1971-ben Cannes-ban Arany Pálmára jelölték, a kritikusok is szerették, ám a közönség nem volt annyira oda érte, ráadásul a film negatívja is sokáig elveszettnek számított: ezért is felejtették el Ted Kotcheff egyik első filmjét, a Félelemben élnit (amerikai címe Outback, eredeti címe Wake in Fright). Legalábbis 2009-ig, mikor Martin Scorsese beválogatta a Cannes-i Filmfesztivál klasszikusai közé, és újra megjelent a nagyvásznon (2012-ben, eredeti formájában pedig még szélesebb újraforgalmazást kapott). Bizony nagy kár lett volna Kotcheff művét átengedni az enyészetnek, mert a Rambo: Első vér mellett a rendező kevés jó filmje közül a legjobb.
A Félelemben élni tulajdonképpen a Rambo előtanulmányának is tekinthető, noha ahhoz hasonlóan egy regény adaptációja (Kenneth Cook 1961-es műve a forrás). Előtanulmányról beszélhetünk, mert akár a Rambo első része, úgy Kotcheff 1971-es munkája is az erőszak és a brutalitás ellen készült – jóllehet, tobzódik a vadabbnál vadabb jelenetekben. Ám a sokak által ismert akcióklasszikusnál jóval összetettebb, merészebb és szélsőségesebb alkotás, melyet joggal neveznek az ausztrál újhullám ékes darabjának. S az ausztrál újhullám fogalmába bár sok minden belefér (Peter Weir Pikinik a Függő sziklánál című filmje és George Miller Mad Maxe egyaránt), de a Félelemben élniről sokszor hibásan állítják, hogy zsánerfilm. A Félelemben élni ugyan hordoz magán műfaji elemeket (ráaggatható, hogy thriller, és vannak benne kifejezetten sokkoló, horrorba illő jelenetek, mint a kenguruvadászat képsorai), azonban tömegfilmes fogalmakkal valójából behatárolhatatlan. Ted Kotcheff kétségtelenül egy egzisztencialista, epizodikus drámát, mentális képekkel tarkított, invenciózus vágástechnikát alkalmazó, ugyanakkor kíméletlenül realista modern művészfilmet alkotott 1971-ben.
A táj és a hős viszonya Michelangelo Antonioni (A kaland, Nagyítás) és Monte Hellman (Kétsávos országút, Cockfighter) filmjeit idézi: az ausztrál „préri” izzó levegője és „vörös sivataga” magába szippantja a sodródó főhőst. Kotcheff e művekhez hasonlóan inkább morális kiüresedést ábrázol, egy lelkiállapotot mutat be, nem pedig izgalmas történetet vagy jellemfejlődést mesél el. Főszereplője, John Grant, a vidéki tanár igazi modernista antihős. Mondhatnánk, ha Rambo nem ragad fegyvert az Első vérben, akkor ő is hasonló „űzött vad”-dá válik. John az ausztrál „isten háta mögé” (a tájegységet csak „Outback”-nek hívják), egy poros, szinte vadnyugati, lepukkant településeket idéző koszfészekbe utazik munkája miatt, ám nagyon hamar elveszti motivációját, illetve pénzét egy szerencsejátékon. A sors közben pedig összehozza az „ausztrál préri” söpredékével, két hedonista vadásszal és egy nihilista értelmiségivel. John egy ideig próbál ellenállni, azonban a nálánál sokkal kiégettebb, életuntabb, ugyanakkor erősebb jellemek beleviszik az élet sűrűjébe, és John is elsüllyed abban a mocsárban (vagy inkább a táj jellegét érzékeltetve: futóhomokban), amiben társai is megmártóztak az évek során.
Hogy miért is zseniális és unikális film a Félelemben élni? Nos, egyfelől a fent leírtak miatt: képileg és formailag is invenciózus, korának legfrissebb technikáit és témáit kiválóan adaptálja ehhez az amerikai Vadnyugathoz tényleg kísértetiesen hasonlító közeghez (a filmet New South Wales-ben, Broken Hillben vették fel, mely a kontinens egyik legelhagyatottabb területe). A cselekmény John és a többi főszereplő tivornyáit mutatja be. Szerencsejáték, verejtékező, ápolatlan fickók mindenütt, dohos vidéki épületek, lövöldözés, eszméletlen mennyiségű sör elfogyasztása, röhögés-ordítozás, kenguruvadászat, autóval, matt részegen, verekedés és „természetesen” szexuális erőszak – ezek epizódjait tárja elénk a film Antonioni műveit vagy a Hollywoodi Reneszánsz legjobb műveit (Öt könnyű darab, Szalmakutyák, Kétsávos országút) idéző szenvtelenséggel. Igen durva és kiábrándító társadalmi körképet ad Ausztráliáról, illetve az ausztrál kisközösség ambivalenciájáról. Kiválóan megragadja Ted Kotcheff ennek a kultúrkörnek a lényegét a film vége felé játszódó jelenetben, melyben a későn eszmélő, leginkább önmagától megundorodó, kétségbeesetten menekülő John találkozik egy benzinkutassal, aki jó helyi szokáshoz híven meghívja egy pofa sörre a tanárt. Mivel a főhősnek már a könyökén jön ki az „ausztrál vendégszeretet”, durván visszautasítja a férfit, aki erre nagyon megharagszik, és bolondnak is nevezi Johnt, mikor az az értetlenkedő öreg reakciójára „vendéglátója” szemére olvassa, hogy egy kis illetlenségből mekkora problémát csinál, de bezzeg amúgy meg isznak, erőszakolnak, verik a feleségeiket és a gyerekeiket. Kotcheff műve azért olyan erős alkotás, mert átlagos ausztrálokat, átlagos vidéki állapotokat mutat be, ahol az erőszak természetes és törvénybe nem ütköző velejárója az életnek. Egy anekdota szerint a Félelemben élni ausztrál premierjekor egy néző elégedetlenkedett, hogy „ezek nem is mi vagyunk”, mire Jack Thompson, a film egyik szereplője visszaszólt neki: „ülj le haver! Ezek igen is mi vagyunk”.
Emellett rendkívül beszédes szimbólum a Félelemben élni Donald Pleasence (Dühöngő ifjúság, A nagy szökés) által elképesztően zseniálisan alakított nihilista orvos karaktere. ’Doc’ sok szempontból idézi a westernfilmek világát. Egyfelől eszünkbe juthat róla a klasszikus Hatosfogat Doc Boone-ja, minthogy Pleasence figurája ahhoz hasonlóan végig vedeli az európai ember számára felfoghatatlanul hatalmas üvegekből a sárga, agyrohasztó nedűt. Másfelől pedig a legendás, részeges fogorvost és bűnözőt, ’Doc’ Holliday-t eleveníti fel a férfi a Wyatt Earp-mítoszból. De eszünkbe juthat róla még egy másik, igen súlyos eset: a Sátántangó doktora, aki naphosszat pálinkát kortyolgat, és az ablakból átkozza a kisközösség amorális lakóit, miközben maga is alantas lény, hiszen egy üveg szeszért képes akár megfagyni is. Nos, ’Doc’ elődeihez méltó módon lecsúszott és meghasonlott értelmiségi. Vedelésén túl jellegzetes motívum, hogy sebészollóval vág szakállt omladozó, leginkább vasútállomások WC-it idéző bungalójában, illetve Johnnak fejfájásra valami drogféleséget ad aszpirin helyett, melyet sörrel kell a főhősnek bevennie, szintén Doc tanácsára. Mindeközben pedig az ex-orvos kenguruhúst zabál (szó szerint – kézzel-lábbal) és Szókratésztől idéz. Annyira groteszk karakter, hogy a nézőből egyszerre vált ki nevetést és döbbenetet. A Sátántangó mellett így olyan „csömörfilmek”-hez is köthető a Félelemben élni, mint a két évvel későbbi Ferreri-film, A nagy zabálás, minthogy az értelmiségi totális bukásáról beszél. Csak míg Ferreri a szexualitást és a fogyasztást, addig Kotcheff az erőszakot mint fogyasztási formát mutatja be az egydimenzióssá vált ember legfőbb (és egyetlen) tulajdonságának.
Ted Kotcheff művéről emellett elmondható, hogy máig aktuális és nem ausztrálok számára is átélhető problémát – az értelmiségi réteg jelentéktelenné válása és züllése ma is tartó folyamat – lenyűgöző erővel, zsigeri, ugyanakkor intelligens módon, formai kreativitással ábrázoló alkotás (Kotcheff előszeretettel keveri össze a valóságot és a képzeletet gyorsvágással a film utolsó harmadában John zaklatott lelkivilágát leképzendő), melyet javasolt megtekinteni. Nem fogjuk megbánni, mert Roger Ebert mellett Martin Scorsese is melegen ajánlja, aki így gondolkodott a Félelemben élniről: „a Wake in Fright egy mélyen – és nagyon mélyen – felkavaró és megrázó film. Még Cannes-ban láttam a premierjekor 1971-ben, és köpni-nyelni nem tudtam. Vizuálisan, drámaian, atmoszférájában és pszichológiailag egyaránt gyönyörűen kalibrált, s a bőröd alá mászik a főhősével együtt, akit Gary Bond játszik”.
