A Sully nem rossz film. A Puskinban néztük meg a minap és mindketten nagyon szerettük a feleségemmel. Ugyanakkor meg kell mondanom, hogy nem is kifejezetten jó film. Van hangulata, okot ad az elgondolkodásra, de éppen ezért esendő is, mert a válaszai a saját maga által feltett kérdésekre meglehetősen korlátoltak. Aki látta mondjuk a Gran Torinót vagy a Piszkos Harry-filmeket (egy kedves barátom a westerneket is emlegette vele kapcsolatban), az nagyjából nem fog meglepődni e kérdéseken és még kevésbé a válaszokon, ez pedig azért annyira nem jó. (SPOILER ALERT!)

A film egy megtörtént eseten alapul, s arról szól, hogy főhőse, egy több évtizedes gyakorlattal rendelkező, kiváló szakember, a korosodó Sullenberg (Tom Hanks) váratlanul élete legfontosabb döntési helyzete elé kerül: nem sokkal felszállás után madarak repülnek bele gépe hajtóműveibe, azok rögtön leállnak, ami egy egészen kivételes balszerencse, ő pedig ott találja magát New York felett, s választhat két nem is olyan közeli, nem is olyan távoli repülőtérre való kényszerleszállás vagy a teljesen valószínűtlen és öngyilkossággal felérő vízreszállási kísérlet között a Hudson folyón. Minden józan ész ellenére Sully az utóbbi mellett dönt, s ami rendkívüli, szinte már-már csodával határos: a gép sikeresen leszáll a vízre, egyben marad, utasai pedig jóformán sértetlenül, s mindannyian élve megmenekülnek.

A film azonban nem itt végződik, hanem itt kezdődik és valódi témája nem maga a katasztrófa, hanem annak utóélete. Kezdetben ugyanis mindenki hősként ünnepli Sullyt, de hamarosan vizsgálat kezdődik és a szigorú vizsgálóbizottság mindent elkövet, hogy bebizonyítsa, Sully valójában rosszul döntött annak idején. S innen kezdenek gyűlni a bonyodalmak: a szakértők szerint ugyanis a hajtóművek valójában nem álltak le teljesen, s a döntő bizonyítékot jelentő maradványokat egyelőre nem tudják felszínre hozni; a számítógépes szimulációk pedig azt mutatják, hogy minden esély meglett volna a sikeres visszatéréshez valamelyik repülőtérre. Márpedig az vitathatatlan, hogy a landolás a Hudsonon csak az utolsó utáni lehetőségként jöhetett volna szóba, minden más esetben őrültség lenne. Sully maga is elismeri, hogy hirtelen, puszta megérzés alapján döntött, s bár ragaszkodik hozzá, hogy a szakértők és a számítógépes animációk tévednek, természetesen nem bízhat másban, csak abban, hogy mindenre jól emlékszik és hogy eredetileg sem mérte fel rosszul a helyzetet. S miközben a vizsgálat egyre mélyebben rendíti meg Sully magabiztosságát, a külvilág ebből mit sem sejt, s tovább ünnepli őt, mint a hőst, aki megmentett egy sereg embert, s tette mindezt egy rettenetes évben, amikor sorra jönnek a rosszabbnál rosszabb gazdasági hírek, s tette ráadásul New Yorkban, ahol 2001 szeptembere óta igazán ráfértek egy repülőkkel kapcsolatos jó hírre, ahogy egy szereplő meg is jegyzi.
A film tetőpontján Sully meghallgatásán előbb Sully külön kérésére élőben követik nyomon az emberes szimulációt, ami előbb, kiábrándító módon, ismét Sullyéval ellentétes eredményre vezet. Ám innen minden megváltozik: Sully kimutatja, hogy a valódi döntési helyzet egészen más, mint a szimuláció és ha a szimulációt nem begyakorlás után, világos utasításokat követve végzik, hanem a valódi döntési helyzetnek megfelelően legalább egy kis teret adnak a bizonytalanságnak, máris az derül ki, hogy egyik repülőteret sem lehetett volna elérni épségben. Innentől már minden megváltozik: kiderül, hogy a baloldali hajtóművet sikerült kiemelni és tényleg sérült volt, a szakértők tévedtek, s a fekete doboz hangfelvétele is azt bizonyítja, hogy Sullyék kompetensen, sőt kivételesen rátermetten kezelték a helyzetet. Nincs mit tenni, erre már a szőrösszívű bizottság is megenyhül és könnyekkel küszködve köszöni meg Sullynak a hősiességét.

A filmnek vannak érdekes vonásai: a történetet nem lineárisan, hanem flashbackek során keresztül, bizonyos motívumokat ismételve, eltérő nézőpontokból bemutatva követhetjük nyomon. Ez bizonyos mértékig lehetővé teszi, hogy újra és újra átértékeljük a helyzetet, bár ami azt illeti, soha egy pillanatig sem látunk semmit, ami érdemben aláásná Sully hitelességét. Talán azt az egy részleges kivételt nem számítva, amikor annak a légiirányítónak a szemszögéből látjuk a történetet, aki megpróbálta mindenáron rábeszélni Sullyt a repülőterek valamelyikére való visszatérésre, s aki sokáig abban a hitben van, hogy a gép a Hudsonba zuhant, mivel nem látta a híreket, amíg végül egy kollégája meg nem nyugtatja. Ugyanakkor ez az építkezés lehetővé teszi azt is, hogy fokozatosan megismerjük a megmentettek egyéni történeteit is, s így lassanként felfogjuk Sully hősiességének valódi tétjét. Azt is megtudjuk, miként járult hozzá a gépen lévők megmeneküléséhez a légikísérők szakszerű munkája, a parti őrség és a környéken lévő hajósok gyorsasága és felelősségteljes viselkedése.
Mindez arra is rámutat, hogy Sully egyéni hősiessége egy egész közösség értékeinek csupán kivételesen nagyszerű, de nem elszigetelt példája, hiszen ő is csak azt tette, amit tennie kellett, éppúgy, ahogy a többiek is. De ugyanez a szerkezet azt is lehetővé teszi, hogy a New Yorkon keresztülszálló és a Hudsonon landoló gép látványa egyre többféle érzelmi konnotációval töltődjön fel, amelyek közül alighanem azok a legerőteljesebbek, amelyeket az vált ki, ahogy láthatjuk a felhőkarcolókban lévő emberek riadalmát a látszólag feléjük repülő gép láttán. E kissé didaktikus képek félreérthetetlenül szeptember 11-re utalnak és azt sugallják, hogy ez a történet a szeptember 11-i tragédia pozitív párja. Ott egyéni és közösségi helytállás egy rettenetes tragédia részeként vált az amerikai kollektív psziché részévé, itt pedig a sikeres megmenekülés - ha szabad ezt mondanom - enyhén karácsonyi hangulatú történetének fő motívumaiként jelennek meg előttünk.   

A film középpontjában az igazság felderítésének története áll, s dinamikáját az a konfliktus adja, amely a kapitány és a bizottság között kialakul. Ez sajnos a film igazi Achilles-sarka is. A fentebb felsorolt erények és erkölcsi tanulságok ugyanis akkor lehetnének érdekesek igazán, ha ennek a konfliktusnak lenne valódi tétje. Csakhogy Sully eleve hősnek tűnik, az eredményei magukért beszélnek, a jelleme is végig kifogástalan, már-már zavarbaejtően tökéletes (igaz, amolyan szeretetre méltó, átlagember, "Joe Sixpack" ő) és bár a film nem tagadja le, hogy egy bizonyos pillanatban a bizottságnak volt oka gyanakodni és a végén ráadásul még be is látják a tévedésüket, de a kezdettől érződő rosszindulatukat, amit még szigorú arckifejezéssel is próbálnak "eljátszani" a színészek, nem igazán próbálja a film meggyőzően megalapozni, igazolni. Egyszerűen csak sztereotipikus antagonisták ők, akiknek az egészen érdektelen karaktere teljesen alá van rendelve dramaturgiai funkciójuknak. Így pedig a valóban drámai összecsapás szükségképpen elmarad és Sully egész filmbeli vesszőfutása nem más, mint a hős küzdelme a rosszfiúkkal és az öncélú rosszindulattal.
Holott ott lett volna a lehetőség, hogy a filmben a bizottság kétségei komolyanvehetőek legyenek. Csak ahhoz érdemes lett volna komoly kétségeket ébresztenie, legalább átmenetileg, Sully jelleme, kompetenciája, emlékezetének hitelessége iránt. S ez nem lett volna tiszteletlenség sem, hiszen az adatok sokáig tényleg ellentmondtak Sully nyíltan hangoztatott meggyőződésének. Efféle kétségek hiányában viszont a bizottság kezében nem marad semmi, s mi sem vagyunk képesek komolyan venni a vizsgálatot. Lehet persze, hogy az is elég, ha egy film arról szól, hogy a jó emberek életét rossz emberek gáncsoskodása nehezíti vagy, hogy nagy dolgokra képesek az egyszerű, becsületes emberek, de nekem, bevallom, ez egy kicsit kevés. Nem egyszerűen csak önmagában kevés, hanem mindenekelőtt a történetben benne lévő, ám kihagyott lehetőségek miatt. Igazán kár.