Úgy vélem, Hollywood ezúttal megint kissé abszurd helyzetbe került. Sőt, mi magunk, nézők is. Abszurd, megmosolyogtató, s némileg elgondolkodtató is, hogy az újratervezett (szép magyar szóval: "rebootolt") Mad Max lett az idei esztendő álomgyári csúcsproduktuma. Nem mintha a sorozat atyjának, George Millernek friss munkája rossz film lenne (habár szerintem a direktor életművének csimborasszója az egyszerre szívszorító és éterien szép Lorenzo olaja; az a mű számomra sokkal értékesebb, mint e kultikus sci-fi széria), épp ellenkezőleg: egyértelműen felülüti a mai átlagot, csak épp az a dolog szépséghibája, hogy ez egyáltalán nem nehéz feladat. Boldogabb időkben egy efféle szerencsésebb csillagzatú iparosmunkát csupán ideig-óráig emeltünk volna pajzsra. Beszédes, hogy most ez a tavaszi-nyári slágermozi. 

Persze nem kívánom hosszasan köszörülni a nyelvem A harag útján, hiszen teljesíti, amire vállalkozik. Faltól falig akciót kínál, ráadásul nem is akármilyet. George Miller veretes, mesteremberi precizitással építi fel az egymást érő akciószcénákat. Felesleges is volna tagadnunk: jó nézni az ilyesmit. Marsbéli tájon járunk, ótestamentumi kopárságú sivatagban, térdig gázolva a posztapokalipszis rozsdás-véres reménytelenségében. Hősünket (akit most Tom Hardy alakít) foglyul ejti egy zsarnoki rabszolgahajcsár. Szerencséjére belebotlik egy öntudatos, kemény nőbe, Furiosába (Charlize Theront, megvallom, sokkal szívesebben nézem érzéki amazonként, mint tesztoszterontól duzzadó Brigitte Nielsen-imitátorként, ám erotikus kisugárzása még így is perzselő), aki lángra lobbantja számára a remény pislákoló parazsát. Ketten együtt próbálnak megszökni az ocsmány helytartó és csatlósai elől, akik ráadásul még háremük szintén kereket oldott hölgytagjait is szeretnék visszakaparintani. 

Aki arra számít, hogy a dinamikus harci szekvenciák mellett a drámára is jut idő, csalódni fog. A karakterrajzok pimaszul elnagyoltak, a történet körömfeketényi eredetiséget sem tartalmaz, ráadásul már-már nevetségesen egyszerű. Persze a nagy, katartikus finálé elé csak be kellett illeszteni néhány könnyzacskóingerlőnek szánt szcénát, ám sajnos Theron és Hardy pusztán olcsó Coelho-frázisokkal fárasztják az agyunkat. Fekete pont jár azért, hogy az alkotók végül elszégyellték magukat, amiért vegytiszta erőszakfilmet csináltak. Nem hiányzott a végjáték előtti, majomkodós műdráma; kilóg a lóláb. Mindennek ellenére a páratlanul látványos, olajozottan működő akciójelenetekért, a nem mindennapi atmoszféráért bőven érdemes megnézni A harag útját. Mozgalmas, aprólékosan megkoreografált, kellően vérbő. Simogatja a szemet. A dolog szépséghibája, hogy - ahogy az előbb már említettem - ez azért még egyáltalán nem nehéz feladat. Remélem, eljön még az az idő, amikor nem ilyen álomgyári filmeket ünneplünk majd hetekig, hónapokig.