A Truffaut követőjének tartott Szabó István 1966-ban alkotta meg élete főművét: az Apa - Egy hit naplója nem véletlenül került be a Budapesti 12 illusztris válogatásába (olyan korszakos jelentőségű alkotások mellett, mint Jancsó Miklós Szegénylegényekje, Kovács András Hideg napokja vagy Fábri Zoltán Hannibál tanár úrja), s nemzetközi sikere (az alkotás Moszkvában és New Yorkban is díjakat hódított el) is önmagáért beszél. Az Apa - Egy hit naplója valóban Truffaut nyelvén mesél. Őszinte kitárulkozásvágy, imponálóan személyes közlésmód hatja át a film minden képsorát. A történet a '40-es évek végén indul. Takó doktor (Gábor Miklós), aki 1945-ben, Budapest ostromakor vesztette életét, fia, Bence emlékeiben tovább él. Az iskoláskorú gyermek gazdag képzeletében az apa mitológiai személyiséggé növi ki magát. A fiú elbeszéléseiben a doktor hol hős partizánként, hol az elesettek és betegek megmentőjeként, hol gyógykészítmények feltalálójaként, hol pedig a nép bölcs vezéreként mutat példát bátorságból és tisztességből.

A film nyitányán kissé túlságosan is érződik az újhullám (és Truffaut) hatása (gondolok itt főként a "Három emlék apáról" nyitóinzertre), mégis az első játékrész - mely Takó Bence gyermekkorának néhány epizódját villantja fel - a kiegyensúlyozottabb és stilisztikai szempontból is ez nyújt több izgalmat számunkra. Megejtő a cselekmény epizodikussága, naplószerű bizalmassága. Szabó felültet bennünket a gyermeki fantázia hullámvasútjára, mi pedig csodamód élvezzük, ahogy az ifjú Takóval vágtatunk az elképzelt, sosemvolt múltban, s az apa különböző zsánerhagyományok segítségével megelevenedő hőstettei érdekes kontrasztot alkotnak a jelen betonszürke, sivár valóságával. Alkotásunk egyébként hatásos eszközökkel mutatja be a '40-es évek alkonyának, '50-es évek hajnalának fojtogató, vigasztalan emberi-társadalmi légkörét. Láthatjuk, amint 1948-ban, "a fordulat évében" államosítják az ifjú Takó iskoláját; menesztik a melegszívű és bölcs tanítót, helyette pedig egy fiatal, de merev, a szocialista frázisokat mantraként visszhangozó új tanerő érkezik; tanúi lehetünk, miként válik földönfutóvá egy hajdan dicső grófi família; megtapasztalhatjuk, milyen szegényes és fásult az élet a rommá lőtt, reményvesztett Budapesten.

A film második fele - melyben Takó immáron egyetemista fiatalemberré serdült - megtartja a személyes, lírai hangvételt, de akadozóbb, kevésbé centírozott. Mindazonáltal az immár Bálint András által alakított főhős felnőttkori dilemmája - ragaszkodjék-e továbbra is a felépített apamítoszhoz, vagy próbáljon meg önerőből érvényesülni - igazán átélhető, érzékeny módon kerül terítékre. Szabó kiválóan ábrázolja egy csonka, elárvult, apaképtől megfosztott nemzedék útkeresését, bizonytalankodásait. A filmforgatás-jelenet elüt az alkotás szövetétől, az obligát szerelmi szál pedig kissé elnagyolt és nem is építi a cselekmény fősodrát, de a katartikus erejű, a megvilágosodás ígéretével kecsegtető zárlat kárpótol az apróbb csiszolatlanságokért. "Apa csodálatos erő... de miért nincs bátorságom egyedül is? Nélküle? Miért nincs bátorságom nekem sem?" - teszi fel a kérdést ifjú hősünk a Duna átúszása közben, megacélozott lelkülettel.

Szabó István munkája kivételes filmkülönlegesség, mely meghálálja a kifinomult, bensőséges művészfilmek iránt fogékony közönség figyelmét. Meggyőződésem szerint minden idők egyik legjobb magyar filmjéről beszélünk, mely szerencsére DVD-n is hozzáférhető.