mikkelsen az Indexnek.
S való igaz, hiba lenne kizárólag Hopkins árnyékában értelmezni a Mikkelsen játékát. Mikkelsen európai szerepeire mindig is jellemző volt, hogy a színész inkább visszafogott gesztusokkal operált, sőt, ha rosszmájúak akarunk lenni, inkább csak „volt” a vásznon. Kiállása miatt azonban mindenképp alkalmas volt bizonyos szerepekre: a suttyó gengszter Tony-ként briliáns a Pusher 1-2-ben, Félszeműként félelmetes viking a Valhalla Risingban, vagy meggyanúsított, kiszolgáltatott értelmiségiként A vadászatban is nagyon erős jelenléte. (Egyébként Thomas Vinterberg 2012-es filmjében már bőven ott van Mikkelsen Hannibal-karaktere, hiszen A vadászat – akár a Hannibal első évada – végig kételyben tart minket, vajon a tanár ártatlan vagy bűnös.) Hannibalként ugyanezt a hűvös, visszafogott játékot produkálta, mely merőben eltért Hopkins kedves, barátságos (mégis állatias) Hannibaljától. Sőt jómagam az első évadban azt mondtam, ez egy kifejezetten unalmas, jellegtelen figura. Azonban senki se ítéljen elsőre! Ugyanis Mikkelsen Hannibaljának zsenialitása akkor jön elő, mikor az első évad utolsó részében bemegy a bebörtönzött Willhez. A jelenet alatt szól a 2001-es Ridley Scott-filmből ismerős Vide Cor Meum (az operaházban hallható zene), Hannibal a szokásos faarcával köszön, majd a kamerába néz, és elmosolyodik. Először a sorozatban! Ekkor a nézőt katartikus borzongás kapja el, mert először döbben rá ő is, hogy Willnek igaza volt. Rájövünk, hogy ő és Mikkelsen mindezt csak eljátszotta, csupán átvertek minket is. Tudtuk, és mégis megdöbbenünk, mert a dán színész annyira hitelesen megformálta a „szelíd bárány”-t, hogy a trilógia ismeretében is bedőltünk neki. (Aki kíváncsi rá, az ide kattintva megnézheti a letaglózó jelenetet.)
S az ehhez hasonló momentumok miatt zseniális, amit Bryan Fuller művelt a Hannibal-mítosszal. Mert hiába ismerjük a sztorit, olyan merészen nyúlt hozzá az alaptörténethez, hogy csak ámulunk. Ez a második évadban még fel is erősödik, ahol abszolút Will és Hannibal viszonyának elmélyülésére kerül a hangsúly. Azért is tarthatjuk a második szezont a széria legjobbjának, mert itt szinte teljes mértékben eltűnik az első évad kicsit unalmas, CSI-os, helyszínelős (bár azért korántsem konvencionális, víziókkal tarkított) dramaturgiája, és a két férfi karakterdrámájává, mondhatni bukástörténetévé válik a Hannibal. Nem szeretnék semmilyen poént lelőni, de felejtsük el, amit a trilógiában láttunk. Igen, ráismerünk motívumokra, de itt, ebben a sorozatban semmi sem ott, akkor és úgy történik, ahogy a filmekben. (Csak egy spoilermentes példa: Hannibal a Vörös sárkány-sztori előtt lép le Olaszországba.) Fuller nagyon durván megvariálta a mítoszt, és összekeverte, összerántotta a történéseket, karaktereket.
Clarice például teljesen hiányzik a sztoriból (bár állítólag az esetleges negyedik vagy ötödik évadban feltűnt volna, de nem mint főszereplő), néhány jelenetét Will veszi át, néhányat pedig másik két, fontos női karakter (például Hannibal „felesége”, a Gillian Anderson által hátborzongatóan zseniálisan alakított, rendkívül kattant szőke ciklon) örökölt. A készítők nagyon helyesen és okosan Will és Hannibal tragédiájaként értelmezték a Hannibal-regényeket. Persze megjelennek a regének ismerős szereplői is, mint Chilton vagy az szadista Mason Verger, de mindegyik csupán a két férfi kapcsolatának katalizátorai.
S itt kell említést tennünk Hugh Dancy-ről, aki vitán felül elvitte a hátán a sorozatot. Mint írtam, a maga módján Mads Mikkelsen is rendkívüli munkát végzett (márványos arckifejezését néha szakítja meg egy-egy óvatos mosoly, ám ezeknek tonnányi súlya van), de itt egyértelműen Dancy a fő-főszereplő, azaz a protagonista. Miként Hannibal itt nem egy „barátságos kannibál”, hanem maga Lucifer, úgy Will Graham sem szimplán egy kételkedő figura, hanem komoly neurózissal küzdő, lelkileg sérült, és gyilkolási vággyal csordultig telt potenciális sorozatgyilkos. Látomásainak éppen ez a funkciója, ez a poén vízióiban: a sorozatgyilkosokkal úgy azonosul, hogy képileg őt látjuk gyilkolni a szubjektív jelenetekben. S ismét hangsúlyozni kell: Dancy olyan elképesztően jó munkát végzett, hogy csak a nagyok között lehet emlegetni nevét (ilyen erős jelenléte sorozatban talán csak Bryan Cranstonnak [Breaking Bad] vagy Kyle MacLachlannek [Twin Peaks] volt). Nyomozóként introvertált, kételkedő, szinte zavart bürokratának tűnik, vízióiban pedig mintegy felszabadul, előtör belőle az ösztönlény, és igazi vadállattá transzformálódik. Éppen ezért, e kontraszt miatt bizonytalanodik el a néző az első évad végére, s ez az ambivalencia a második évadra felerősödik. !!!SPOILER!!! A második évadban Will még odáig is lesüllyed, hogy az egyik pszichopata ápolót rábeszéli, intézze el, gyilkolja meg Hannibalt, majd egy másik részben a doktor Lecter által ráküldött sorozatgyilkost ő maga is „kipreparálja” – mint ahogy maga „mestere”, Hannibal tenné. !!!SPOILER vége!!!
S anélkül, hogy több poént lelőnék, csak annyit mondok: Will Graham elképesztő mélységeket jár meg a széria során. Willre tökéletesen igaz, amit Nietzsche állított: a szörnnyel folytatott harcban maga is monstrummá válik. Tényleg felejtsük el, amit Edward Nortontól láttunk a Vörös sárkányban. Az a Will egy viszonylag stabil értékrendű, szilárd identitású figura (pedig aztán ő is elég sok mindenen ment keresztül) – az itteni Will viszont átkerül a másik oldalra, megtörténik a határátlépés. A Will és Hannibal közti kapcsolat pedig bár a harmadik évad közepére vakvágányra fut látszólag, ám a finálé, a sorozat utolsó jelenete úgy gyomron vág, úgy fordítja át homlokegyenest a regények (és a filmek) felemás happy endjét, hogy majd beleroskad a néző a látottakba. (Még akkor is, ha az elkaszálás miatt érthető módon kicsit összecsapott és logikátlan az utolsó rész.)
Persze sorozatról lévén szó, nemcsak a főszereplők kidolgozottak. Szerencsére kellő mélységet kaptak a főbb, ismert mellékkarakterek is. Jack Crawford eleinte kicsit idegesítő és hiteltelen is a „bámulok és zabálok” FBI főnök státuszában, de a második évadban olyan csapások érik őt is, hogy nem maradhat érintetlen Crawford önazonossága sem. Igaz, feleségével való viszonya kicsit sablonos (az asszony tüdőrákos, és a férfi nem tud tőle búcsút venni), de a Hanniballal kialakult barátsága nagyon is érdekes. Persze nem kapunk Will Graham – Lecter doktor párosáéhoz hasonló mélységeket, de azért Crawford döbbenete is abszolút átélhető és fájdalmas lesz a második évad második felében (és annak csont nélküli 10/10-es fináléjában).
Nagyon érdekes figurák még a Verger-testvérek, azaz Margot és Mason. A nő-férfi testvérpár viszonya meglehetősen beteges, minthogy a kegyetlen, emberevő malacokat tenyésztő Mason folyton terrorizálja húgát, ráadásul „tenyészállat”-nak akarja használni, hogy méltó, „tisztavérű” Verger-utódot hozzon létre. Habár Hannibal is csinál bizarr dolgokat (a legbizarrabb természetesen az, amikor feltálalja áldozatait Crawfordnak és Willnek), azonban a sorozat legbetegesebb jelenetei Masonhöz kapcsolódnak. A 2001-es Ridley Scott-filmbeli Mason csak a jéghegy csúcsa volt, csupán ízelítőt kaptunk e perverz figurából. Itt viszont az őt megalkotó színész, Michael Pitt (a harmadik évadtól Joe Anderson) színtiszta, veszélyes elmebeteget kreál belőle, akihez képest Hannibal szuperhős (egyébként ők is beteg-orvos kapcsolatban állnak értelemszerűen).
Ami lehet pozitívum is, de a sorozat néha már elveti a sulykot. Éppen a harmadik évadban van egy ilyen momentum, mikor Hannibalék elintézik Masont. !!!SPOILER!!! Margot felfedezi, hogy bátyja egy anyadisznó testébe ültette be a magzatot, a Verger-família „örökösé”-t. !!!SPOILER!!! Habár alapvetően egy pszichothriller szabad adaptációjáról van szó, véleményem szerint sokszor a sorozat átesik a ló túlsó oldalára, s akár a legdurvább giallók vagy exploitation horrorfilmek, itt is az öncélúnak tetsző vérengzés veszi át a főszerepet. Eleve nagyon undorítóak Hannibal ember-növény konstrukciói, de vannak jelenetek, melyekben egyszerűen túlzásba vitték a vér átesztétizálását. Eleinte még meghökkentő, ahogy az emberi testnedvből szinte experimentális felvételeket kerekítenek, ám a sokadik „lassított felvételben keveredik a vér valamivel” jelenetnél csak csóválja a fejét a horrorfilmeken megedződött befogadó is.
Persze ez a koncepció része, és egy brutális sorozatgyilkosokról szóló filmben nem is lehetne finomkodni, mert hiteltelenné válna a történet, ha „elfordítaná fejét” a brutálisabb megnyilvánulásoknál. Ám a túlzások miatt azt kell mondani, hogy még kevesebb embernek való a Hannibal. A viráglelkűeknek mindenképp javasolt kerülni, mert minden részre jut valamilyen kegyetlenség, még, ha csak pár jelenet erejéig is. Szerencsére a főszerep mindig Will és Hannibal viszonyáé marad, az ő elmélkedéseik, párbeszédeik, macska-egér harcuk uralja a cselekményt.
Problémák továbbá adódnak a történettel magával is azért. Ellentmondásos lehet sokak számára a homoszexualitását nyíltan vállaló Bryan Fuller merész húzása, hogy Will és Hannibal között szinte homoerotikus viszonyt alakít ki a második évadra. !!!SPOILER!!! A második évad vége felé, illetve a sorozatfináléban még annak a lehetősége is felmerül, hogy ők egy bizarr, tragikus „szerelmes párt” alkossanak. !!!SPOILER!!! Persze ez nem válik szerencsére tolakodóvá, de nyílván benne van a levegőben, ami bizonyára sokakat zavart / zavarni fog. Ám elhamarkodott lenne csak erre redukálni kettejük kapcsolatát, minthogy annál ez sokkal bonyolultabb, ambivalensebb. Akárcsak a Hopkins-féle verzióban Clarice és Starling között sem tiszta románc bontakozik ki, úgy itt is nagyrészt Will és Hannibal hasonlóságán van a hangsúly. Kapcsolatuk lényege, hogy Will ráeszméljen, mennyiben hasonul ő egy sorozatgyilkoshoz, s mennyiben különbözik el Hannibaltól. Vannak részek a második évadban, melyben a nyomozó teljes mértékben Hannibal befolyása alá kerül, és mintegy „mester – tanítvány” viszonyban dr. Lecter a gyilkolási ösztön felszabadítására ösztönzi Grahamet. Nagyszerű, ugyanakkor félelmetes és sötét jelenetek ezek, melyekben tényleg teljes mértékben elhalványulnak a határvonalak antagonista és protagonista között.
Nyilvánvaló gyengesége a szériának továbbá, hogy, mint már említettük, az első évad meglehetősen unalmasra sikeredett, a már említett utolsó 1-2 rész hozott felüdülést az amúgy a CSI – helyszínelőket idéző cselekményszövésbe. Persze az alkotók mérhetetlen brutalitással és Will Graham amúgy tökéletes degradálódási történetével próbálták feldobni a krimivonalat, de sajnos ezek kevesek voltak ahhoz, hogy részről részre körmünket lerágva várjuk a folytatást. Még egyszer hangsúlyozom: Will miatt abszolút megéri küzdeni az első évaddal, mert rendkívül izgalmas, ahogy szinte árnyalatnyi változások mennek végbe a figurában, míg nem eljutunk az évadzáró !!!SPOILER!!! totális őrületéig !!!SPOILER!!!. Azonban érthető, ha a türelmetlenebb nézőket elvesztette az első szezon. (Köztük voltam én is, aki bár harcolt vele, próbálta szeretni, de 2013 nyarán abbahagytam az utolsó két rész előtt – nem is járhattam volna rosszabbul, hiszen innentől indult be a Hannibal.)
Problémás továbbá a harmadik évad második fele. Nos, kétségtelen pozitívuma az évadzáró epizódoknak Richard Armitage, akit eddig legtöbben a Hobbitból ismerhettek (a 190 centiméter magas színész a törpét, Thorint játszotta), ám most megmutathatta, micsoda tehetség lakozik benne. Borzasztó a szerepben – mármint borzasztóan jó és félelmetes. Ralph Fiennes-szel vetekszik az ő Francis Dolarhyde-ja, mégis kicsit más. A készítők szerencsére kivették a „nagymama szál”-at, a Vörös sárkány belső világa rejtély marad, ami jobb is így, sokkal veszélyesebb szörnyeteg, sokkal inkább érezzük őt is Hannibal teremtményének, mintsem gyermekkori traumák miatt szétszaggatott embernek. Armitage valóban egy túlvilági lénnyé válik a széria végére, és az oda vezető úton elképesztően jól játssza nüansznyi gesztusokkal, puszta pillantásokkal, szemrebbenésekkel az elmebeteg gyilkost.
Ám ezenkívül sajnos a készítők minimális mértékben nyúltak hozzá Harris regényéhez, illetve a 2002-es filmhez. Vannak persze kreatív megmozdulások, de végig érezni az évadon a papírízt, s azt, hogy ennek a sztorinak külön évad járna, nem öt darab rövid rész. S amit változtattak, azok közül is kevés működőképes (ilyen például az, hogy Will családját védtelenül éri a támadás még a finálé előtti részekben – a 2002-es feldolgozásban épp ez volt a film záró nagyjelenete). Például Dr. Chiltont idekeverni meglehetősen nagy marhaság volt, és elég izzadtságszagúak az ő jelenetei a Vörös Sárkánnyal (főleg, hogy Chiltont Hannibal már korábban elintézte…).
De a legambivalensebb a finálé, a lezárás, melyről spoiler nélkül elég nehéz írni. Aki még nem látta, annak csak annyit írok, hogy a Twin Peakséhez hasonló húzásra számítson. Ám azzal ellentétben ezt én nem szerettem, legalábbis nem egyértelműen. Cooper színeváltozása ott teljesen működőképes volt, főleg annak tudatában, hogy David Lynch volt az egyik alkotó. Itt viszont ez bár Hannibal és Will kapcsolatának alakulásából következett, mégis összecsapott, mesterkélt volt. !!!SPOILER!!! Eleve hülyeség volt Hannibalt kihozni, és kinyíratni érte jó pár rendőrt. De utána Hannibal ahelyett, hogy menekülne, bevárja a Vörös Sárkányt Willel. Teljesen illogikus megoldás. Az persze nagyon katartikus jelenet, mikor együtt ölik meg nagy nehezen (bár ezt kicsit a True Detective első évadának nyúlásaként értelmezhetjük), ám az is problémás, hogy együtt leugranak a szikláról, mint valami szerelmes pár. Mint mondtam, ez benne volt a kapcsolatukban, és nyilvánvaló, hogy a sorozat alkotói ezzel mintegy fájdalmas, elkeseredett és dühösen ironikus kommentárt fűztek ahhoz, hogy elkaszálták a szériát, és az nem kell a nézők nagy részének, de… De azért mégis, sokkal elegánsabb, frappánsabb, sokkolóbb lezárást vártam. Igaz, a második évad zseniális fináléját nem lehet megismételni. !!!SPOILER!!!
Habár a végére elég szigorú lettem a Hannibal sorozattal, azonban azt meg kell vallani, hogy összességében egy nagyon különleges, komplex, bizarr és bizonyos momentumaiban igen zseniális horror-drámát kap, aki megpróbálkozik vele. Persze kell hozzá gyomor, de, ha a véres jeleneteken (melyekből amúgy nem sok van a történet összességét tekintve, ismét hangsúlyozzuk ki) túltesszük magunkat, rendkívül komoly karakterdrámát kapunk két ismerős figurával, Hanniballal és Willel. Nagy érdeme továbbá a szériának, hogy az ismerős alapanyagot legtöbb esetben csupán referenciaként kezeli, úgy alakítja át a Hannibal-mítoszt, akár a westernfilmekét Sergio Leone munkái (talán a legközelebb a melankolikus Egy marék dinamithoz áll a Hannibal) vagy a Drakula-legendát Herzog Nosferatuja. Igaz, van 1-2 papírízű megnyilvánulása a Hannibalnak, azonban összességében egy teljesen új sztorit kapunk a régi, ismerős elemekből összerakva – mely nagyrészt működik, kisrészt meg-megbicsaklik (mint az említett Chilton-jelenet, a címszereplő némelyik „csapdába esése”, vagy a firenzei sztori záróakkordja a kicombosodott Crawforddal).
Ha rangsort kellene állítani, akkor a kiváló második évad vinné az aranyérmet, mert a legmélyebbre ez volt képes ásni a két főszereplő lelkivilágában, és a nézők szívében is. Ezt követi szorosan a harmadik évad első fele, majd a második etapja, mely bár hűbb adaptáció lett, mégis kreatívan bánik az alapanyaggal a lehetőségeihez mérten. A leggyengébb egyértelműen az első évad, mely akkor még egy sima nyomozós, a Hannibal-mítoszon élősködő széria látszatát kelti. Sajnos ezért is fordultunk el tőle sokan, de nem szabadott volna! Tegyünk egy próbát a Hanniballal. Természetesen az első szezonnal együtt, mert anélkül érthetetlen lesz Will Graham és Hannibal mély kapcsolata. Higgye el a kedves olvasó, nagyon megéri küzdeni Bryan Fuller Hannibal-sztorijának első harmadával, mert a java csak a második évadban jön!
