Kihagyott ziccer a magyar címadók részéről, hogy nem "Sullenberger kapitány"-ra keresztelték Clint Eastwood legújabb moziját. Vicces utalás lett volna ez Tom Hanks néhány évvel ezelőtti, Phillips kapitány című filmjére, melyben "napjaink James Stewartja" egy hajó, míg a Sully-ban egy utasszállító repülőgép ura. Na meg persze életé és halálé. (De csak az utóbbiban.) A két produkciót ráadásul az is összeköti, hogy egyaránt megtörtént eseményeken alapulnak. "Az élet írja a legjobb forgatókönyveket" - folytathatnánk e ronggyá koptatott frázissal. Azonban nem így van: a Phillips kapitány - a szebb napokat is látott Paul Greengrass rendezésében - hiába sokkal "életszagúbb" és tényszerűbb opus, mint a Sully, mégis jóval üresebb és érdektelenebb annál. Eastwood  nem a csupasz valóságot akarja elénk tárni, viszont (még mindig) remekül ért ahhoz, amihez Greengrass kevésbé: a nemesen konzervatív, szórakoztató drámai történetek elbeszéléséhez. A nyolcvanon túl is aktív nagy öreg leiskolázza ifjabb kollégáját, ráadásul a Sully-ban Tom Hanks pazar jutalomszerepet kap, és nem teljes passzivitásban, aggódó képet vágva kell eltöltenie a film második játékrészét (vö. Phillips kapitány).

Tudom, nem teljesen fair a két darab összehasonlítása, hiszen teljesen más stílben fogantak. Mégis, Hanks személye és a sokk- illetve balesetmotívum (a Phillips kapitányban kalózok térítenek el egy hajót, a Sully-ban egy repülőgép pilótája hajt végre kényszerleszállást a Hudson vizén) indokolttá teszi az összevetést. A Phillips kapitánynak talán a vége a legjobb: amikor a Hanks által alakított címszereplő végre megmenekül a túszejtők fogságából, felveszi egy másik hajó és az orvosi szobában vizsgálni kezdik. A hős - akit a környezete máris ünnepelni kezd bátorsága miatt - azonban hirtelen reszketni kezd, szeme bepárásodik, homlokán verejték gyöngyözik. Összeomlik. Nos, a Sully a Phillips kapitánynak ezt a kétségkívül hatásos, de rövid percét nyújtja csaknem két órás filmmé. Eastwood alkotása ugyanis a trauma feldolgozásáról, a megcsappant önbizalom visszanyeréséről szól, ráadásul tárgyal még egy vonatkozást, mely Greengrass filmjéből hiányzik: a szükségszerű hőssé válással való megbirkózás nehézségét.

Mivel szerzőtársam nemrégiben kimerítő és éleslátó kritikát írt a filmről, így magam nem is szeretném bő lére ereszteni a saját cikkemet. Már csak azért sem, mert szinte teljesen egyetértek a megállapításaival. Mégis szeretnék előhozakodni néhány személyes meglátással. Főként azért volt örömteli esemény látni a Sully-t, mert manapság ritkaságszámba megy, ha e filmhez hasonló stílusú, klasszicizáló, egyszerű, mégis szeretnivaló emberi dráma készül Amerikában. A bugyuta látványmozik korában ez már eleve méltányolandó teljesítmény. Eastwood fő erőssége azonban ezen felül a szinte teljesen giccsmentes közelítésmód. Habár Amerika egy gigantikus hősgyár, s a kíváncsi sajtótól kezdve a hálás átlagemberig mindenki azonnal isteníteni kezdi a százötvenöt utas életét megmentő pilótát, Sully mégsem kíván nemzeti ereklyévé válni. És a film tónusa engedelmesen igazodik e főhősi mentalitáshoz: egyetlen karakter sem magasztalja a protagonistát hosszadalmas és magasröptű példabeszédek formájában. Sőt, amikor a légibiztonsági bizottság meghallgatásán Sully és másodpilótája, Jeff (Aaron Eckhart) győzelmet arat, a két férfi ahelyett, hogy egymás nyakába borulna, csupán összebólint és keresetlen egyszerűséggel summázza a tanulságot: "Tettük a dolgunkat."

Eastwood cselekményvezetése komótos és elegáns, de azért meglepő megoldások is tarkítják. A feleség és férj drámai telefonbeszélgetésébe ágyazott flashback - a film legfeszültebb, igazi torokszorító szekvenciája, mely elejétől végéig rekonstruálja a Hudson feletti légikrízist - szinte pörölycsapásként éri a nézőt, és sokkal erősebb hatású, mint a Denzel Washington főszereplésével készített Kényszerleszállás hasonló képsorai. Szintén a néző retinájába égnek a főhős hideglelős fantáziaképei a New York-i felhőkarcolók közé csapódó repülőgépről. Ahogy FOUREY is megjegyezte, a Sully által véghezvitt "csoda" voltaképpen egy visszájára fordított 9/11, így aztán felesleges is volna taglalni, miért is ily méregerősek e víziók. Ugyanakkor persze a Sully valóban egysíkú világképpel operál, ahol a galamblelkű és hótiszta főhős áll szemben a rosszmájú vizsgálóbizottsággal, akár egy westernben. (Nem véletlen, hogy Eastwood-filmről beszélünk.)
A Sully tehát valóban egyszerű mozi, nem ás túl mélyre a karakterekben, és a míves kivitelezés dacára kevés eredetiség található benne. Nem fogunk sokszor beülni rá, egy alkalomra viszont tökéletes választás. Azonban bizonyos szemszögből nézve Eastwood friss dolgozata mégis egyedülálló mű. Mégpedig azért, mert az egész akár úgy is olvasható, mint Tom Hanks karrierjének allegóriája. Gondoljunk csak bele, Sully azt mondja a film egyik kulcsjelenetében, hogy habár negyven éves tapasztalat áll mögötte, mely során több millió utast szállított, a közvélemény és a bizottság most mégis kétszáznyolc másodperc alapján fogja megítélni egész eddigi munkásságát. És hát nem ugyanez a filmszínész sorsa is? Hiába áll mögötte hosszú évek, évtizedek rutinja, kiérlelt színészi eszköztár és emlékezetes szerepek sokasága, minden egyes filmmel újraindul a karrierje. Ha a nézőknek tetszik, amit csinál, sok pénzt fizetnek érte; ha azonban nem, akkor közönnyel fogadják és ezáltal gyorsan lejtőre terelhetik a színész karrierjét, s tán elfeledik mindazt, ami addig a nevéhez fűződött. Sully saját bevallása szerint ösztönből cselekedett a krízis folyamán, és így mentette meg rengeteg ember életét, ahogy az idén hatvanéves Hanks is úgy tudott vízfelszínen maradni Hollywoodban, hogy mindig csalhatatlan intuíciói alapján választott szerepeket magának. Persze nem volt mindben sikeres, de képes volt évtizedeken keresztül az A-lista élén maradni, ami a kilencvenes évek számos más sztárjáról (Harrison Ford, Kevin Costner, Julia Roberts, Nicolas Cage, Nicole Kidman stb.) nem mondható el.

És hát valljuk be, Hanks magánemberként is éppoly közvetlen és joviális figurának tűnik, mint amilyennek a szerepei - köztük a Sully - is mutatják. Egyszerűen jó nézni egy ilyen szimpatikus színészt, aki harminc év múltán is a régi alázattal és precizitással építi fel szerepeit, és még mindig képes garantálni a tőle elvárható minőséget. Ahogy Eastwood sem fog nyugdíjba menni soha.