Nemrég szinte véletlenül bukkantam rá a Grace is Gone című filmre. Régebben nagyon kedveltem John Cusacket és meg akartam nézni nemcsak az általam már ismert filmjeit, de mindent, amit kihagyhattam az elmúlt években. Így került elém a Grace is Gone és a Martian Child is. Őszintén meglepett mindkettő, mert üdítően különböztek a megszokott Cusack-filmektől, így vagy úgy. Ráadásul, részben személyes okból is, most különösen fogékony voltam a gyerekneveléssel, szülő-gyerek viszonnyal kapcsolatos témákra. Előbbi ugyanis egy kétgyermekes apáról, utóbbi egy problémás kisfiút örökbefogadó férfiről szól. Most csak a Grace is Gone-ról lesz szó, mert a maga módján ez sokkal jobb film és annak, aki azt hiszi, hogy ismeri John Cusacket, több érdekességet is ígér a másiknál.

A Grace is Gone nem keltett nagy feltűnést annak idején és ahogy a neten utánaolvastam, mások is hozzám hasonlóan véletlenül találtak és csodálkoztak rá a filmre. A Sundance Fesztiválon azért közönségdíjat kapott és ha őszinte akarok lenni, ez meg is látszik rajta. Az egyik kedvenc Funny Or Die-videóm a tipikus Sundance-filmeket parodizálja és aki ezt látta, az erre az egész stílusra rögtön rá fog ismerni, ha élesben találkozik vele. A Grace is Gone zenéje, a képei, a közhelyes jelenetei, mint az autóban ülve játszódó drámai beszélgetések, lenémított jelenetben sírva ölelkező család, a távolba merengés, a dühkitörések, az élére állított politikai témájú dialógusok családtagok között. De továbbmegyek, az allegorikusan is érthető címadás, az erősen tipizált, erkölcsi és politikai álláspontokat megtestesítő jellemek (akikről aztán mindig kiderül valami meglepő) és a patikamérlegen kimért egyensúly a személyközi viszonyokban stb. igazi Sundance-filmmé teszik a Grace is Gone-t. Aki ilyen filmet csinál, alighanem tudja, mire vállalkozik és tisztában van vele, hogy mi lesz a sorsa a munkájának. Magyar nézőként nézve pedig egy ilyen filmben mindig van valami lenyűgöző profizmus, intellektuális igényesség és egyúttal sterilitás. Utóbbi részben abból származik, hogy az egész valahogy máshogy provinciális (másfajta lokális igényeket szolgál ki), mint ahogy azt mi megszoktuk, és ami a mi saját provinciális igényeinkből következne.

A sterilitás, intellektuális igényesség és profizmus nagyon jellemző a Grace is Gone-ra is. A történet egy apáról szól, akinek az Irakban harcoló katonafelesége, Grace szolgálatteljesítés közben meghal, s a férfi szembesül azzal, hogy nem is olyan egyszerű megmondania a hírt két kislányának. Mindez mélységesen amerikai probléma 2001 óta, még ha vannak, lehetnek is egyetemes tanulságai. De a történet kibontása inkább az amerikai specifikumok irányába visz. Stanley erősen vallásos (puritán egyszerűségűen díszített lakásuk meghatározó kelléke a kereszt), Bush politikáját maximálisan támogató, a lányait a háborúval kritikus média "hazugságaitól" féltő republikánus kisember (egy OB-szerű üzlet menedzsere). Aki letagadta a rövidlátását annak idején, hogy katona lehessen, és ott ismerkedett meg feleségével is, s akinek öccse egy látszatra munkanélküli, bozontos arcú, nap közepén anyjuk házában a kanapén alvó, másnapos fickó, aki persze ellenzi a háborút és gazembernek tartja Busht. Az is inkább a lokális érvényességet erősíti, hogy Stanley döntése, amire a film felépül, hogy mielőbb elmondaná a lányoknak, ami történt, előbb egy hirtelen döntéssel road tripre viszi őket, s ezenközben nem csak egy lelki utazást követhetünk nyomon, amelynek során Stanley kiismerhetetlen arcú, lányaival szemben kissé túlságosan merev, rideg és katonás apából érzelmeit kifejezni képes férfivá válik, a lányok pedig megismerkedhetnek apjuk gondoskodó oldalával, hanem egyúttal megismerkedhetünk a motelek, a bevásárlóközpontok, végtelen országutak, kisvárosok és tematikus vidámparkok Amerikájával is. Mindez egyszerre magával ragadó és persze rettentően távoli.
Ahogy az is, ahogy a történet előrehaladása során az egyes jellemek elmozdulnak a korábbi pozíciójukhoz képest, vagy ahogy a film ábrázolja a lefojtott, ám finom, de félreérthetetlen jelzéseken keresztül mégis a középpontban álló érzelmeket. Stanley például folyton szenvedő, de egyebekben nehezen kiismerhető tekintettel néz, de aztán egy-egy jelenetben nagy megkönnyebbülésünkre rálelünk az emberi arcára: a cigit titokban kipróbáló lányának cigit vesz, hogy együtt, az ő felügyelete mellett ismerkedhessen vele, majd előbb azt látjuk, hogy Stanley köhögni kezd a cigitől a lánya jelenlétében, majd odaadja a cigit a lánynak, aki udvariasan épp csak szippant belőle, jelezve, hogy tisztában van vele, hogy a közös cigizésnek nem az a célja, hogy rászokjon, hanem, hogy az apja emberi gesztust tegyen felé, amit ő hajlandó is értékelni, majd pedig azt vesszük észre, hogy amikor a lány, Heidi, nem figyel oda, Stanley valójában rutinosan és mély átéléssel szív bele a cigibe. Mindebben a 2-3 percben benne van egy egész komplex jellem- és emberi viszony-ábrázolás. A hasonló pillanatokért olyan Sundance-es ez a film. Finoman és nem kevésbé jól felfejthetően van az is ábrázolva, hogy Heidi miként jön rá magától, mi az oka apjuk szokatlan viselkedésének, s hasonlóan elegáns kivitelezésű a két kislány viszonyának ábrázolása.

Mindez akár lehetne egyetemes érvényű történet is, de valahogy mégsem egészen az, és valójában nem is akar az lenni. Jó nézni a filmet, érzelmileg magával is ragad, de közben azt érezzük, hogy ezek valahogy nem a mi problémáink. Ez akkor lesz igazán nyilvánvaló, ha megnézzük, mennyire nincsenek a film nagy konfliktusai végigjátszva, hanem fel lesznek oldva így vagy úgy. A politikai konfliktus például fel van vázolva, de ellenpontozások veszik el a jelentőségét. Senkinek sem kell belátnia a tévedését. Stanley háborúpárti republikanizmusát még csak próbára sem teszi felesége halála, ugyanez van a vallásos meggyőződésével is (pedig a film címének egyik lehetséges olvasata éppenséggel pont az Istentől való elhagyatottságot játszatja egybe a feleség halálával). Az öccse liberális nézeteihez a gyerekekkel barátságos jelleme társul egyfelől, de másfelől a nyilvánvaló léhaság, így az ő álláspontja is relativizálva van. Stanley és a lányai viszonyában pedig a feleség-anya halála olyan trauma, amely összességében inkább katalizátor, a nagy egymásra találás elősegítője, mintsem maradandó törés. Ahogy a neten olvastam, sokan írják, hogy ez a film egyáltalán nem méltánytalan a háborús hősökkel szemben. Valóban. Ez a film a háborút és a szeretetet együtt akarja elfogadni a valóság részének, nem pedig egymással tragikus konfliktusban lévő erőknek látja.
Végezetül még annyit, hogy a film erőssége a két gyerekszereplő, akik megdöbbentően jól játsszák a szerepüket. Igaz, a lefojtott érzelmek miatt könnyű dolguk van, mert elég, ha sokatmondóan néznek, de akkor is. Nagyon-nagyon hitelesek. Szemben John Cusackkel, akit ugyan sokan dicsértek a szokatlan karaktert megmutató alakítsa miatt, ám engem kifejezetten idegesített az, hogy Stanley karakterét - magától vagy mások tanácsára? - a Tom Hanks-féle Forrest Gump külső jegyeiből építette fel. Stanleyről sokáig nehéz eldönteni, hogy furcsa, lefojtott, inadekvát gesztusai mögött milyen súlyos lelki és értelmi sérülések lehetnek, mert annyira Forrestes az öltözéke, a mozgása és a hanghordozása. És ez így nagyon nincs jól. Talán ez is az egyik oka, amiért annyira mesterkéltnek éreztem a filmet, amin ugyan lehet könnyezni az érzelmesebb pillanatokban, de amit nehéz egészen komolyan venni.