Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

Bűnök és vétkek az Álomgyárban, 1. rész: Szuperhősök a prostitúció-iparban

2015. július 28. 18:21 - Alec Cawthorne

Korunk hollywoodi filmkínálatának immár hosszú évek óta vezető tendenciája az úgynevezett szuperhősfilm. Hogy ez az alakzat műfaj-e, stílus-e, esetleg divathullám, arról most nem feladatom elmélkedni, mindenesetre az jól látszik, hogy az egyébként is egyre inkább a "geektársadalomra" építkező álomgyár még sokáig akarja fejni ezt a tehenet. Kiváló üzlet ez jelenünk kreativitás és tehetség terén nem, ám ravaszság és pénzéhség tekintetében igencsak élenjáró hollywoodi stúdiómoguljai, írói, rendezői számára. A szuperhős ugyanis volt, van, lesz. Mélyen beágyazódott, integráns része a populáris kultúrának. Superman, Batman, Pókember és a többiek történetei évtizedek óta uralják a képregénypiacot. Gyönyörű brandet lehet felhúzni erre az ígéretes talapzatra. A nyolcvanas-kilencvenes évek bűnös mulasztása volt, hogy akkortájt még csak szórványtematikát alkotott a szuperhősösdi, és a skála minőség tekintetében is eléggé széles volt, Tim Burton 1989-es, korszakalkotó Batmanjének hallatlanul megnyerő fantasztikumvilágától kezdve (mely meglátásom szerint máig a szuperhősfilmek legjobb darabja) egészen a Spawn, az ivadék B-filmes gagyizmusáig. 

A kétezres évek hajnalán azonban beköszöntött a héroszok forradalma. Sam Raimi Pókembere, Singer X-Men-szériája egy gyönyörű, sokáig virágzó üzletstratégia kezdetét jelentette. Ma már ott tartunk, hogy minden hatodik hollywoodi film szuperhősfilm. Nem baj. A néző fizet ezekért a mozikért, és persze a nézőnek mindig igaza van. Az egyre gyarapodó dollármilliók és szépen vastagodó bankszámlák igazolják őket, ha más nem is. A néző egyébként alapvetően konzervatív természetű. Ha valami tetszik neki, szívesen elfogyasztja még egyszer ugyanazt, vagy valami hasonlót. Hollywood pedig - kissé alantas, ám kétségkívül dörzsölt módon - ráérzett erre. Nolan Batmanje megmutatta, hogy a szuperhős-történetek rendkívül "komolyak", "felnőttesek", "drámaiak" is tudnak lenni (ambivalens módon épp e trilógiára volt a legkevésbé jellemző a szuperhős-jelleg; Nolan nem virtigli Batman-filmeket, hanem jó minőségű iparosthrillereket csinált), Snyder Watchmenje megmutatta, hogy a világmegmentők tudnak neurotikusak is lenni, a Kick/Ass és folytatása demonstrálta, hogy a rikító színű latexben ugrándozó polgárőrök világát lehet csúfondáros módon parodizálni is. A sor a végtelenségig folytatható. Hollywood (és most már lassan a tévé is) úton-útfélen bizonygatja, hogy a szuperhősök érdekesek, ezerárnyalatúak, megunhatatlanok, kiapadhatatlan pénz... bocsánat, történetforrások. 

A legtöbb film (és széria) kínosan ugyanazokra a panelekre épül, a néző mégsem veszi észre, hogy már régóta át van verve, de rendesen. Az univerzális recept: végy egy figurát, aki lassan felfedezi, hogy rejtett, különleges képességek birtokába jutott, ez súlyosan átalakítja jellemét, világnézetét, felvértezi a bölcsesség és a felelősségérzet erényeivel, s persze jön a gonosz, gátlástalan ellenhatalom, mely általában el akarja pusztítani a komisz, gyarlóság tekintetében mélypontra jutott emberiséget, de legalábbis hamuvá kívánja égetni Manhattan impozáns felhőkarcolóit. E tematikát persze lehet ám variálni. Nem állítom, hogy minden szuperhősfilm ugyanolyan. (Még a Marvel egyébként végletesen uniformizált, szériagyártásban készülő darabjai közt is akadnak hangnembeli eltérések.) Lehet játszani az árnyalatokkal, a karakterizálással, a tónussal, még talán a költségvetéssel is. (És persze főleg a nézővel.) Ugyanakkor, tegyük hozzá, ez mégiscsak egy korlátozott, viszonylag kevés kreatív szabadságot biztosító tematika. Na persze univerzális témákat érint: a Föld megmentése, bátorság, becsületesség, kötelességtudat; ilyen és ehhez hasonló, coelho-i mélységű üzenetek megfogalmazására tökéletesen alkalmas résztematikák. És főként: mivel a szuperhősfilm mindig egy világosan lehatárolt, szűk mozgásteret biztosító fantáziavilágot hoz létre, ezért egyáltalán nem, vagy csak nagyon csekély mértékben lehet reflexív. Ezért is butaság, amikor azt mondják, hogy "ugyan már, régen a film noirokat meg a westerneket nyomatták ugyanolyan számban, mint a szuperhősfilmeket!" Igen ám, de a western és a noir - azt hiszem, a filmtörténetben jártasabbak számára ez aligha szorul magyarázatra - reflexivitás, gondolatébresztő jelleg, rugalmasság és retrográd formai megoldások terén magasan a szuperhősmozik fölé emelkedik. Még a B-noirok és a B-westernek közt is olyan címeket találunk, melyek nem egyszer provokatív, felforgató módon viszonyulnak a korabeli hollywoodi (amerikai) filmkészítési normákhoz, konvenciókhoz. 

Ehhez képest min kell ámuldoznunk a Marvel legújabb, Hangya névre keresztelt szerelemgyereke kapcsán? Azon, hogy egy férfi hangyányi méretűvé zsugorodik, hogy valakitől ellopjon valamit. E tematika már a Drágám, a kölykök összementek! idejében is inkább megmosolyogtató, mint ötletes volt, ám a Hangya által képviselt hangnemet jól tükrözi, hogy az opusz fináléja egy gyerekszobában (!) hág tetőfokára. Minket, nézőket is oda röpít a Marvel immár lassan egy évtizede töretlen népszerűséggel és olajozottan működő körhintája. A Marvel-evangélium summázata nagyon egyszerű: ha egyszer tetszett valami, fogyaszd ugyanazt még jó pár évig (évtizedig?), hátha nem veszed észre, hogy az ízvilág, a minőség és a körülmények változatlanok, mi meg addig szépen megmotozzuk a pénztárcádat! A Marvel-stratégia  szemlélteti legjobban a kortárs szuperhősdömping kártékony hatását. Őszintén szólva nem értem a mai átlagnézőt. Megetetik vele ugyanazt tizenötödszörre is, két nap múlva már nem emlékszik az egészből semmire, de néhány hónap, esetleg egy év múltán jegyet vált a következő bulira is, mert azt a brandet már ismeri, meg amúgy is olyan mókás, hogy mindig felrobbantják valamelyik amerikai nagyvárost. A néző ül, pácolódik az igénytelenség, a primitívség, a bugyuta, hígvelejű, gyermeteg humor és az olcsó, látványközpontú szórakoztatás posványos és hazug forgatagában, de semmit sem vesz belőle észre. Vagy talán mégis? Legutóbb egy olyan cikkbe futottam bele, melynek csillogó elméjű szerzője épp azt fejtegette, hogy a Marvel igazi vonzereje a McDonald's-stratégiájában rejlik. Azaz a "megeszed, kikakilod, holnapra elfelejted"-metódus szépsége miatt dörgölőzik újra és újra viharvert pénztárcánk ehhez a brandhez? Valóban az ismétlődés, a pillanatnyi élvezetek, a "nem kell gondolkodnom, csak néznem" gyermeki élménye vonzza érdeklődésünket e széria felé? Ha igen, akkor nagyobb a baj, mintsem gondolnánk. Akkor tényleg könnyedén és gördülékenyen lehet komoly embertömegeket szellemi bennszülöttekké redukálni. 

Persze csak egy ideig. A néző sem annyira hülye, hogy egy idő után ne köpje ki a kopott varázsú BigMac-szendvicset, melyet már idestova egy évtizede csócsál. A szuperhősök jelenleg szinte teljes létszámban ott vannak a mozivásznon és a tévéképernyőkön. Hollywood ügyesen prostituálta őket. Eljön azonban az idő, amikor a hatszázhuszonnyolcadik Thor-menü, vagy a kilencezerháromszázkilencvenhetedik Vasember-desszert majd megfekszi az emberek gyomrát. Akkor lesznek csak igazán bajban a Marvel stúdiógurui, valamint a kortárs álomgyár lomha agyú, elkényelmesedett, zsibbadt kezű írói, fantáziátlan, mesteremberien jellegtelen rendezői. Akkor majd valami olyasmit kell a publikum elé tenni, ami újszerű, izgalmas, friss, s esetleg még gondolkodásra is késztet. Akkortól kezdve egyre ritkulni fognak a szuperhősfilmek, s meggyőződésem, hogy bizonyos idő elteltével szinte teljesen elsorvadnak, s eltűnnek a hollywoodi palettáról. Addig azonban marad a McDonald's-élmény. Az üres látványmonstrumok, melyekbe a gyártók belepumpálják a semmijüket. Háromszázmillió dollár, nulla kreativitás. És tömeges szintű szuperhős-prostitúció. 

7 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr467661344

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

David Sumner 2015.10.03. 21:30:11

Robert Bresson imádta a Goldfinger és a Szigorúan bizalmas című Bond-filmeket. A Marvel-filmek közül pedig máig emlékszem Luisra A Hangyából, eszméletlen pali. Pablo, a bűnöző haver, akiről Michael Pena a fickót mintázta, pláne. "I went to jail, dawg." --> www.youtube.com/watch?v=DNbWln5vDZ0

Vodkanari 2015.10.04. 13:50:37

@David Sumner: Fellini is szerette a Marvel-képregényeket (fiatal újságíróként pedig Flash Gordon füzeteket fordított olaszra). Truffaut viszont nagyon rühellte a James Bond-filmeket, azt nyilatkozta, hogy a Bond-filmekben a stílusparódia válik saját stílussá és ez nagyon gáz, nem bírja végignézni őket.

Alec Cawthorne 2015.10.04. 14:48:43

Osztom Truffaut álláspontját. Én is utálom a Bond-filmeket. :)

David Sumner 2015.10.07. 07:50:11

@Vodkanari: És Truffaut mondta mindezt a '60-as, '70-es évek filmjei alapján. Még szerencse, hogy már akkor is születtek remek Bond-filmek (hiába kevesebb, de születtek) és azóta is (kevesebb, de születtek), amit ő már meg sem élhetett. Ezért marhaság kijelenteni, hogy a stílusparódia válik saját stílussá. Truffaut persze attól még kiváló rendező, de ez ettől függetlenül általánosító marhaság, és sokat elárul róla, hogy még a nála sokkal rigidebb filmnyelvű Bressonban is volt annyi irónia, hogy tudjon jól szórakozni 2 kém-akcióthrilleren.

@Alec Cawthorne: Én meg azt utálom, ha valaki (most te) nem ismer középutat, és csuklóból csak utálkozni tud bármi kapcsán, ami kommersz. A diktatúra első lépcsőfoka. A második mondjuk az, amikor csak önti a saját baromságait, nem hallgat érvekre, és ezt elhumorizálja, amikor pedig finoman vagy csúnyán visszakapja, úgy érzi, neki tépték le a fél karját, mert ő ugye csak egy ártatlan áldozat. (Ez persze az első kaszt embereire is érvényes.) Hát persze. Én meg az Egyenlítőt kakáltam.

Vodkanari 2015.10.07. 11:14:57

@David Sumner: Szerintem pont hogy csak akkor születtek jó James Bond-filmek. A Connery-érában készült pár jól megcsinált, szórakoztató darab (Oroszországból szeretettel, Goldfinger, később, Connery után az Őfelsége titkosszolgálatában), azután pedig teljesen leeresztett a sorozat. A Roger Moore-féle filmek inkább csak paródiaként nézhetőek, Pierce Brosnan kb. a nullával volt egyenlő Bondként, a vakolófejű Daniel Craig-ről pedig inkább ne is beszéljünk, ő kb. a franchise megcsúfolása. Valahol a '70-es évek elején abba kellett volna hagyni. De ez csak az én szerény véleményem.

Alec Cawthorne 2015.10.07. 11:17:43

@David Sumner: "Én meg azt utálom, ha valaki (most te) nem ismer középutat, és csuklóból csak utálkozni tud bármi kapcsán, ami kommersz." Hol állítottam én azt, hogy mindent utálok, ami kommersz? Kérlek, ezt az állításodat erősítsd meg egy konkrét idézettel, mert égek a vágytól, hogy megtudhassam, mikor és hol jelentettem ezt ki!

"A második mondjuk az, amikor csak önti a saját baromságait, nem hallgat érvekre, és ezt elhumorizálja, amikor pedig finoman vagy csúnyán visszakapja, úgy érzi, neki tépték le a fél karját, mert ő ugye csak egy ártatlan áldozat."

Ezzel most rám célzol? Amennyiben igen, eléggé rendhagyó a helyzetértékelésed. Én nem humorizáltam el semmit, sem a cikkemben, sem a James Bond-filmekkel kapcsolatos egyéni véleményemet illetően. Azt hiszem, jogom van utálni ezt a sorozatot, ahogy mondjuk neked is jogod van utálni Truffaut Négyszáz csapását, vagy akár a Marvel Hangyáját. Akármelyiket is mondanád, én nem jegyezném meg rólad ilyen primitíven leegyszerűsítő módon, hogy utálod a művészfilmeket, vagy a kommersz filmeket. (Egyébként nézd csak meg pár kritikámat - írok jó néhány kommersz filmről, ráadásul alkalomadtán elég pozitív a véleményem!) Ezen a fórumon - bár szabályzat nincs, és nem is lesz, hiszen jóhiszeműen azt gondolom, nincs rá szükség - véleménypluralizmus uralkodik, és ildomos legitimként felfogni, elfogadni az ellenvéleményt. Ha nem értesz egyet a cikkemben megfogalmazottakkal, érvelj, vitatkozz. De az, hogy Robert Bresson imádott pár Bond-filmet, az mire érv? Semmire.

A diktatúra pedig távol áll a blog szellemiségétől. Épp ellenkezőleg: a konstruktív, tartalmas diskurzusokra, ahol jól kimunkált, udvariasan megfogalmazott ellenvélemények ütköznek, kifejezetten vevő vagyok.

Vodkanari 2015.10.07. 11:20:40

@Alec Cawthorne: Bergman kedvenc sorozata pedig a Szex és New York volt. :D:D
süti beállítások módosítása