(SPOILERES KRITIKA!)
Szomorúan kell bejelentenem: a Jedi ezúttal sajnos nem tért vissza. J.J. Abramsszel kapcsolatban sokszor elhangzott, hogy a Star Wars-saga azért van jó kezekben nála, mert ő maga is fanatikus rajongója a szériának. Vagy ha úgy tetszik, elkötelezett híve egy vallásnak. De vajon egy egyszerű hívő képes egyik pillanatról a másikra főpappá emelkedni? Képes egy Abrams-féle geek, aki (sokunkkal egyetemben) eme utánozhatatlan intergalaktikus mesén nőtt fel, hirtelen mesemondóvá avanzsálni? És főként: jót tesz-e a franchise-nak, ha egy rajongó formálja át? Érdekes módon ugyanez a dilemma képezi Az ébredő Erő egyik karakterének lényegét, és talán nem véletlenül (de erre később még úgyis visszatérünk). Összességében sajnos azt kell mondjam, néhány nappal ezelőtt írt prognózisom több pontja is beigazolódott, amikor ma délelőtt több mint száz nézőtársammal együtt megtekintettem a Star Wars hetedik epizódját, ugyanakkor némiképp fel is lélegeztem: végül nem az a minden tekintetben kiábrándító, apokaliptikus forgatókönyv valósult meg, melytől leginkább tartottam. Az ébredő Erő ugyanis teljesen vállalható, korrekt darab, messze felülüti a Baljós árnyakat és A klónok támadását is. A Sith-ek bosszúja azonban már köröket ver rá. És ezzel nagyjából mindent el is mondtam arról, hogy a friss Star Wars-film hol is helyezkedik el a rangsorban.
A közönséget már az is lúdbőröztető élménnyel tölti el, amikor megjelenik a Lucasfilm logója (a vetítésen ebben a pillanatban még huhogott is egy kedves néző a hátsó sorokból, ahogy azt kell), hát még amikor felcsendül a jól ismert fanfár, megjelenik a főcím, s elkezd kúszni a világűr végtelen sötétje felé. Nosztalgia a köbön. Szinte már az első perctől fogva nyilvánvaló, hogy maga a produkció is a nosztalgia ütőkártyáját fogja kijátszani. Ahogy felvesszük a történet fonalát, szinte rögtön kirajzolódik előttünk egy kellemesen (vagy kínosan) ismerős dramaturgia: minden esemény, minden helyszín, a tárgyi miliő legtöbb eleme, de még a karaktertípusok is "egyszerre idegenek" és "olyan ismerősek", akárcsak Luke számára a mocsaras Dagobah bolygó. Az ébredő Erő a régi Star Wars-trilógia egyfajta torz tükre: harminckét év múltán megkísérli rekonstrulálni a legendás epizódok hangulatát, cselekményépítkezését, báját. Delejes csábítása persze utat is tör rajongói énünk irányába. Abrams filmjének legsikerültebb pillanataiban valóban sikerül ismét lelkes és kigyúlt fantáziájú gyermekké transzformálni bennünket. Hosszú évek múltán visszacsempészi zsebünkbe azt az aranyrögöt, mellyel még az isteni eredeti trilógia ajándékozott meg minket, amikor először volt szerencsénk hozzá. Legalábbis a legnagyszerűbb jelenetek alatt ezt hisszük. De amikor kijövünk a moziból, valahogy mégis furcsa érzés fog el. Rájövünk, hogy ez az aranyrög tulajdonképpen már nem is az az aranyrög. Ugyan a formája és a tapintása hasonló, de nem olyan fenséges a ragyogása, s nem olyan mámorító érzés a kezünkben tartani. És lassacskán arra is ráeszmélünk, hogy ezt a rögöt bizony más anyagból is gyúrták össze.
Harminc év telt el a Jedi visszatér eseményei óta. Luke Skywalkernek (Mark Hamill), a legendás Jedi mesternek hosszú ideje nyoma veszett, pedig a galaxis népeinek most nagyobb szüksége lenne rá, mint bármikor. A Birodalom romjain ugyanis felcseperedett egy új sötét erő, az Első Rend nevű szervezet, élén a titokzatos Snoke-kal (Andy Serkis), akit a rangsorban a nem kevésbé titokzatos, köpenyes-rostélyos lovag, Kylo Ren (Adam Driver) követ. Velük állnak szemben az Új Köztársaság hívei, az "ellenállók". Mindkét tábor lázasan keresi Luke titkos búvóhelyét. Végül úgy alakul, hogy a térképrészletet, mely kijelöli az utat a legendás Jedihez, egy virgonc kis droid, BB-8 memóriájába táplálják. A Jakku bolygón rátalál a robotra a magányos kincsvadász, Rey (Daisy Ridley), és egy dezertőr rohamosztagos, Finn (John Boyega) társaságában az ifjú lány nekivág, hogy eljuttassa a kis szerkezetet az ellenállókhoz. Útjuk során belebotlanak egy vén űrkalózba és hűséges társába, egy két lábon járó bundába, egy hajdani hercegnőbe, aki időközben tábornokká vált, de Rennel sem kerülhetik el a végső összetűzést.
Talán ebből a rövid ismertetőből is kiviláglik, hogy a történetépítés frontján Az ébredő Erő nem úgy általában a régi trilógiát kopírozza, hanem egyértelműen az Új Reményből meríti a legtöbb inspirációt. Ez pedig (számomra) azért különösen problémás, mert magam az első, '77-es filmet tartom a saga csúcsának, így aztán különösen kellemetlen az összehasonlítás ezzel a filmmel. Sajnos nem örömteli nézni, ahogy Abrams munkája a feje tetejére állítja az Új Remény fabuláját, karakterkészletét, belső világát. Számos analógiát említhetünk, mind történet- mind pedig motívumszinten. Mindez persze vastagon a nosztalgiakeltés része. Néha egy-egy múltra visszautaló gesztus vagy kulcsfontosságú mozzanat bizony megdobogtatja a szívünket, de ahogy haladunk előre a játékidőben, egyre zavaróbbá válik ez a mohó és néha tolakodó szerelmi vallomás az Új Reményhez. Arról már nem is szólva, hogy a film - összevetve a klasszikus trilógiával - irgalmatlanul, zavaróan gyors ütemű. Abrams öles léptekkel halad előre, szinte végig rohamtempót diktál, és míg ugyanezt a legutóbbi Star Wars-film, A Sith-ek bosszúja esetében meg is értettük (hiszen Lucasnak egy trilógiára elegendő eseménysorozatot kellett egy darabba zsúfolnia), addig ezúttal erre nem nagyon van mentség. Ezen nincs mit szépíteni, felül kell emelkednem az egész franchise iránti erős elfogultságomon: ez a már-már fénysebességű dinamika bizony napjaink blockbuster-trendjének egyik jól ismert vonása. Abrams tehát - bármekkora rajongónak is vallja magát - a filmritmus tekintetében nem igazodik a Star Wars nemesebb hagyományához, hanem engesztelő gesztusokat tesz a szélesebb nézőközönség felé. Evidens: egyszerre fontos számára, hogy megszólítsa a régi rajongókat (bennünket), és azokat a fiatalokat, akik napjaink látványfilmes dömpingjén "szocializálódnak", és számukra az a természetes, hogy minden második percre jut egy megdöbbentő fordulat vagy egy nyaktörő akciójelenet.
Abrams azonnal mélyvízbe dobja fiatal hőseit - Rey-t, Finn-t és a bátor pilótát, Poe Dameron (Oscar Isaac) -, akiknek szusszanásnyi idejük sem marad arra, hogy megismerjék egymást, hogy kapcsolataik elmélyüljenek. Így aztán az a csapatkohézió, ami az Új Reményt és a későbbi darabokat is fémjelezte, ezúttal nagyon hiányzik. Ráadásul e triumvirátus valahogy aránytalanul nagy súlyt képvisel ebben a történetben: az igazat megvallva Dameron teljes egészében, Finn pedig félig-meddig funkciótlan karakter, akik több szekvenciában is csak tengenek-lengenek. Daisy Ridley karakterében már van némi kraft, igaz, az ő esetében is inkább varázslatos szépsége bűvöl el, semmint a karaktere mögé rajzolt - eléggé elnagyolt és hatásvadász - dráma. Ha már itt tartunk, nemcsak az nem szerencsés, hogy az új főszereplők ilyen eltérő környezetből érkeznek (így aztán nem sok közük van egymáshoz), hanem az is, hogy a háromból kettőt Abrams mindenáron nagyon tragikus fénytörésben igyekszik láttatni. Mind Rey, mind pedig Finn egyfajta identitásválságban szenved keserű múltjukból kifolyólag, de egyikük őrlődése sem képes megérinteni bennünket. Ezek a hősök légüres térben vegetálnak. Egyáltalán nem, vagy csak minimális mértékben érzünk empátiát irántuk, kevéssé tudunk szorítani értük. A régi karakterek dominanciája nyilvánvaló. Han Solo, Leia vagy C-3PO minden szaván csüngünk.
De nem ez az egyetlen baj az új hősökkel. Szintén szemöldökráncolásra ad okot, hogy mind Finn, mind pedig Rey milyen gyorsan elmélyülnek mind a kardforgatás, mind pedig a lézerpuska használatának fortélyaiban. Eleve nagy csavar, hogy Abrams az új Jedi-generáció doyenjévé ezúttal egy női hőst tesz meg, de az még inkább különös, hogy Rey milyen könnyen, külső segítség nélkül, kvázi autodidakta módon tanulja meg használni az Erőt. Ne feledjük, még Luke Skywalker (aki pedig nem akárki volt, hanem egyenesen a kiválasztott ivadéka) is Obi-Wan, majd Yoda szárnyai alatt tanult, mielőtt megvívta volna első (és legnagyobb szabású) fénykardpárbaját Darth Vaderrel. De Az ébredő Erőben tanulni már nincs idő: a gyönyörű Daisy Ridley páratlan ösztönei segítségével képezi magát Jedi-palántává. Mindez - ismét csak nem tudom szépíteni - sajnos teljes egészében hiteltelen. Ami Finn képességeit illeti, hatásvadász és kissé olcsó trükk, hogy a történet kezdetben azt sugallja, ő lesz Luke örököse (a fénykardot is ő használja először), aztán mégis kiderül, hogy csak annyira érzi az Erőt, mint "egy lábas a benne fővő étel ízét" (ezt az Új Remény regényváltozatában mondta Ben Kenobi egykori tanítványáról, Darth Vaderről). Egyszóval: sok ez a három új karakter (bőven megfelelt volna, ha Rey szólóban küzdi végig a filmet, vagy esetleg Solóval - ha már itt tartunk, a lány és a vén űrkalóz szinte apa-lány meghittségű viszonya is rendkívül felületes), és hiányzik belőlük az a bizonyos ellenállhatatlan báj, mely elődjeiket nagyszerűvé tette. És nem is kérdés, hogy miért: míg Luke, Han és Leia egy-egy archetípusból kreált, népmesei tapintású hősök voltak, és hézagmentesen igazodtak a meseszerű fantasztikumhoz, addig Rey és társai tipikus blockbuster-figurák, személyiségválságokkal, műdrámákkal, néhol sajnos nagyon is "mai ízű" humorral. Valójában nem illenek ebbe az univerzumba.
Nemkülönben problémás az ügyeletes főgonosz, Kylo Ren alakja. Sok vélemény és kritika megemlíti, hogy - az előzményektől eltérően - ő végre egy bonyolult lelkivilágú, összetett antagonista, mert ingazodik a Jó és a Rossz, a Jedi Rend és a Sötét Oldal között. Nos, bevallom töredelmesen, én nem tapasztaltam ezt a rétegzettséget a karakterben. Sőt, a film inkább azt próbálja nyomatékosítani, hogy Ren egy igazi megszállott, aki görcsösen szeretne Sith nagyúrrá válni, Darth Vaderre (saját nagyapjára) pedig afféle bálványként tekint. És itt utalnék vissza a cikkem felütésére. Az ébredő Erőben Ren méltóvá akar válni Vader hagyatékára. Célja, hogy ugyanolyan könyörtelen Sith legyen belőle, mint a rossz ösvényre tévedt Skywalkerből. Egyelőre azonban még nagyon távol áll álmai megvalósításától. Vader és Ren "kapcsolata" voltaképpen George Lucas és J.J. Abrams kapcsolatára rímel. Kylo Ren úgy rajong Darth Vaderért, ahogy Abrams imádja Lucas halhatatlan űroperáját. A kockafejű geek Az ébredő Erővel szándékozik demonstrálni, hogy métló szakállas "mestere" szellemi örökségére. Hogy ő maga is ugyanolyan vasmarokkal fogja össze Az ébredő Erőt, ahogy annak idején Lucas az Új Reményt. Azonban Abrams sajnos ugyanúgy elmarad az ifjú Lucas teljesítményétől, ahogy Kylo Ren sem képes Vader nyomdokaiba lépni. Pedig tényleg érződik az igyekezet. A jó tanuló felmondja a leckét, ugyanúgy, ahogy azt tanárától hallotta. Csak épp semmit nem tesz hozzá, csupán mechanikusan ismétli mentora szavait. Na jó, miként fent már utaltam rá, akad persze néhány pillanat, melynek láttán könnybe lábad a szemünk. Ilyen, amikor hosszú idő után először pillantjuk meg a vásznon a Falcont, amikor elénk tárul Darth Vader összeégett rostélya, vagy amikor egy láda mélyéről (pont úgy, mint az Új Reményben) előkerül Luke Skywalker legendás fénykardja, melyet Obi-Wanon keresztül még apja, Anakin hagyományozott rá. Szerelmetes pillanatok ezek, magam sem tagadom, hogy ezeken a pontokon engem is teljesen magával rántott a nosztalgia, és elmorzsoltam egy-egy könnycseppet. Mert ezek a mozzanatok megérdemlik. Mert e mozzanatokon, s a vásznon át forró mosolyt dobott felém a gyerekkorom.
De térjünk vissza még egy rövid időre Kylo Ren-hez. A karakter egydimenziós mivoltát Han Solo szavai támasztják alá. Han úgy jellemzi saját gyermekét, mint egy renegát Jedit, akinek "Vader vére folyik az ereiben." Álljunk itt meg egy szóra. Véleményem szerint nincs olyan, hogy "Vader vére". Anakin Skywalker nem született szörnyetegnek. Ha visszaemlékszünk, a Baljós árnyakban Anakin még önzetlen és bátor kisfiú, akit csak külső tényezők (Padmé iránti szerelme, mely már gyermekkorában, Jedi-tanonccá válása előtt bontakozik; anyja halála; Palpatine ármánykodása; a Jedi Tanács vak dogmatizmusa) sodornak a Sötét Oldalra. Anakin jó emberként indul, és az egész előzménytrilógia arra fut ki, hogy bemutassa, milyen (nálánál nagyobb) ellenerők térítik el missziójától. Ismétlem tehát: nincs olyan, hogy "Vader vére". Kylo Ren esetében éppen a gonosszá válás motivációja hiányzik, jószerivel semmit nem tudunk meg róla, főként azt nem, hogy milyen élmények hatására csábult át a Sötét Oldalra. És éppen ez teszi súlytalanná a karaktert. Nem is beszélve néhány röhejes epizódról - eléggé el nem ítélhető módon a szemöldökömet ráncoltam, amikor Ren többször úgy adott hangot csalódottságának és dühének, hogy a helyiségnek, ahol éppen tartózkodott, átszabta a dekorációját fényszablyája segítségével. Nem tudom eldönteni, hogy Abramsék ezt poénnak szánták, vagy esetleg teljesen komolyan gondolták (hajlok az utóbbi felé), de számomra csak a karakter esetlenségét húzta alá. Miként az is, hogy alulmaradt a végső fénykardpárbajban a teljesen képzetlen Finn-nel, valamint az Erőt még csak ízlelgető Rey-jel szemben.
A film legnagyobb hibájának Han Solo meggyilkolását tartom. Nemcsak azért, mert a magam részéről mindig is imádtam a nagyszájú csempészt (aki szerintem ironikus humorával, hatalmas szívével és udvarlási szokásaival együtt sokkal inkább azonosulásra csábító figura volt, mint a sokkal merevebb és dogmatikusabb Luke), hanem azért is, mert Han a klasszikus trilógiában tipikus főszereplő és tipikus népmesei hős volt. Persze a klasszikus filmekben is elhaláloztak kulcsfontosságú szereplők, mint például Obi-Wan, Yoda vagy Vader, és szomorúak voltunk a haláluk miatt, de elfogadtuk, hiszen "ez az élet rendje, és az Erő rendje is". De Han esetében valami egész másról van szó. Ő nemcsak központi, ikonikus karaktere volt az eredeti trilógiának, és az egész Star Wars-sagának is, de egyben legemberibb karaktere is. Afféle intergalaktikus Humphrey Bogart volt ő (egyébként Lucas annak idején kifejezetten kérte is Harrison Fordot, hogy játékában kissé próbálja meg imitálni az utánozhatatlan Bogie-t). Ugyanakkor, mint ahogy az előbb említettem, a szó legszorosabb értelmében vett, népmesei hősként is szolgálta a történetet: kiemelkedett a csempészsorból, maga mögött hagyta gyökereit, elkötelezte magát egy nemes ügy mellett, és még "a királykisasszony" kezét is sikerült elnyernie. Talán magyaráznom sem kell, mennyire a folklórból táplálkozik ez a karrier.
Ráadásul Luke, Han és Leia a szó legszorosabb értelmében véve halhatatlan hősökként éltek tovább az emlékezetünkben az elmúlt néhány évtized során. Igazi győztesekként, akik megváltották a galaxist, kerekké tették a Skywalker-család drámai történetét, porrá zúzták a zsarnokságot, és "boldogan éltek, amíg meg nem haltak". És bármennyire is ágálunk ellene, a lelkünk mélyén vágyunk az ilyen végkifejletekre. Szeretünk úgy kijönni a moziból, hogy végül is minden rendben van. Ezt a kellemes érzetet semmisíti meg az új film és kiváltképpen Han halála. A szcéna egyébként sok tekintetben Obi-Wan haláljelenetére rímel (és egyébként csak tovább nyomatékosítja Kylo Ren egydimenziós mivoltát, hiszen a gonosz csak mímeli a megbánást és az elérzékenyülést, valójában cseppet sem ingadozik jó és rossz között: hidegvérrel mártja apjába fénykardját), de hatástalan volt, mert Solo élete nagyon dicstelen véget ért. Ilyen pitiáner módon ledöfni a Star Wars egyik alapkarakterét, hogy aztán még zuhanjon is az aknába, majd testének maradványai a támaszpont felrobbantása után váljanak eggyé a csillagközi porral és hamuval... a kapitány nem ilyen véget érdemelt volna. Már a prognózisomban is írtam, de most megismétlem: az egész szituáció Kirk kapitány méltatlan halálát juttatja eszembe a Star Trek: Nemzedékekből, és sovány vigasz, hogy az a haláljelenet legendagyalázás tekintetében még ezen is túltett.
Mindent összevetve azt kell mondanom, korrekt és teljesen szalonképes folytatás az új Star Wars-film. Ugyan továbbra sincs róla fogalmam, hogy mi értelme volt elkészíteni (a profitszerzést leszámítva), de tény, hogy kiemelkedő pillanataiban mámorító élménnyel örvendeztet meg bennünket. A látványvilágra továbbra sem lehet panasz, John Williams elnyűhetetlen témái pedig pont ott, és pont akkor csendülnek fel, ahol és amikor komoly pluszt adnak az összhatáshoz. Nagyszerű volt még egyszer, utoljára látni Harrison Fordot Solóként, színészi játékával végig uralja a vásznat, de Daisy Ridley is egészen ígéretes tehetségről tesz tanúbizonyságot. Az idős Leia is kellemes színfolt, Hannal közös jelenetei pedig a mozi abszolút csúcspontjait jelentik. A nosztalgia hullámvasútja: ezt kínálja számunkra Az ébredő Erő, mely a Star Wars-filmek rangsorában nálam A Sith-ek bosszúja után következik tehát, megelőzve a Baljós árnyakat és A klónok támadását, és előrejelezve egy új Star Wars-sorozatot, mellyel kapcsolatban nagyon rossz előérzetem van. Félek, hogy a Disney ezzel a rendkívül sűrű Star Wars-dömpinggel csúnyán meg fogja erőszakolni kedvenc mítoszunkat. Gondoljunk csak bele, hogy a kilencedik epizódot Colin Trevorrow, a Jurassic World elkövetője rendezi majd. Az Erő óvjon bennünket tőle! És ha már az Erőről van szó: sajnos úgy látom, nem ébredezik. Csak szendereg.
De nem akarom keserű szájízzel zárni soraimat. Felidézem inkább Az ébredő Erő utolsó jelenetét, mely kétségkívül bravúrosra sikeredett. Az ellenállók immár Luke Skywalker nyomára akadtak, és Rey maga viszi el a remeteként élő Jedi-legenda számára azt a fénykardot, mely valaha apjáé volt, s melyet egykoron mestere, Obi-Wan ajándékozott neki. A lány a megöregedett, csuklyás, bozontos szakállú Jedi mester felé nyújtja az ősi fegyvert, az pedig csak szótlanul mered a jövevényre. Ezer szónál is többet mondanak a képsorok. És bár ezt a jelenetet is csak a nosztalgia működteti, attól még jó érzés elmerülni benne.
És a gyerekkorunkban.