Ez az egy nap maradt 2015-ből, és… és… és… kezdődik a 2016-os év, melynek első napja ugyanolyan lesz, mint a többi, csak legfeljebb a másnaposság démona lebeg majd ott fejünk felett. Ám előtte még vessünk számot arról, hogy mik voltak 2015 legemlékezetesebb alkotásai. Avagy folytassuk, fejezzük be az előző bejegyzésemben megkezdett Top 10-es listát. Hajtás után az általam legjobbnak tartott öt film rangsorát tekinthetik meg, melyek között ismét szerepel egy kakukktojás, és bizonyára ismét nem fogja mindenki tetszését elnyerni a sorrend és a szereplők sem. De hát a Top 10-ek már csak ilyen szubjektív, kellemetlenkedően idegesítő jelenségek.

Az előző bejegyzésben felmerült, hogy a Kémek hídján kívül mindegyik felsorolt mű csak „másodvonal”. Habár ezzel nyilván nem értek egyet, de azért akkor tisztázzunk pár dolgot, mielőtt felfedném, miket jelöltem a legjobb 2015-ös filmeknek!

Nos, párszor leírtam már itt, de én filmkritikus is vagyok, pár lapnál publikálok hivatásosként is. Ez azt jelenti, hogy nem kevés filmet tekintek meg mozikban, sajtóvetítéseken az év 52 hetében. Ami – hála istennek – nem kizárólag, sőt az esetek nagy részében egyáltalán nem fősodorbeli amerikai filmeket jelent. Jóllehet, nem vagyok semmilyen szempontból sem sznob, azaz nem zárkózom el sem a régivágású, klasszicizáló történetektől, sem a „köldöknézős művészfilm”-ektől, de még az igényes blockbusterektől sem – ezért is tettem fel a Mad Maxet a 10-be (és, ha nem lett volna Mad Max, pofátlanul bevallom, a Star Wars került volna a Top 10 legaljára). Tehát nálam nincsenek ilyen megkülönböztetések, hogy művészfilm vagy műfajfilm, ami megfog, arra szívesen gondolok vissza akár még egy év távlatából is.

Ezért az én listám igen vegyes. Mint majd az a következő öt film esetében is látszik, igen különböző műfajú és státuszú alkotások szerepelnek a rangsorban. Sőt a Top 5-ben úgy látom, kizárólag művészfilmek szerepelnek, illetve legfeljebb nagyon erőszakosan lehet 1-2-t zsánerkeretek közé szorítani. Hogy ezek milyen forgalmazásban jelentek meg, milyen eszközökkel készültek, mennyit kaszáltak és mennyi pénzből finanszírozták őket – engem nem érdekel. Nem titok, és lelövöm most a poént, hogy Jafar Panahi idén nagyon felkapott műve is szerepel a listán, mely gyakorlatilag egy no-budget film, mobiltelefonnal, illetve fedélzeti kamerával rögzítve. Hogy emiatt ki kellene-e rekeszteni egy toplistáról? Nem hiszem. Sőt ismét hangsúlyozom, számomra az ilyen kreatív, ötletes, alacsony költségvetésű alkotások ezerszer többet érnek bármelyik arcoskodó fősodorbeli művész-drámánál vagy nagyokat pukizó CGI-tömegfilmektől.

Szóval nem hiszem, hogy egy Top 10-nek, ami ráadásul nagyon szubjektív műfaj, „elsővonalbeli” filmekről kellene szólnia, jelentsen ez a szó bármit is. Amennyiben a kortárs Hollywood termését fedi, még örülök is, hogy másod- vagy harmadvonalbeli alkotásokat szeretek, mert számomra nem túl sokat jelent sem a Hangyaember, sem az Ultron kora, még talán a Top 2000-be sem raknám be őket. Nem azért, mert ódzkodom a szuperhősfilmektől (bár tény, hogy csömöröm van tőlük), hiszen jelenleg a Daredevil sorozatot nézem, és egyelőre roppantmód szórakoztató műnek tartom. Nem. Egyszerűen azért, mert az én értékrendem szerint az alábbi filmek durrantottak a legnagyobbat idén, a szó legjobb értelmében (és nem úgy, mint a Terminator Genysis vagy a James Bond-sorozat legújabb része – azokat inkább kihagytam volna).

5. Macbeth

Miként az előző listán szereplő jó pár alkotás (Mad Max, Foxcatcher) is kapott hideget-meleget a kritikusoktól, úgy a Macbeth sem aratott azért egyöntetű sikert. És valóban, Justin Kurzel adaptációjának egyvalamit tényleg fel lehet róni: megannyi Macbeth-feldolgozás után szinte semmit nem változtat az eredeti történeten. William Shakespeare művét úgy kezeli, mint valami bibliai szentírást, melynek módosítása hetedízigleni csapást vonna maga után. Pedig ez nem így van, sőt. Jómagam is olvastam az eredetit, és azért Shakespeare néhol túlcsorduló és logikai bukfencekkel itt-ott teletűzdelt drámáján lehetett volna változtatni. Különben is Shakespeare korában ezek egyáltalán nem a magas művészethez tartozó alkotások voltak, hanem olyan, sokszor „hozott anyag”-ból készült, futószalagon gyártott darabok, melyeket a nagyközönség szórakoztatására szántak. A Macbeth is csak a mából visszatekintve, a mai ember számára tűnik nehéz nyelvezete, és tragikus műfaja miatt, amúgy gyakorlatilag egy korabeli gengsztertörténetnek is tekinthető.

Szóval nem kellene ennyire ragaszkodni az eredetihez, tartalmi szempontból is nyugodtan elfért volna benne némi módosítás. Azonban Kurzel művét azért helyeztem az ötödik helyre, mert rendkívül különleges hangulatú feldolgozás, mely tematikai forradalom helyett a formával játszik el roppant kreatív módon. Komolyan, én csak Orson Welles (1948), Kurosawa Akira (1957) és Tarr Béla (1982) adaptációinak ötletességéhez tudom hasonlítani Justin Kurzel munkáját.

Mert míg Welles kvázi film noirt gyártott a chiaroscuro világítással és a bizarr, stilizált díszletekkel Shakespeare drámájából, Kurosawa a Véres trónban szamurájeposszá változtatta, Tarr Béla pedig (szinte) egyetlen hosszú beállításban, belső vágással vitte tévéképernyőre a sztorit, addig Kurzel a színekkel és a festményszerűséggel kelti úja életre a Macbeth-mítoszt.

Mindez pedig szuggesztív és (jó értelemben) a 300 című látványpornóhoz hasonló, jól elhelyezett csatajeleneteknél működik igazán. Elképesztő már az első összecsapás is, melyben Justin Kurzel a lassítást nem hatásvadász elemként, hanem pont ellenkezőleg, deheroizáló eszközként alkalmazza. Zack Snyder említett művével ellentétben itt éppen az erőszak dicstelen mivoltának kihangsúlyozására alkalmazza a lassítást, hogy az idő kimerevítésével beton nehézségűvé tegye a képeket. Az utolsó csata pedig feledhetetlen, már-már a távol-keleti szamurájfilmek szépségét idézi vörös árnyalatú, síkszerű festményt (görög vázaképeket) idéző beállításaiban.

Ehhez már csak plusz adalék a remek színészi játék: Michael Fassbendernél keresve sem találhattak volna jobbat a szerepre. A német származású színész megmutatja, hogy nemcsak Magnetoként tud morcosan nézni, hanem egy ilyen esendő, őrült, megvezetett figurát is képes hitelesen megformálni. Persze társa sem kevésbé remek, Marion Cotillard mindent kihoz a vampszerű Lady-ből, bár sajnos közel sem kap akkora súlyt a karakter, mint mondjuk Orson Welles feldolgozásában (ott tényleg egy igazi femme fatale). De kiemelhetnénk még a Madcuffot alakító színészt is a szereplők sorából.

A sztori pedig bár ismerős, de ismét ráébreszt minket, mennyire jól működik ez az egész gengszterfilmként is, hiszen ugyanaz a féktelen hatalomvágy kezdi el hajtani Lady Macbeth hatására a címszereplőt is, mint Tony Montanát A sebhelyesarcúban vagy a Wall Street farkasát Martin Scorsese művében. Csak éppen Macbeth sokkal tragikusabb hős még ezeknél is, hiszen nemcsak felesége, de boszorkányok is mérgezik elméjét.

Szóval engem nagyon meggyőzött Justin Kurzel verziója, alig találtam fogást rajta, miután megtekintettem a moziban. Tényleg csak az a baj vele, hogy túl szolgai adaptáció.

4. Aferim!

Meggyőződésem, hogy sajnos az Aferim!-et sem sikerült sok magyar nézőnek befogadni a sok fősodorbeli film mellett, pedig a román újhullám egyik jeles alakja, Radu Jude „eastern”-je egy igencsak érdekes, sokrétű és hovatovább izgalmas útifilm nem is annyira a cigányok elnyomásáról, hanem a román társadalom és általában a hatalom mentalitásáról.

Az Aferim! mind a történet kidolgozásában, mind karaktereiben, mind pedig hangulatában lekörözi Hajdu Szabolcs pont egy évvel Jude alkotása előtt bemutatott easternjét, a Délibábot. Mondhatni, Radu Judének mindazt sikerült megvalósítania, amit Hajdu elvétett. Először is az Aferim! nagyon következetes témáját tekintve, és nem köntörfalaz, nem szenved mentális képekkel, hanem a román újhullám minimalista stílusában mutatja be a nyers valóságot és az amorális mocsokban nyakig merülő főszereplő antihősöket. Radu Jude nagyon tudta, mit szeretne csinálni, és míg Hajdu Szabolcs nem tudta kikeverni, addig a román rendezőnek sikerült megalkotnia a kalandfilm és a szerzői film egyvelegét.

A Havasalföldön játszódó sztorit, a XIX. század abszurd román világát pedig engedi működni Jude. Mert az alapszituáció nagyon egyszerű, Sergio Sollima Számadását idézi: két, feltörekvő kispályás hatósági figura (pandúr) a hatalom és a pénz reményében egy bojárnak (román földesúr) segít kézre keríteni egy cigány földönfutót, szolgát, akivel felesége megcsalta az uraságot. Tehát tulajdonképpen egy üldözési történetről van szó, a legklasszikusabb értelemben, hiszen a játékidő egyharmadában kézre kerítik, a másik harmadában visszaviszik, a harmadik harmadában pedig végignézik az „ítélet”-et apa és fia.

Mert a két pandúr apa és fia, és ez külön pikantériát kölcsönöz Radu Jude művének. Természetesen az atya végig okítja csemetéjét, és próbál belőle embert faragni, próbál példát mutatni neki, hogyan kell bánni a cigányokkal. Így a román szerző zseniálisan bemutatja azt is, hogy a sztereotípiák és az erőszak hogyan örökítődik tovább generációról generációra – s ezzel arra is rámutat, hogy a jelen miért olyan, amilyen.

Nagyon komoly történetről van tehát szó, azonban pont azért több és jobb a Délibábnál az Aferim!, mert mindezt szinte észrevétlenül elegyíti fekete humorral. Radu Jude a legnagyobb természetességgel ábrázolja karaktereit, mindenféle manír nélkül, a maguk nyersességében mutatja be a figurákat. Ezek az emberek teljesen hétköznapi, gyarló Jedermannok, nem is igazi hősök. Túlélnek, ügyeskednek, ahogy azt én vagy te vagy más is tenné. Nem válogatják meg így szavaikat sem. Radu Jude teljesen természetes párbeszédeket csikart ki szereplőiből (nem tudom, hogy improvizáltak-e vagy sem, de mindenesetre nagyon életszagúra sikeredtek a dialógusok). A legemlékezetesebb jelenet, mikor az egyik pópa elmondja véleményét a két antihősnek a románokról és más népekről. Ahogy sorolja, hogy a zsidók, a magyarok és mások milyen negatív tulajdonságokkal bírnak, az egyszerre nevettető és elgondolkodtató is. Hiszen egy egyházi személyről van szó, aki elvileg a keresztényi szeretetet és megértést hirdeti, miközben a gyakorlatban igencsak rasszista és xenofób.

Ami pedig megint csak páratlanul zseniális, az a közegábrázolás. A XIX. századi Havasalföldhöz képest a Vadnyugat lópikula, de még a magyar easternek (Rosszemberek, A trombitás) is délutáni matinék ehhez a mocsokhoz és zülléshez képest, ami ebben a világban megjelenik.

S a film vége: na az a tényleg megdöbbentő és sokkoló. Persze Radu Jude ugyanolyan szenvtelenül zárja le a sztorit, mint a román újhullám legtöbb alkotása, azonban az azt megelőző kvázi „showdown” igen kegyetlen. Tulajdonképpen az Aferim! végig játszik a western műfajával is, ám a hősies párbajt itt kegyetlenül kiforgatja. Itt nem a hősök, de nem is az antihősök akcióznak, hanem a tulajdonképpeni negatív hős. De abban köszönet nincs. Saját igazságát persze maradéktalanul érvényesíti, de az Aferim! nem hagy megnyugvást maga után. Nagyon erős, nagyon komplex, nagyon jól eltalált eastern, csak ajánlani tudom azoknak, akik még elmulasztották a megtekintését.

3. Taxi Teherán

A Taxi vagy magyar címén Taxi Teherán örökre beleégett az emlékezetembe. Már csak azért is, mert már legelős vetítésére is épp, hogy bejutottam a Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon. De azért is nagyon emlékezetes, mert még kétszer láttam. Egyszer sajtóvetítésen, direkt, harmadjára pedig szintén sajtóvetítésen, de ekkor már nem arra számítottam, hogy ezt adják le. Mindenesetre egyáltalán nem bántam meg, hogy ennyiszer láttam a híres iráni rendező, Jafar Panahi remek fikciós- és dokumentumfilm-keverékét, mert minimalizmusa és alacsony költségvetése (már, ha létezett egyáltalán költségvetése) ellenére (vagy pont ezek miatt) rettenetesen összetett, lebilincselő és fájdalmasan őszinte társadalmi tabló.

Mivel a Taxi félig-meddig dokumentumfilm is, azaz szereplői valós személyek, és a történet abból áll össze, hogy a taxizó rendező találkozik és beszélget ismerős és ismeretlen irániakkal, mindenképp említést kell tennünk a film hátteréről és a rendező közelmúltjáról. Azaz tudni kell, hogy Jafar Panahi az iráni szerzői film egyik kiemelkedő alakja, Abbas Kiarostami és Mohszein Makhmalbaf mellett a modern iráni film minimalista, de őszinte, társadalomelemző irányzatát képviselte. Ám ez Iránban a 2000-es évek óta történt diktatórikus váltás óta nemhogy tűrt, de tiltott tevékenységnek számít. Mint az Panahi Taxijában is elhangzik unokahúga szájából, Iránban szigorú szabályok szerint lehet csak filmet készíteni, melyekben a szereplők és a történet nagyon sok kritériumnak kell, hogy megfeleljenek. Nem kívánatos például a nyomor vagy „csúnya ember”-ek bemutatása a vásznon (konkrétan „rút realizmus”-nak nevezik a hiteles társadalomábrázolást), mert az a hatalom szerint rossz képet festene Iránról. Éppen ezért Jafar Panahit, aki nem hajlandó hazudni, ott gáncsolták el, ahol érték. Legutóbb hosszú házi őrizet után egy bírósági ítélet húsz évre tiltotta el a filmkészítéstől, és a nemzetközi filmfesztiválokon sem vehetne részt elvileg.

Elvileg, mert Panahi éppen ezért készítette el a Taxi című filmjét, mondhatni saját életét és szabadságát is kockáztatva. Már önmagában az is nagyon keserűen abszurd, hogy Panahi, akinek filmeket kellene készítenie, taxizni kényszerül. Ám ő ezt kihasználja, és mintegy interjút készít utasaival, akik mindenféléről beszélnek. Némelyiküknél, mint Panahi ügyvéd barátjánál előjön a társadalomban mélyen jelen levő paranoia, a félelem, hogy bizonyos dolgokról nem lehet beszélni. És világossá válik az is, hogy mit jelent az iszlám fundamentalista államban élni.

Persze semmi explicit nincs Panahinál, és a rendező semmi mást nem csinál, mint mobiltelefonnal és fedélzeti kamerával rögzíti az eseményeket. Ő maga szinte teljesen passzív marad, és csak vallat. De Jafar Panahi zsenialitása pont ebben rejlik, hogy úgy képes tükröt tartani Irán felé, hogy semmi konkrétumot nem mond vagy állít. Például unokahúgával csak felmondatja a leckét a filmkészítésről, de már így, visszahallva azokat a téziseket, melyet a vaskalapos kultúrpolitika felvázol a „jó film” ideájáról, önmagában is nagyon abszurd és életellenes. Pedig csak felolvasásról van szó, hangsúlyozzuk ismét.

A Taxi záróképe pedig, bár lehetséges, hogy megrendezett, mégis megdöbbentő és nagyon erős szimbólum. Nem lövöm le a poént, legyen elég annyi, hogy a fikció itt tör be leginkább a dokumentarista filmbe – mégis nagyon hatásos, elgondolkodtató, sokkoló. Szóval Jafar Panahi műve megérdemli a bronzérmet 2015-ben (nem véletlenül kapott jó pár díjat és elismerést – köztük az Arany Medvét Berlinben). Csak azt reméljük, nem esik bántódása a film miatt, mert amúgy szabályosan kicsempészték Iránból a Berlinale-ra a Taxit, tehát illegálisan jutott ki külföldre.

2. A kígyó ölelése

Nos, az eddigi alkotások sem voltak azok a habkönnyű szórakoztatások, de A kígyó ölelése című kolumbiai film aztán végképp nem romantikus komédia. A mindössze három nagyjátékfilmet maga mögött tudó Ciro Guerra gyakorlatilag a 2001: Űrodüsszeia dzungelváltozatát alkotta meg A kígyó ölelésével. Melyet jogosan nevezett a magyarországi forgalmazó, a MagyarHangya „pszichedelikus kalandfilm”-nek.

Bár azt kicsit vitatnám, hogy kalandfilm-e, mert egyáltalán nem kedvez a fősodorbeli nézőközönségnek. A kígyó ölelése inkább epizódokból építkezik, és bár egy utazást tár elénk, mely a kaucsukfáért, illetve egy különleges vakruna nevű hallucinogén hatóanyagú növényért folytatott elkeseredett kutatást jeleníti meg. Főszereplőjét, Karamakate-t egy igazi indián őslakos alakítja, aki a növény titkát őrzi, és a fehér embernek ő az egyetlen reménysége, hogy hatalomhoz és pénzhez jusson.

A kígyó ölelésének sztorija két síkon fut, egy múltbelin, mikor még a fiatal őslakos bedőlt a fehéreknek, és egy jelenbelin, melyben a már cinikus, idős, kiábrándult Karamakate vezeti újra az újabb fehér hódítókat.

Guerra műve viszont nem is ezért lehengerlő, hanem egyfelől kiváló, fekete-fehérben fényképezett képi világa miatt. Másfelől pedig a világábrázolás adja A kígyó ölelésének lényegét. Néha az Apokalipszis most őrületét idézik meg Guerra művének képsorai, olykor pedig az Aguirre, Isten haragja című Werner Herzog-film jut eszünkbe. Ez az amazóniai vidék tényleg pokoli maszkot ölt az utazás során. És a maszkot itt vegyük szó szerint, minthogy az utazás epizódjaiban az válik nyilvánvalóvá, hogy mindenki csak maszkot visel. Az álarc erre az élet természetes velejárója, és a jóság mögött minden esetben ott rejtőzik a szadizmus és a gonoszság. A segítő kezek, ha körülölelnek ebben a világban, medúzatövissé változnak.

De ami miatt nekem A kígyó ölelése a különleges hangulaton túl nagyon tetszett, az a karakterei. Mármint, hogy nem fősodorbeli filmről lévén szó, Ciro Guerra műve szembemegy a konvencionális ábrázolással, a sztereotípiákkal. Karamakate egy bennszülött őslakos, akit a fehér gyarmatosítók tekintenek egzotikus bölcsnek, aki elvezeti őket ahhoz a növényhez, ami meggazdagíthatja őket. A fehérek azonban itt csak hiszik, hogy az őslakos a technológiai elmaradottsággal együtt buta és primitív is. Igen, vannak a filmben indiánok, akiket sikerül megvezetnie és leigáznia a fehéreknek, de Karamakate pont azt a kritikai pozíciót képviseli, azt a harmadik, dekonstruktív elemet szimbolizálja, ami a gyarmatosító és a gyarmatosított egyenlőtlen kapcsolatára ráirányítja a figyelmet. A főhős indián cinikus beszólásaival és kemény megjegyzéseivel egyaránt kritizálja a fehér hódítókat és a nekik behódoló bennszülötteket. Az indián fiatal útitársa pedig tipikus lázadó karakter, aki nem a cinikus, passzív kritikát, hanem a harcos „odacsapás”-t preferálja. Vagyis itt nemcsak a „primitív vadember” vagy a „nemes vadember” sztereotípiái jelennek meg, hanem az őslakost valódi, hús-vér emberként ábrázolja Ciro Guerra. Mely már csak annak is köszönhető, hogy tényleg őslakosok játsszák a legtöbb indiánszerepet.

S akkor itt emeljük ki, hogy a Karamakate-t alakító színészek, Nilbio Torres (fiatal korában) és Antonio Bolivar (idősebb korában) amatőrök, civil szereplők, mégis jelenlétük nagyon erős, nagyon hitelesek a cinikus indián szerepében.

Tehát A kígyó ölelése egy zseniális pszichedelikus utazás, minden másodperce különleges és egyedi. Nagyon jó volt egy ilyet is látni 2015-ben, mikor azt hinnénk, már nem lehet újat mutatni. Kár, hogy nem kap és nem kapott elég figyelmet.

1. Whiplash

És akkor tadaaam: 2015 legjobb filmje a Whiplash. Szerintem.

Sokan nem fognak persze ezzel egyetérteni, és sokan fogják felhozni bizonyára, hogy micsoda „unszimpatikus pöcsfej” volt J. K. Simmons karaktere, meg amúgy is, zeneileg nagyon nem stimmel az egész.

Nos, én viszont úgy gondolom, a Whiplash egy forradalmi film volt egy elsőfilmes rendezőtől, Damien Chazelle-től. A fiatal alkotó ugyanis visszaadta a súlyát a filmes vágásnak, megmutatva, hogy igen is van értelme még a montázs szót használni (ami a művészi értelemben vett vágást jelenti).

Mert a Whiplashben a zene csak ürügy. Sokan kikeltek ellene, hogy nem ilyen a profi jazz világa, meg nem ilyen vaskalapos mindenki ebben a közegben (jóllehet, a cintányéros-hozzávágós eset igaz), illetve (sokszor önjelölt) szakértők bizonygatták, hogy nem is úgy kell dobolni, ahogy Miles Teller figurája csinálja a filmben. Azonban látni kell, hogy ez valójából nem zenés film, hanem sportfilm. És mint film, engem aztán nagyon nem érdekel, hogy hiteles-e a jazz-zenélés ebben vagy sem. Maga a filmbeli zene nagyon jó, nagyon hangulatos, és cseppet sem izgat, hogy valószínűleg a színészek nem úgy csinálják, ahogy a profik.

De kérdezem én: vajon a Rocky vagy a Dühöngő bika attól rossz filmek, hogy valószínűleg stilizálták bennük a bokszot? Felróhatjuk-e Martin Scorsese-nek, hogy belassítja a jeleneteket, és Jake La Mottát szétpofozzák. Lehetne itt elemezni mindent a végtelenségig, és akkor két eset lenne lehetséges. A.) vagy totálisan élvezhetetlen lenne számunkra minden film, mert azt néznénk, hogy mennyire nem felel meg az ott látott cselekménysor a valóságnak. B.) vagy minden filmet kőrealistára csinálnának meg, és azt kellene néznünk egy sportfilmben, hogy a sportoló miként mérlegel vagy vesz részt vizeletvizsgálaton, esetleg egy jazz-filmben azt, hogyan hangolnak vagy gyakorolnak órákon át, monoton, kívülálló számára unalmas tempóban, fülsüketítő zaj kíséretében. Esetleg nézhetnénk azt, hogyan zsíroznak le a háttérben bokszmeccseket, vagy miként írja meg valaki az adott kottát szakszerűen.

Nem. Emberek, nem. Ez egy film. A film pedig művészet. A művészet pedig minden esetben valamilyen hazugságot, ferdítést is jelent. A westerneket szeretjük, mégsem létezett az a Vadnyugat, amit a legtöbb ábrázol. Csodáljuk Michelangelo festményeit, az Isten viszont valószínűleg nem egy szakállas öreg bácsi (már, ha elfogadjuk, hogy létezik egyáltalán). A Whiplashban megjelenő jazz-zene és jazz-világ pedig valószínűleg nem teljesen ilyen. De az a film nem is jó, ami csak és kizárólag az igazságot mutatja be, sőt kifejezetten unalmassá válik.

A Whiplash viszont mint film, zseniális. A dialógusok pergők, nyersek, a kvázi párbajjelenetként funkcionáló koncert- vagy próbajelenetek pedig a vágásnak köszönhetően rendkívül feszültek, izgalmasak, drámaiak. Rettenetesen jó Damien Chazelle művének ritmusa. Mikor január végén megnéztük egy sajtóvetítésen, utána tanárommal és haverjaimmal is arról beszéltünk, hogy akár egy egyetemi kurzusra is be lehetne vinni példafilmként a vágás, illetve a vágástípusok demonstrálására. Nézzétek is újra nyugodtan az egyik emblematikus jelenetet belőle, mikor a tanár megállítja a főhőst a próbán „not quite my tempo” beszólással, és felizzik a levegő. Persze a legzseniálisabb a csúcspont, a film végi „showdown”, mely mester és tanítvány kölcsönös szivatásáról szól, élesben. Leírhatatlanul remek képsorok.

A fiatal rendező első filmjében tehát rendkívül jól adagolja a feszültséget, és az utolsó képkockáig tudja hová fokozni a Whiplash drámáját. Ehhez pedig hozzájön, hogy az ismerős, de remekül előadott „felemelkedés és bukás” sztori (emiatt lehetne akár gengszterfilmes sémára is értelmezni a Whiplasht, de leginkább szerintem is a sportfilmekhe áll közel Chazelle műve – és a legtávolabb a zenés filmektől esik, igen). Mely persze az ifjú Miles Teller, de még inkább J. K. Simmons szuggesztív jelenlétének köszönhető. Mert Simmons színrelépésekor megfagy a levegő, ugyanakkor arcátlan, kemény és szerintem inspiráló beszólásain egyszerre képedünk el és röhögünk hangosan. Damien Chazelle keresve sem találhatott volna jobb színészt Fletcher „karmester” szerepére. Ez a szálkás, szikár, magas, kicsit lárvafejű, de mindenképp acélos tekintetű férfi már csak puszta jelenlétével is elállítja a légzést, röptében, aurájával üti agyon a legyet – olyan csend lesz. Annak ellenére, hogy azért ő az antagonista, azaz a negatív hős, mégis képvisel valamilyen igazságot, és azért „gonosz”-sága viszonylagossá válik, ha összemérjük a Miles Teller által alakított főhőssel, aki megszállottjává válik a dobolásnak. Így elmosódik a határvonal mester és tanítvány között, habár nyilván Fletcher ügyködése miatt lesz a fiúból is agresszív állat.

Mindenesetre stílusosan az év elején debütált a magyar mozikban a Whiplash, és nálam bizony első maradt 2015 filmtermése között is. Lehet szapulni sok minden miatt, de véleményem szerint mindez csak kukacoskodás, mert ha vannak is hibái, olyan egésszé áll össze az a ritmusos, érdekfeszítő, kiemelkedő színészi alakításoknak teret adó mű, mely úgy győz meg a történet végére, mint a nagyközönséget a jazzdobos koncertje. Csak azt tudom mondani, mint a Kritikus Tömeg fórumán az egyik fórumozó: toronymagasan az év legjobb filmje a Whiplash, érdemes lesz odafigyelnünk Damien Chazelle munkásságára! (Nagyon remélem, nem darálja be a hollywoodi gépezet – erre meg van sajnos az esély.)

TOPLISTA - A tíz legjobb film 2015-ben Tenebra szerint

10. Mad Max: A harag útja

9. The Duke of Burgundy

8. Kémek hídja

7. Foxcatcher

6. Slow West

5. Macbeth

4. Aferim!

3. Taxi Teherán

2. A kígyó ölelése

1. Whiplash

A lista első része itt olvasható: TOPLISTA - A tíz legjobb film 2015-ben Tenebra szerint, 1. rész