Sokféle értelemben lehet politikai üzenete egy filmnek és a Zsivány Egyes (Rogue One) már a mozikba kerülése előtt szembesült az egyiknek a lehetséges következményeivel, amikor az Egyesült Államokban sokan, elsősorban Trump-rajongók, Trump-ellenes propagandafilmként fogták fel, sőt, még bojkottot is hirdettek ellene. A Disney kénytelen volt erre azt mondani, hogy a filmnek nincs és nem is volt semmilyen politikai üzenete, ami az adott helyzetben érthető válasz volt, de másfelől kapitális baromság is.

Bárki, aki látott már Star Wars filmet, annak figyelmét nem kerülhette el annak politikai tartalma, már csak azért sem, mert a témája politikai: a régi (IV-VI. részek) trilógia a Galaktikus Birodalom elleni lázadásról szól, a középső (I-III. részek) a régi Köztársaság bukásáról és a megbuktatáshoz vezető összeesküvésről, az új trilógia első része pedig egy a Birodalom összeomlása utáni polgárháborúról. Más kérdés, hogy vajon mennyire lényegi eleme ez a politikai tematika a sorozatnak vagy mennyire szolgál csupán díszletként valami másnak az elmeséléséhez vagy pusztán a szórakoztatáshoz.

Én mindenesetre úgy gondolom, hogy a Star Wars filmekben a politikum sosem mellékes, ornamentális szerepet tölt be, hanem lényegi összetevő, ahogy azt a belinkelt posztokban már korábban is leírtam. S azt is gondolom, hogy a Rogue One ezt a hagyományt folytatva maga is velejéig politikus film, s nem csak tele van politikával, de mindannyiunk számára fontos és izgalmas kérdéseket tesz fel.

Mielőtt valaki félreértene: nem azt akarom mondani, hogy egy filmnek, illetve popkulturális terméknek elsősorban a "mondanivalója" számítana, hanem, hogy egy ilyen film hatásában fontos szerepet játszhat az, ha képes beletalálni azokba a félelmekbe, gondokba, reményekbe, amelyek mindannyiunkát foglalkoztatnak és ha így van, akkor  - ahogy Pierre mondja a Megáll az időben - nem mindegy, hogy milyen színvonalon vagánykodik az ember. A Rogue One pedig kielégítő színvonalon teszi és ez így van jól.

Blogunk alapítójával, Alec Cawthorne-nel beszélgettünk tegnap és, még a film megtekintése előtt, amiatti aggodalmának adott hangot, hogy erre a filmre is a mai korszellemnek megfelelő "mocskos, véres, depresszív világkép" jellemző, mintha másféle filmet már nem is lehetne csinálni. Megnyugtathatom őt is és a többi olvasót is: nem, nem ez a helyzet. Van a filmben mocsok, van a filmben vér, van benne depresszióra is némi ok, de összességében a Rogue One valami egészen másról szól, nem erről. A mocsokért-vérért-depresszióért elsősorban a filmkészítők által a Rogue One-hoz tudatosan választott műfaji minta a felelős: ez ugyanis egy hamisítatlan háborús film, ráadásul egyrészt abból a fajtából, ahol az ellenség elsöprő túlerőben látszik lenni és egy maroknyi hős feladata szembeszállni vele, másrészt abból, ahol a szereplők jelentős részben morálisan ambivalens figurák, akiknek a hőssé válása a saját bűneikkel, gyengeségeikkel való szembenézést kell jelentse és egyúttal korábbi tetteik következményeinek felvállalását.

Nem én vagyok az első, akinek a Piszkos tizenkettő jutott először az eszébe a Rogue One-ról, s szerintem nem különösebben elrugaszkodott dolog A hét mesterlövészre vagy épp a Casablancára sem asszociálni. Ami az efféle filmekben és a Rogue One-ban közös, az nem más, mint az a kérdés, hogy lehet-e egy nagy ügy mellett elköteleződni egy nem-ideális világban, ahol nincsenek makulátlan hősök, nincs fair play, a morális döntéseinknek mindig drága ára van és nincs mindig elég okunk hinni a világ alapvetően igazságos voltában sem. De, mindezzel együtt is, egyik film sem vádolható azzal, hogy a vér, a mocsok, a depresszió fontosabb volna benne, mint az olyan morális értékek szerepe, mint a bajtársiasság, a hősiesség, a jó ügyért való elkötelezettség, az önfeláldozás. Ebből a szempontból pedig a Rogue One sem igazi "mocskos, véres, depresszív világképű" film, hanem annak éppen az ellenkezője.

Mindez már előrevetíti, hogy a Rogue One-ban a politikai kérdések nem a moralitással szemben, hanem elsőrendűen etikai problémákként jelennek meg. Hogy miként kell nekem vagy nekünk egy súlyos, néha egyenesen reménytelennek látszó helyzetben helyesen cselekednem/cselekednünk. Ezeket a politikai etikai problémákat pedig a film ízlésesen és a mai kor embere számára is releváns módon vezeti elő.

Ott van például a Mads Mikkelsen által játszott Galen Erso figurájának nagy kérdése, amelyik szerint mit teendő, ha egy nyilvánvalóan gonosz vállalkozásban való részvételre kényszerítenek és nem tudunk a kényszernek ellenállni? A helyzet valamelyest ismerős lehet Hochhut híres darabjából, A helytartóból, pontosabban az ott megjelenített valódi történelmi szereplő, Kurt Gerstner SS-tiszt életéből. Gerstner aktívan részt vett a Holocaust előkészítésében és végrehajtásában (a ciklon B gáz ellátás megszervezése volt a feladata), amelyet hívő katolikusként mélyen elítélt és folyamatosan igyekezett is róla információkat juttatni a külvilágba. Erso válasza, hogy tudniillik megalkotja a Halálcsillagot, mert az nélküle is elkészülne, de közben ő helyezi el azt a fatális tervezési hibát a Halálcsillagban, amelyek köszönhetően a későbbiekben a lázadók egyetlen bombával el fogják tudni pusztítani azt, érthető módon valóban morálisan eléggé kényes döntés, amelynek heroizmusát és nagyságát nehéz tagadni. (Nekem egyébként ez a forgatókönyvírói invenció nem tetszett, a sorozat egészét tekintve. Jobb szerettem az eredetit, ahol nem volt értelmes magyarázat a Halálcsillag hibájára, mert az a maga látszólagos gyermetegségével nagyon is fontos üzenetet hordozott: hogy tudniillik a Birodalom egész törekvése, hogy mindent kontroll alatt tartson, egy lehetetlen vállalkozás, amely szükségképpen bukásra van ítélve. Ugyanakkor, ha csak ezt a filmet nézem, nagyon is rendben van ez a megoldás.) Ersot a lázadók érthető módon elítélik és meg akarják ölni, s jellemző, hogy egyetlen őszinte barátja a lázadók között az a Saw Gerrera, aki nézetei és módszerei miatt (látjuk is, hogy kihallgatásai során olyan eszközöket használ amelyek a kihallgatottak akár meg is tébolyíthatják) eretneknek számít és aki már rég nem áll szóba a lázadók többségével. 

Vagy ott van lányának, Jyn Ersonak a helyzete. Szüleitől (anyját a Birodalom öleti meg, apját túszul ejtik) és később a gyámjától, Saw Gerreratól magára hagyva amolyan cinikus kalandorfigura lesz, aki kezdetben nem vállal közösséget a lázadók ügyével, csak kényszerből tart velük, s még később is, amikor végre fokozatosan azonosul a lázadás ügyével, csalódásokkal (Gerrera, majd apja halálával, Andor kapitány árulásával, s végül a happyend elmaradásával) kell szembesüljön. Ha valahol, az ő esetében teljesen egyértelmű, hogy a Rogue One világa valóban nem egy igazságos világ: az ő egész élete egy merő kihívás és kudarc; és mégis, éppen az ő példája mutatja, hogy lehetséges hősnek lenni, hogy lehetséges felismerni az igazi értékeket és szakítani azzal az alapvetően önvédelmi jellegű cinizmussal, amely a film kezdetéig lehetetlenné tette számára, hogy egy nemes üggyel azonosuljon. Képességei azonban (és számomra ez a film egyik fő értéke), amelyek nem valamiféle misztikus kiválasztottságból vannak levezetve, hanem egyszerűen az általános intelligenciából, ügyességből és vezetői erényekből, lehetővé teszik, hogy amikor a legnagyobb szükség mutatkozik a kezdeményezőkészségre, felelősségvállalásra és önfeláldozásra, akkor másokat cselekvésre inspiráljon és ő maga az élükre álljon.

Cassian Andor, a harmadik főhős egész életében a lázadóknak dolgozott, titkosügynökként, s mint ilyen, értelemszerűen egész pályafutása során morális értelemben a szürkezónában kellett cselekednie. Ezt mutatja meg a film abban a korai jelenetben, amikor az egyik informátorát, aki bepánikol és sérülése miatt csak hátráltatná a menekülésben, szemrebbenés nélkül lelövi. Később pedig ő kapja a lázadóktól azt az utasítást, hogy Jyn segítségével keresse meg Galent, de a lánynak tett ígérettel ellentétben ne megmentse, hanem ölje meg a lázadók által a titokzatos, szörnyű fegyver atyjának és mint ilyen, bűnösnek és veszélyesnek tekintett mérnököt. Cassian ugyan végül megtorpan, mielőtt meghúzná a ravaszt, de tudtán kívül elvezeti a lázadó gépeket Erso tartózkodási helyéhez és képtelen megakadályozni, hogy a kirobbanó harcban meghaljon Galen és kis híján a lánya is. Az ezzel járó felelősséggel a lány aztán könyörtelenül szembesíti is, némiképp dogmatikusan azt vágja a fejéhez, hogy az immorális tettekre nincs semmilyen mentség. Ezt érdekes módon Cassian is elfogadja, s ennek tudatában vállalja az öngyilkos küldetést, amelyet Jyn vezet a Halálcsillag tervrajzának felkutatására, mintegy vezeklésként.

Michael Walzer híres, 1973-as Dirty hands-esszéje nagyon jól leírja Cassian dilemmáját, amely nem csak rá, de a lázadók számos más tagjának problémáira is jellemző. Walzer azt mondja, hogy valódi erkölcsi dilemma csak akkor merül fel a piszkos eszközök használata kapcsán, ha a magasabb cél nem igazolja automatikusan a kezünk bemocskolását. Ha ugyanis igazolná, akkor nem lenne dilemma. Walzer Machiavellivel, Weberrel és Camus-vel példázza a dilemmára adható háromféle választ. Walzer értelmezésében Machiavelli szerint a politikai siker nem igazolja a morális standardok megsértését az egyéni morális megítélés szintjén, de a siker igazolhatja az ily módon elért eredmények érdekében tett erőfeszítések helyességét. Ez a kissé nyakatekert megközelítés mindig azt a benyomást kelti, mintha talán nem is lenne olyan fontos a morálisan helyes a politikailag szükségessel szemben. Ezzel ellentétben Weber szemében a kezek bemocskolása a politikában tragikus hőssé teszi a politikai cselekvőt. Tetteire nincs mentség, nincs feloldozás, bármi is következzék belőle: siker vagy bukás. A harmadik lehetséges választ Camus képviseli, aki arról ír egy helyütt, hogy a politikai lázadás esetén létezik egy olyan speciális eset, ahol a piszkos eszközök használatát az igazolja, hogy az illetők feláldozzák magukat és ezzel elszenvedik tetteikért a jogos büntetést. Nem kétséges, hogy Cassian és a többi, Jynt a küldetésére elkísérő lázadó mind-mind valamiféle megváltást keresnek, s találnak önfeláldozásukkal. Különösen igaz ez a szökött birodalmi pilóta Bodhi Rookra, aki kifejezetten ezzel a céllal állt a lázadók mellé. Motivációjuk egyértelműen a harmadik, camus-i típusba tartozik, s ez azért érdekes, mert ha ezt felismerjük, akkor tudjuk megérteni, hogy önfeláldozásukat mi különbözteti meg teszem azt az iszlám öngyilkos merénylőktől (azon túl, hogy eleve nem ártatlan civileket támadnak): az, hogy számukra az önfeláldozás nem jutalom, hanem vezeklés. És ez nem lényegtelen különbség!

Úgy mondhatjuk tehát, hogy a filmben a mocsok nem elsősorban egy "mocskos, véres, depresszív világkép" része, hanem pusztán a piszkos kezek dilemmájának jelenléte. S a válasz, amelyet a film erre a dilemmára ad, kifejezetten a morális értékek melletti kiállás. Galen, akárcsak a történelmi figura, Kurt Gerstner, a belülről való harcot, ellenállást választja, a lázadók számára pedig a camus-i önfeláldozás adódik lehetséges politikai cselekvési formaként, amelyben a morálisan helytelen, de politikailag szükséges és a morálisan helyes, de politikailag lehetetlen összeegyeztetését megkísérelhetik. A film cselekményének egyik legfontosabb tétje, hogy vajon sikerrel járhatnak-e végül vagy el kell bukniuk.

Más kérdés, hogy a filmben nem csak a dirty hands jelenti az egyetlen politikai problémát.

A Birodalom oldaláról szórakoztatóan mutatja be a Rogue One, hogy nem létezik semmilyen hatalmi struktúra, legyen az bármilyen totalitárius is, valamiféle belső dinamizmus, belső feszültség nélkül. Ezt a problematikát a sorozat kezdettől jelezte, bár többnyire nem vitte túlzásba (az első trilógiában a katonai vezetők álltak szemben Darth Vaderrel, a középső trilógiában a Köztársaságot tépték ezerfelé belső ellentétek). Tarkin kormányzó és Krennic igazgató (aszimmetrikus) viszonya cseppet sem termékeny rivalizálás a Császár kegyének megnyeréséért (a filmkészítők bölcsen nem mutatták meg magát a Császárt, ami lehetővé tette a Birodalom belső hatalmi viszonyainak árnyaltabb ábrázolását). A Halálcsillag építését felügyelő Krennic egyfelől mindenkin átgázoló, érzelemmentes szocipataként van ábrázolva, aki másfelől azonban képes időnként úgy viselkedni, mintha egy kifogástalan úriember lenne. Tarkin magasabb helyen van a hierarchiában, közelebb áll a Császárhoz, de persze neki is van még mit megszereznie. Ő hideg manipulátorként viselkedik és fölényesen bánik Krennickel, ugyanakkor hatalma korlátait jelzi, hogy nem tudja Krennic elől megszerezni a Halálcsillagot, sőt, mint Darth Vadertől megtudjuk, a Jeddah városát megsemmisítő fegyverteszt kellemetlen volt a Császárnak. Darth Vader pedig, a harmadik fontos ember, épp csak annyira szerepel a filmben, hogy egyfelől átmenetileg meghosszabbítsa Krennic befolyását, másfelől emlékeztesse őt kiszolgáltatottságára egy klasszikus Star Wars-hangulatú jelenetben, aztán pedig az utolsó pillanatban maga is bekapcsolódjon a tervrajzok utáni hajszába. Az embernek megint kicsit az az érzése, mint a régi trilógiákban, hogy a birodalmiak elsősorban maguknak köszönhetik a kudarcaikat, mert mindent hajlamosak túlgondolni és túlmachiavellistáskodni. De, meg kell mondanom, a Birodalom talán még sosem volt ennyire dermesztő és hatalmas, mint ebben a filmben. 

Aztán ott van a lázadók oldala, akiknek, talán a régi Köztársaság örökségeként és az új trilógia első darabja, a VII. epizód hangulatát megelőzve, a politikai koordináció nem éppen az erősségük. Ennek persze érthető okai vannak: a Birodalom épp hatalma tetőpontján van és számukra nagyjából a megsemmisülés vagy a megadás (ezt nem egészen értem, hogy képzelik, akik ebben gondolkodnak, de nyilván úgy, hogy az is valószínű halál, de mégsem biztos halál).

A lázadó szövetség tanácsa képtelen döntésre jutni, s a filmvégi sikerük is három körülmény összejátszásának köszönhető: egyrészt  annak, hogy Jyn szembeszegül velük és elindul a Scarif bolygóra a Halálcsillag tervrajzáért; másrészt annak, hogy a lázadó flotta egyes egységei szembemennek a tanács döntésével és a teljes megsemmisülést kockáztatva Jynék segítségére sietnek, s mi több, képesek is érdemi segítséget nyújtani; s végül az egész mit se érne, ha a birodalmiak nem érkeznének meg épp csak egy hajszálnyit későn ahhoz, hogy megsemmisítsék a lázadókat. Késésük nem egészen indokolatlan, hiszen egy rajtaütés, egy irracionális lépés nyilván nem számítható ki előre eléggé, ráadásul annyira azért nem késnek el, hogy szinte minden egyes lázadót meg ne tudjanak ölni. Azzal, hogy a film lemond a happyendről és egy öngyilkos küldetés elmesélésére vállalkozik, a véletlenfaktort igyekszik ezen a ponton minimálisra szorítani.

És mégis, a lázadók ábrázolása az a pont, ahol a film a legkevésbé képes megnyugtató politikai vízióval előállni (intézményesen a lázadók egy nagy rakás szerencsétlenség, valljuk be) és sikerük okai nagyrészt annak köszönhetők, amit jómagam hajlamos vagyok a hollywoodi forgatókönyvek alapvető morális ökonómiájának, "láthatatlan kezének" tekinteni: ha valami morálisan helyes, akkor az dramaturgiailag akkor is igazolódni fog, ha erre a forgatókönyv világán kívül extrémen kicsi lenne a valószínűsége. Gondoljunk csak a Ryan közlegény megmentésére, ahol egy csapatnyi ember látszólag értelmetlenül van feláldozva egyetlen ember kedvért, de véletlenül ki fog derülni, hogy ahol Ryant megtalálják, ott pont szükség lesz rájuk a németek ellenében és Ryan pont olyan fickónak fog bizonyulni, aki megéri a kimentést. 

Ugyanezt látjuk a Rogue One esetében is. Jynék őrült akciója ugyan helyes, de teljesen képtelen, a lázadóflotta öngyilkos támadása pedig még morálisan  is ellentmondásos vállalkozás, természetesen sikerrel kell járniuk. Vagyis, miközben a film tetemes részét teszik ki a dirty hands problematikához tartozó kérdések, a forgatókönyvírók végső soron képtelenek voltak lemondani a hollywoodi morális "láthatatlan kéz" segítségéről és egy logikus történetet összeállítani. Igaz, azzal hogy elmentek a falig és a film középpontjába mégiscsak az önfeláldozást tették, s ez azért becsülendő bátorságra vall. És a film kezdeti sikere azt sejteti, hogy mindez a nézők lelkében is rezonál valamire: olyan korban élünk, ahol már a hollywoodi filmek nézői sem éreznek elviselhetetlennek egy filmet, ahol a sikernek és a morálisan helyes cselekvésnek irtóztató ára van.

A film tehát világa sokkal kevésbé mocskos, véres és depresszív, mint elsőre gondolnánk. Hőseinek a piszkos kezek dilemmájával kell megküzdeniük, de világuk (forgatókönyvük) mégsem tökéletesen igazságtalan, s így tetteiknek lesz jutalma, ha ezt a jutalmat ők személyesen nem is élvezhetik. Ezért is van, hogy a film néhány hőse, így mindenekelőtt a vak és Jedi-hívő Chirrut és társa, Baze morális dilemmáktól mentesen, mindig a morálisan helyes úton járva élik életüket, s bár sorsuk nekik is az önfeláldozás, ám ez számukra nem egy dilemma feloldása, hanem az az ár, amit az ember, ha képes a hősiességre (ehhez pedig nem kell különleges személynek lenni, lehet akár átlagember is), akkor kivételesen súlyos helyzetekben hajlandó lehet megadni a jó ügy érdekében.