Nem ez az első alkalom, hogy erről a sorozatról írok, de talán furcsának tűnhet, hogy most kifejezetten a 6. évadot választottam témául, hiszen korábban nem beszéltem külön az egyes évadokról. Hogy ezúttal mégis megteszem, arra egyetlen mentségem van: az, hogy a 6. évad alapvetően különbözik a korábbiaktól, mivel nem George R. R. Martin regényfolyamának soron következő kötetén alapul (bár egy-két ponton, például Riverrun ostroma esetében még a könyvekben elbeszélt történetet idézi fel), hanem egészében véve az HBO sorozatának kreativitását "dicséri." Ez az első alkalom, amikor egy önálló alkotást látunk, nem adaptációt. Nos, ez meg is látszik rajta. Sajnos. Az alábbiakban arról szeretnék néhány gondolatot megfogalmazni, hogy mitől más - és rosszabb - ez az évad, mint a korábbiak, annak köszönhetően, hogy itt mindent a sorozat íróinak kellett kitalálniuk.
Sokan érezhették úgy, hogy ez az évad jobb, mint az előző, s tulajdonképpen megértem, hogy miért tűnhetett annak. A cselekmény különböző szálain az események felgyorsultak, fontos fordulatok és felismerések történtek, s a korábban széttartó szálak egyre feltűnőbben ismét közeledni kezdtek egymáshoz: számos mellékszálat elvarrtak (általában megölték a felesleges szereplőket), Daenerys végre Westeros felé indult, Jon származásáról végre lehullt a lepel, északon bosszút álltak a Starkok bukásáért, világossá vált, hogy a nagy összecsapás a Falon inneniek és a Falon túl gyülekező sötét erők (amelyek titka szintén lelepleződött) között készülődik. Délen, King's Landingben rendeződött néhány régóta húzódó konfliktus és Cersei végre kilépett férje, szeretői, fiai, ellenfelei árnyékából és magához ragadta a hatalmat. Volt néhány epikus összecsapás is (a fattyak csatája északon; a sárkányok diadala a rabszolgatartók flottája felett Meereenben; Cersei leszámolása a vallási fanatikusokkal, áruló fiával és annak feleségével King's Landingben). Hogy is ne lett volna mindez magával ragadó?
Másfelől viszont látni kell, hogy a felgyorsuló cselekményért súlyos árat fizettek az alkotók és a nézők. Először is, az évad nagy részét egyszerű fan service tette ki. A látszólagos fordulatok és felismerések valójában nagyon is kiszámíthatók voltak, holott a regényfolyam és a televíziós sorozat is korábban éppen az olvasói/nézői várakozások kijátszásában csillogtatott erényeket. Aligha volt olyan, a produkció iránt érdeklődő ember, aki Ned Stark halálát vagy a Red Weddinget ne élte volna meg valóságos sokként. Ehhez képes Jon Snow feltámasztása, Ramsay Bolton kínhalála, Jon származásának felismerése stb. mint magától értetődők és elkerülhetetlenek voltak. Ezt feledtethette átmenetileg a beteljesült várakozások okozta öröm, de azt látni kell, hogy ez egy alapvető változás a sorozat logikájában és csak az igazolhatja, ha immár a végkifejlet felé fordul a történet. Ha viszont így van, akkor attól kell félni, hogy a lezárás túlságosan elnyújtott lesz, hiszen még két évig kell várnunk, amíg minden szál összeér és minden kérdésre választ kapunk. Ha volt is, aki amiatt aggódott, hogy vajon okozhat-e még meglepetést a sorozat, vegyük észre, semmivel sem kevésbé problematikus, ha mostantól minden cselekményelem előre kiszámítható nézői vágykielégítésként fog működni.
Másodszor, bár tagadhatatlan, hogy Martin regénysorozata alapvetően fantasy, amiben van természetfeletti, vannak sárkányok és vannak az északon gyülekező titokzatos ellenségek, azért ettől még a tény tény marad, hogy a könyvek cselekményét mégiscsak elsősorban politikai intrikák uralták és ezt színesítették a különböző tájak, népek, történeti emlékek, szokások, magánéleti intrikák leírásai. A könyvekben a természetfeletti nem működik igazán eszközszerűen, mint egy rendes fantasy-ben: a sárkányokat senki sem tudja irányítani (ez egy elég szép politikai metafora a könyvben), a természetfeletti erőket a különféle vallások különféleképp magyarázzák és minden vallás híveinek vannak alkalmi sikerei, de az is rendre kiderül, hogy valójában mindenkinek csak részleges és részben téves elképzelései vannak arról, hogy mi hogyan működik. Martint láthatóan jobban izgatja a machiavelliánus módon felfogott politikai dráma: a különféle legitimációs erők kényes egyensúlyára épülő Targaryen-rezsim bukása után kialakult új status quót felborító összeesküvések és az azok nyomán elinduló, senki által kontrollálni nem tudott, dominóeffektusként összeomló rend, az elszabaduló káosz.
Minden jelentősebb szereplőnek szembe kell néznie egy ponton azzal, hogy az általa képviselt stratégia bukásra van ítélve: sem a régi játékszabályok, sem a moralitás nem segítenek túlélni, ugyanakkor sem elsöprő túlerővel nem rendelkezik, sem a szerencséje nem tart örökké, a politikai ügyességnek pedig mindig vannak természetes korlátai. A nagy intrikusok éppúgy elbuknak végül (mint Tywin Lannister), mint a fanatikus moralisták (mint Ned Stark vagy a Főveréb) vagy a szenvedélyeik által vezetettek (mint Cersei vagy Viserys). Lehet azt mondani, hogy Martin a 3. kötet után elfáradt vagy hogy képtelen a cselekményt a kötelező végkifejletig eljuttatni, de azt látni kell, hogy a könyvek valójában egységesen mindvégig elsősorban a politikáról szólnak, s a 3. kötet után inkább műfaji, mint tematikus váltás következik be: a kalandregényes cselekményépítkezés helyét egy klasszikus politikai filozófiai műfaj, az utazási regény veszi át, ahol a hangsúly a külső eseményekről átkerül a (politikai) reflexióra. Éppen ezért lesznek Jon, Tyrion és Jaime a 4-5. kötetek főhősei, akik elsősorban lelki, politikai fejlődésen mennek keresztül, s csak másodsorban gördítik előre a külső cselekményt.
Na mármost, ehhez képest a televíziós sorozat egyre inkább és egyre egyértelműbben elköteleződött a fantasy elemek erősítése felé. A sárkányok végre használatba kerülnek, a Falon inneni északon a politikai küzdelmek elrendeződnek, a Falon túli észak felől érkező fenyegetés szerepét egyre többet hangsúlyozzák stb. Mindezt kiegészítik az utóbbi évek divatos és látványos zombifilmes kliséi, amelyek nem ismeretlenek a regényfolyamban sem, de a jelentőségük ott még alárendelt az emberi drámának. Nem állítom, hogy a könyvek nem mehetnek később ebbe az irányba, de az biztos, hogy egyelőre nem ezt teszik és a sorozatnak sem lett volna kötelező ezt tennie.
Harmadszor, a televíziós sorozatban a történet belső logikáját teljesen feláldozták a sorozatkészítők praktikus szempontjainak. Bár a könyveket sokszor vádolták már azzal, hogy túl sok a cselekményszál és ezek funkciója nem világos mindig, ami a 6. évadban a televízióban történt, az az ellenkező véglet. Feltűnő például, hogy a nagy leszámolások zömét többé már ne indokolja más, mint hogy a sorozat készítői meg akartak szabadulni a számukra felesleges karakterektől. Míg régebben a váratlan haláloknak megvolt a Trónok harca világára jellemző belső oka (ti. hogy ez egy kiszámíthatatlan, az emberi tervekre és vágyakra nézve ellenséges világ), mostanra a forgatókönyvírói nagytakarítás szándéka túl átlátszó lett. Miért kellett Pycelle-nek vagy Margaery királynénak vagy Doran Martellnek meghalnia? Csak. Túlélték a hasznosságukat. Ennyi. De legalább ilyen feltűnő, hogy bizonyos szálak annak ellenére is bent maradtak, hogy nyilvánvalóan teljesen funkciótlanok: Tyrion unalmas, önparódiába hajló (mert főleg a téma hiányáról szóló) beszélgetéseire szükség volt, mert Tyrion népszerű karakter; Samwell Tarlynak is fel kellett tűnnie, holott semmi sem történt vele, sem érdekes, sem érdektelen; a braavosi történetszál Aryával szintén botrányosan átgondolatlan és felesleges, de hát ő egy főszereplő, vele tehát sok mindennek kellett történnie stb.
De a legkínosabb, ami északon történik az évad során. A médiában agyonajnározott nagy csata a fattyak között valójában kabarészámba menően ostoba és irracionális volt, amit a látvány rejtett el (nem ügyetlenül) a nézők szeme elől. A felmentő sereg érkezése teljesen feleslegesen deus ex machinaként történt és akként is lett tálalva. S ez persze nagy baj. De ahol már tényleg önparódiába hajlik a 6. évad, az Jon királlyá választása. A látszólag heroikus és felemelő pillanat valójában át van itatva kegyetlen (de talán szándékolatlan) szatírával. Kezdjük ott, hogy egy nevetségesen felnőtt módra beszélő kislány javasolja az egészet meglett embereknek, mégpedig arra hivatkozva, hogy Jon fattyú létére is Stark. Csakhogy Jon valójában főként Targaryen, mint ezt épp az előző jelenetben megtudjuk (a szereplők ezt persze nem tudják, de mi igen, így a komikus hatás elkerülhetetlen), miközben a Jon mellett ülő és a győzelmet elérő Sansa maga inkább Stark, de persze őrá senki se gondol. Aztán az történik, hogy a Jont korábban nem támogató, sőt, a családját eláruló északi urak lelkifurdalásból és a tömegpszichózis hatására fogadják el ezt a felesleges és őrült javaslatot, mégpedig arra hivatkozva, hogy Jon állt bosszút a Red Weddingért. Csakhogy valójában Jon halálba vezette volna az embereit és Sansa volt, aki a győzelmet megalapozta és ő ölte meg Boltont is. Na mindegy. Sokat elmond és talán a sorozatkészítők önreflexióra való képességét dicséri, hogy a Jont különben kedvelő Ser Davos milyen visszafogottan örül a történteknek.
S ha azt hinnénk, hogy mindez egyszeri félresiklás, akkor gondoljunk a King's Landingben végbemenő leszámolás nem kevésbé parodisztikus ábrázolására: Cersei néz ki az ablakon, komor zene szól; Pycelle-el úgy végeznek, hogy halálra szurkálják, de közben természetesen hallhatunk is egy monológot Qyburn-től, Cersei bizalmasától, amely indokolja a leszámolást; Főveréb egyik emberét, Lancel Lannistert becsalja egy pincébe, majd leszúrja Qyburn embere, de marad benne annyi élet, hogy a wildfire-rel teli hordók felé kússzon egészen addig, amíg már épp karnyújtásnyira kerül, de ekkorra - minő drámai véletlen! - épp leég a gyertya és lángra lobbantja a hordókat; odafent pedig a Cersei elleni perre készülő udvari nép és vallási fanatikusok tehetetlenkednek, értetlenkednek, veszekednek, s bár megérzik a veszélyt, a Főveréb miatt nem menekülhetnek, sőt a jelenet tökéletes drámaisága kedvéért az utolsó 1-2 másodpercet feszült egymás szemébe bámulással töltik. (Tommen király Monty Pythont megszégyenítően megkomponált öngyilkosságát nem is említve.) Nem mondom, hogy teljesen működésképtelen a jelenet, sőt valójában nagyon is hatásos, csak éppen hihetetlenül olcsó, primitív és öncélú az egész. Bran megölésének kísérlete, Ned Stark halála vagy a Red Wedding, de még a Blackwater-csatajelenet drámaiságát sem a gondosan kitartott pillanatok, a bociszemekkel nézés, hanem a cselekménnyel kapcsolatos várakozásainkat romba döntő fordulat drámai ereje és a természetes vágyainkat, rokonszenvünket frusztráló tragédia alapozta meg. Ehhez képest mindez látványos ugyan, de aggasztóan üres és mesterkélt.
Mindezek alapján úgy gondolom, a 6. évad sikeres kísérlet volt arra, hogy újra izgalmassá tegyék a sorozatot, de azon az áron, hogy a lélegzetelállító, bár dramaturgiailag a kalandregény felől a filozofikus utazási regény felé elmozduló műfajú alapanyag miatt egyre nehezebben kezelhető epikus történetet vásári komédiába fordították abban a pillanatban, amint már nem kötötte őket az eredeti. Vajon szándékos önirónia-e, hogy a sorozat készítői a "színházban a színház" eszközével éltek a braavosi cselekményszálban és a korábbi évadok eseményeit éppen vásári komédiaként idézték fel újra? Nem tudom, melyik a lehangolóbb lehetőség: az-e, ha igen vagy az, ha észre sem veszik, mit tesznek.