Ujj Mészáros Károly rendezői bemutatkozását lelkesen üdvözölte a honi filmkritikusok zöme: egyesek "a magyar Wes Andersonról" suttogtak (mintha az utóbbi időben kórosan megszaporodtak volna a Wes Andersonok széles e hazában: ha emlékezetem nem csal, Zomborácz Virág Utóélete kapcsán is sokan rebesgették az amerikai rendező állítólagos hatását), mások a CGI alkalmazását dicsérték, megint mások a csípős fekete humort éltették, és akadtak, akik a különböző stílusjegyek egybe oldása végett magasztalták a Liza, a rókatündért. Nem kenyerem az ünneprontó szerepének alakítása, de töredelmesen be kell valljam, én - és azt hiszem, akad még néhány hasonlóként vélekedő nézőtársam - egyik táborba sem tartozom. Ha őszinte akarok lenni, némi zavarodottsággal és gyanakvással fogadtam e kifejezetten kellemetlenkedő, bántóan rossz produktum körül kialakult rajongást.
A legjobb, ami elmondható a Liza, a rókatündérről, az pusztán annyi, hogy nem illeszthető be egyetlen népszerű kortárs magyar filmtrendbe sem. Nem hollywoodiánus mintákat követő romantikus komédia - habár a zsáner néhány alapjellemzője kétségtelenül felfedezhető benne -, és nem is mesterkélt, köldöknézős szerzői darab. Eddig hát a pozitívumok - illetve e nem túl hosszú lajstrom kiegészíthető még a főszerepet alakító Balsai Mónikával, de erről később -, s most térjünk is rá gyorsan arra, mi található a mérleg másik serpenyőjében. A történet - mely egy naiv, de szerencsétlen ápolónő bizarr és erőszakos eseményekben bővelkedő párkeresési kísérleteit követi nyomon - olyannyira banális és ostobácska, hogy nem kívánok rá szót vesztegetni.
Ami miatt elvérzik a film, az voltaképpen a stílusfogásai és a hektikussága. A Liza, a rókatündér mikrokozmosza tökéletesen inkonzisztens. Ujj Mészáros Károly arányérzék és kifinomult szelekciós ösztönök nélkül, hasraütésszerűen összeházasítja a kedvenc stílusait és zsánereit. Megtalálható itt minden: romkom- és krimijegyek, nagy adag japánfétis, fiktív történelmi közeg, különc képi világ, "fekete humor" (ami nagyjából kimerül annyiban, hogy minden mellékszereplő "érdekesen hal meg"), és az így kikotyvasztott stiláris torzszülöttet a legkülönfélébb jelzőkkel lehet illetni: ki lehet mutatni Jeunet, Tarantino, Wes Anderson hatását, rá lehet sütni a "mágikus realizmus" és a "midcult" címkéit, Ujj Mészárost pedig ki lehet kiáltani az igényes, trendi magyar filmgyártás pápájának. Végig érezhető a görcsös szándék, hogy itt most valami rendkívül korszerű, fiatalos és tendenciakövető készül - csakhogy a nemzetközi ízek önmagukban semmire sem garanciák. Hiányzik az a bizonyos lokális mellékíz, hiányzik a rajongói filmes természetes lelkesedése mögött megbúvó igazi egyéniség, a sajátos látásmód, mely valamiféle rendezőelv szerint racionalizálhatta volna ezeket a levegőben lógó stilisztikai- és műfajmechanizmusokat.
A karakterek egész egyszerűen idétlenek (Reviczky Gábor gátlástalan ripacskodása különösen fájó), az erőltetett vicceskedés alpári és ósdi, a Bede Fazekas Szabolcs által alakított rendőr szerencsétlenkedései pedig - miként a blog újdonsült szerzője, FOUREY rámutatott egy ízben - a Szeszélyes évszakok által képviselt, legócskább fakabát-humort idézik meg. A CGI mindennek tetejében botrányos - igazi fröccsöntött, műanyag gagyi. Az egyetlen igazi pozitívum Balsai Mónika, aki bájos is, tehetséges is, de ez a közeg nem neki való, annyi bizonyos. Mindenesetre egyes belvárosi hipszter-körök egy-másfél évig még biztosan szájtátva fogják nézegetni a filmet a Starbucks-okban, az Apple laptopjuk fölé görnyedve és közben nagyokat élvezkedve - de mindenki más nyugodtan elfelejtheti ezt a jó ízlés elleni kellemetlen merényletet.
