Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

Stranger Things (2. évad)

2017. november 24. 01:28 - Alec Cawthorne

stranger-things-2-970.jpgAmikor megtudtam, hogy folytatódik a tavalyi év egyik legnépszerűbb sorozata, a Stranger Things, ellentmondásos érzéseim támadtak. Egyrészt örültem, hiszen úgy tetszett, a nyolcvanas évek kisvárosi tinédzsereiről szóló, kaland- és fantasy-elemekkel vegyített sztori még rengeteg spirituszt rejt magában, ugyanakkor reménykedtem benne, hogy az első évad után merész kanyar következik, és a második szezonban ifjú hőseink teljesen más műfaji környezetbe csöppennek. Utólag, az újabb kilenc epizód ismeretében pedig már meggyőződésem, hogy a sorozat alkotói bölcsebben tettek volna, ha ez utóbbi - talán rögösebb, de izgalmasabb - ösvényt tapossák. Így a Stranger Things akár lehetett volna a szerialitás és az antológiaszerűség unikális keveréke, ami már csak azért is lenne indokolt, mert az egész produkció maga is egy nagyszabású főhajtás a nyolcvanas évek kultikus filmműfajai előtt. Miért ne reaktiválhatna hát minden évad más és más zsánerhagyományt? Sajnos nem így történt. Viszont jó hír, hogy a Stranger Things ennek ellenére még mindig nem veszítette el a varázsát. Csak kicsit önismétlő.

Na jó, persze már az első évad végi cliffhanger sem árult zsákbamacskát: tudtuk, hogy Will (Noah Schnapp), habár kiszabadult az Upside Down fogságából, még mindig a kapcsolatban áll a titokzatos másik dimenzióbeli erőkkel. Az új évadban a fiatal fiún eluralkodnak a poszttraumatikus stressz szindróma tünetei, és míg kezdetben édesanyja (Winona Ryder) és környezete is bőszen reméli, hogy nincs nagyobb probléma, addig szép lassan kiderül, hogy de, nagyon is van: Will nemcsak átlát a félelmetes Demogorgon hazájába, de egy új, eddig nem ismert bestia befészkeli magát ifjú hősünk testébe, különös, szimbiotikus viszonyt alakít ki vele, s rajta keresztül lassan beférkőzik az első évadból megismert, békés kisvárosba, Hawkinsba. Habár a történet főtengelyét ezúttal Will drámája képezi, természetesen az eredeti széria hősei is visszatérnek, így ismét találkozhatunk Mike-kal (Finn Wolfhard), Lucasszal (Caleb McLaughlin), Dustinnal (Gaten Matarazzo), Nancy-vel (Natalia Dyer), Jonathannal (Charlie Heaton), Hopperrel (David Harbour), és Elevennel (Millie Bobby Brown).

Voltaképpen az első szezon nemhivatalos remake-jét látjuk: a Duffer-testvérek sajnos semmi újjal nem gazdagítják az eredeti koncepciót, a cselekményt is a korábbi évad alapanyagaiból gyúrták össze, legalábbis rendre átszövik annak kellemesen ismerős motívumai. Willt újra megkísérti egy gonosz entitás az Upside Down-ból, csak most épp nem a Demogorgon, hanem a már említett, a sorozatban sejtelmesen csak Árnyékszörnyként és Agyként megnevezett fenevad pécézi ki magának - aktuális szörnyünk lényegét tekintve egy kollektív organizmus, mely saját pokolfajzat-hadseregét központi tudatával irányítja, de emberi testet is képes megszállni (ha az előző bekezdésben nem árultam volna el, hogy kiét szállja meg, akkor is ki tudnátok találni). Jonathan és Nancy újra kollaborálni kényszerülnek, és újra a Hawkinsra leselkedő veszély sodorja őket egymáshoz. Hopper ismét reménytelenül magányos, és ismét bogartos lazasággal és világmegvető cinizmussal egyengeti védencei - a Byers-család, illetve most már Eleven - útját. A főhős srácok meg ismét beletenyerelnek a slamasztikába, igaz, a kvartett (illetve kvintett - nézőpont kérdése) új taggal bővül egy vörös démon, a cserfes Maxine (Sadie Sink) személyében, aki persze rögtön szerelmi viszálykodást szít a csapatban.
landscape-1486986380-stranger-things-mike-wheeler-2.jpgTalálkozhatunk tehát egészen új cselekményelemekkel és karakterekkel. Sean Astin például kifejezetten remek alakítást nyújt mint Bob Newby, Joyce újdonsült szerelme, a pocakos műszaki zseni, akinek végzetét a néző már első felbukkanása alkalmával tökéletes biztonsággal képes megtippelni (ebből a szempontból egyébként Astin a 24 ötödik évadában játszott karakterét újrázza). Viszont nehezen megbocsátható, hogy a sorozat alkotói kézen fognak, és erőszakkal végigrángatnak minket ugyanazon narratíva ugyanazon pontjain, melyre az első évadot is építették. Mentségükre szóljon ugyanakkor, hogy az első évad rendkívül markáns karaktereket teremtett - akik azóta már szinte a popkultúra főáramába is beivódtak -, és megint ők bizonyulnak a Stranger Things non plus ultrájának: egyszerűen jó nézni őket. A hiperaktív okostojás, Dustin esetlensége továbbra is szórakoztató, a hab a tortán, hogy ráadásul most már magánéleti bénázása is egyszerre csalhat könnyeket a szemünkbe és mosolyt az arcunkra; az immáron gyökerei felkutatásán fáradozó Eleven (Millie Bobby Brown érzékenysége szinte már a Leon, a profi hamvas Natalie Portmanjét idézi emlékezetünkbe) határhelyzet-pozíciója pedig még drámaibb szituációkat is eredményez, mint az első szezonban (sőt, maga a karakter is agresszívebb és szikárabb, a kifejezetten az ő útkeresését árnyaló hetedik, ún. "filler" epizód pedig érdekes, bár felemás kísérlet).

Szintén szórakoztató és humoros Nancy és Jonathan immár tényleg nagyon hosszúra nyúló "szerelmi" szála (ami most már valóban "szerelmi", bár a két fiatal egymásra találása összecsapott és látszólag következmények/folytatás nélküli), de a Maxine, Lucas és Dustin szerelmi háromszög-helyzetéből adódó ziccereket is többnyire gólokra váltják a forgatókönyvírók. A kölyökbandában csak egyetlen tagot találunk, aki egyértelműen haloványabb, mint korábban: Eleven eltűnése után az írók egyszerűen nem kreáltak olyan cselekményszálat, melyhez Mike (az Azból is ismert Finn Wolfhard ettől függetlenül ismét kitűnő) teljességgel odakapcsolódhatott volna, így ebben a szériában főként Will lelki támogatójaként, "a kispadról" osztogatja bölcsességeit. Ellenben a cselekményszervezés most nem megy olyan olajozottan az alkotóknak, mint egy évvel ezelőtt: sokszor mindenféle dramaturgiai- és arányérzék nélkül váltogatják az egymás mellett futó cselekményszálakat és tologatják, osztják újra köztük a súlypontot, valamint néhol az időviszonyok is zavarossá válnak (a legjobb példa: amikor Dustin és Steve együtt indulnak el Mike-ék házától, még nappal van, viszont mire megérkeznek úti céljukhoz, Dustinék kertjébe - azaz a város egy másik pontjára -, már leszállt az este).

Továbbá problematikus, hogy csaknem húsz epizód elteltével sem kapunk választ arra, mégis hogyan nyílt meg Hawkins "alatt" egy másik dimenzió, honnan érkeznek az azt benépesítő, kártékony szörnyek stb. A Duffer-fivérek továbbra is vonakodnak konzisztens hátteret kidolgozni a fantasy-nek, ami még akkor is baj lenne, ha a főhősök kékesfekete, nyálkás falú és roppant titokzatos barlangokban való zseblámpás mászkálása nem lenne nagyon unalmas a tizenhetedik epizódra. Pedig az, de valahogy mégsem lehet tiszta szívből haragudni erre a produkcióra: az atmoszféra még mindig pompás, a retro életérzéssel továbbra is le lehet kenyerezni mindenkit, aki rajong a nyolcvanas évek popkultúrájáért, a széria vizuális stílusa továbbra is nagyon egységes, és a korabeli filmkultúra tartópilléreire tett utalások is kellemesen ellágyítják a nézőt: a Szellemirtók, a Terminátor, az Alien, a Star Wars, de még a Rambo, sőt az Ördögűző, a már említett Az és más örökbecsű kultúrkincsek előtt is kisebb-nagyobb főhajtással adózik a Stranger Things.
landscape-1486985208-stranger-things-mike-wheeler-1.jpgEgyébként, ahogy azt már több kritika megfogalmazta, e szezon csúcsmomentumai nem azok, amikor a gyerekek izzasztó krízishelyzetben, természetfeletti erőknek ellenszegülve bizonyítják rátermettségüket, hanem amikor teljesen hétköznapi, triviális helyzetekben találjuk őket: lányok után leskelődnek, szerelembe esnek, Halloween-buliba mennek, játékgépeznek, vitatkoznak, vagy épp szüleik elől menekülnek. Ezért is nagyszerű, szívmelengető csúcspont a kilencedik epizódot lezáró báljelenet, mely egyúttal gyönyörűen elvarrja a szálakat és elrendezi a még függőben lévő karakterviszonyokat; jó volna reménykedni benne, hogy ezzel az egész sorozatnak vége, de ne ringassuk magunkat hiú ábrándokba: szegény Will alkalmasint készülhet egy harmadik (típusú) találkozásra az Upside Down nyálkás-undorító rémeivel. Mi meg egy - ennél sokkal nagyobb - csalódásra.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr813344907

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gPeterS 2017.11.24. 11:37:01

Az elso bekezdes ismereteben irom lehet ezert redundas leszek nekem az tunt fel h az alien 1-2-t tukrozi a sorozat amenyiben a szornyek szama a masodik reszben megugrott es talan akcio dusabb is volt mint a bolygo neve halal
süti beállítások módosítása