Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

„Minden, aminek kezdete van, véget is ér” – Mátrix: Forradalmak

2016. augusztus 02. 10:46 - Tenebra

1378694301.jpg

A Mátrix harmadik része pontosan ott folytatja, ahol az Újratöltve abbahagyta. A Forradalmak olyan, mint egy következő sorozatepizód, mely ráadásul ugyanabban az évben került a mozikba, mint a második felvonás (2003). Mely annak ellenére, hogy tökéletesen egybeékelődik elődjével, mégis olyan, mintha korrigálná valamelyest az Újratöltve „hibáit”, ugyanakkor pedig megpróbál sokkal egyszerűbb akció-sci-fi lenni.

„Minden, aminek kezdete van, véget is ér” – hangoztatja az Orákulum az itt már kendőzetlenül egyszerű „filozófiát”. S ez a mondat mintegy triviális önreflexióként teljesen szimpla módon írja le, hogy a trilógia záró darabjában vagyunk, mely pontot tesz a Mátrix-sztori végére. S több, mint tíz éve, pár gyenge videojátékot leszámítva csend is honol Mátrix-ügyben, jóllehet, folytatásokról volt és van is szó, illetve az alkotók későbbi műveikben sem voltak képesek mellőzni az alternatív világok és a kiválasztottság témáját. Mindenesetre újratekintve a záró részt, elmondható, hogy a Forradalmak bizonyos tekintetben méltó lezárása a sorozatnak, másként nézve viszont végső döfés a Mátrix-mítosz testébe. (Vigyázat, SPOILER!)

matrix_revolutions1080i_04.jpg

A Wachowskik a 2010-es évek elején érdekes magyarázattal álltak elő a Mátrix-trilógiával kapcsolatban. Mint kifejtették, a Mátrix első része szándékoltan egy klasszikus hősmítosz-építés volt, melyben tulajdonképpen a szürke hétköznapi ember vágyálmát jelenítették meg, melyben egy szuperhős felszabadítja a rabságban szenvedőket. Az Újratöltve ezzel szemben szerintük a „dekonstrukció”, melyben mindent, ami az első részben a mítosz része volt, lelepleznek, hazugságnak titulálnak. Azaz idézőjelbe kerül az első rész, mely maga is egy hazugság felfedéséről szólt. De kiderül a második epizódban, hogy a szimuláció mögött rejlő valóság és a felszabadítási cselekmény maga is egy „vetítés” volt csak, mely valójából egy algoritmus, egy újratöltési folyamat része. Ezzel szemben azonban a harmadik rész mintegy „új konstrukció”-ként visszatér az elsőhöz, és azt mutatja meg, hogyan jön létre valóban az, amit az Újratöltve az első epizódban baromságnak nevezett. Azaz Neo, aki nem egy kivételes megváltó, hanem egy, a rendszerbe kalkulált anomália, mégiscsak kiválasztottá válik, hiszen sok mindenben eltér elődeitől, és olyan döntést hoz, mely megváltoztatja az addigi Mátrixot is. Tehát a Wachowskik szándékuk szerint a Forradalmakban azt mutatták be, hogy jön létre, konstruálódik a jelentés. Azaz, ha a hegeli felosztást nézzük, akkor az első Mátrix a tézis, az Újratöltve az antitézis, míg a Forradalmak mindennek szintézise, mely szerint bár az első epizód mítoszépítése tényleg nem igaz, azonban a demitizáló második rész sem az igazság, mivel lehetséges felépíteni egy ellenmítoszt, mely másképp, de mégis hősmítoszként működik.

Szóval a Wachowski-nővérek célja az volt a Mátrix-trilógiával, hogy a néző a főhős karakterén keresztül élje át, milyen az élet értelmét, a jelentést keresni. Az pedig tény, hogy a harmadik epizódra Neo megtalálja a célját, megérti, mit kell tennie. A Forradalmak már annyira sem akar a Mátrixról magáról mesélni, mint a sok kérdést felvető, de sok szempontból elrontott és felszínes Újratöltve. A Forradalmak fő cselekménye már Zionban és a „valóság”-ban játszódik, főleg, hogy Smith ügynök teljhatalmat szerez a Mátrix felett, minthogy mindenkit, még az Orákulumot is magába olvasztja. Morpheus totálisan kiég, és sajnos karaktere is peremvidékre szorul, maga is bizonytalanná válik abban, amit korábban tett és amiben korábban hitt. Közben Bane, akit megszállt Smith ügynök, tevékenykedni kezd, és belopakodik Neo hajójára, miközben a kiválasztott a gépek városa felé veszi útját, ahol úgy gondolja, megoldhatja a problémát, megmentheti az emberiséget. Ám ez már a Mátrix szimpla újratöltésével nem lehetséges.

A Forradalmak annak ellenére, hogy sokkal inkább egyenes vonalú cselekménnyel bír, még az Újratöltve résznél is több üresjáratot, illetve felesleges cselekményrészt tartalmaz. Ilyen Neo tökéletesen szükségtelen „kómája”, melynek során bent ragad egy virtuális metróállomáson, ahol persze az alkotók megpróbálnak filozofálgatni arról, hogy a programok is érezhetnek szeretetet (és persze a sütiknek is szüksége van szeretetre, bizony ám!). De sem ez, sem a Merovingivel történő kekeckedés nem rak hozzá semmit a fő történetszálhoz. Így az Orákulum „színeváltozása” sem, ami nyilván az eredeti színésznő sajnálatos halála miatt vált szükségessé, de az alkotók a lehető legbénább módon oldották meg, hogy a film világán belül is magyarázatot kapjon a dolog. A kínos, értelmetlen magyarázkodás helyett lehet, jobban jártak volna, ha inkább elhallgatják a változást, működött ez más filmnél, sorozatnál is (gondolok itt a Spartacusra).

tumblr_o0nq301gkz1rzhmt3o1_500.jpg

Ahogy Bane / Smith karaktere is meghökkentően gyorsan eltűnik a valóságból. Ha már így felvezették ezt a fickót, kicsit több szerepet betölthetett volna a végső leszámolásban is, mert ez így elég harmatos volt, hogy gyakorlatilag egy pár perces túszdráma után elintézhetővé vált. Persze ő az, aki Neo „szemét felnyitja”, azaz a kiválasztott megvakításával teszi lehetővé, hogy a gépeket Neo lássa és el tudja intézni telekinetikus képességeivel a valóságban is. Azonban külön szálat kapott Bane már az Újratöltve sztorijában is, és meglehetősen veszélyes pszichopatának van beállítva a Forradalmakban, kezdhettek volna vele valami komolyabbat is. Mondjuk az idiótája megbújhatott volna a hajón kicsit tovább, és ha eljut a Forráshoz, lehet, okozott volna pár kellemetlen percet a végső ütközet során. (Mondjuk bevárja, míg Neo becsatlakozik, és a Mátrix-harc során kihúzhatta volna a csatlakozót Neo fejéből.)

Ami persze felvet több problémát. Egyfelől azt, hogy akkor most az eddig felépített sci-fi logika megtörik, és gyakorlatilag a Mátrix fantasy-vé alakul. Másfelől pedig jogosan elmélkednek emiatt a rajongók azon, hogy egy újabb szimulációról van csak szó „valóság” címmel is. Igaz, ezt a Wachowskik is megcáfolták, és azért könnyen belátható, hogy ha egy elnyomó entitás vagy nép virtuális valóságbeli szimulációval akar kordában tartani egy másik népet vagy fajt, akkor bizonyára nem fedi fel előttük egyik szimulációs rétegben sem, hogy van egy ellenség, aki rabságban tarthatja őket. Ezért ez a húzás meglehetősen zavaró, hiszen soft sci-fiből tényleg fantáziafilmmé változtatja a Mátrixot. Ami alapjáraton nem probléma, és persze hangsúlyozza, hogy tényleg Neo a kiválasztott, így passzol abba a logikába, amit a Wachowski-testvérek hangoztatnak. Csak éppen a Forradalmakban úgy érezhetjük, hogy ha Neo nem rendelkezik különleges képességekkel, nem tud eljutni a gépek városába, a Forráshoz. Márpedig akkor nem lehetett volna kitalálni ezt a fajta cselekménylezárást. Szóval röviden: dramaturgiai szempontból mesterkélt Neo különleges képessége.

Másfelől viszont a Mátrix: Forradalmak úgymond élvezhető primer szinten is. A harmadik rész a kor trendjeibe illeszkedve már abszolút látványfilmmé alakul határidő-dramaturgiával és epikus csatajelenetekkel. Azaz, mint írtam, itt a hangsúly a zioni védekezésen van, és igazából a sztori lényege is a földalatti emberi városban lelhető fel, minthogy a Zion ostroma alatt látható képsorokon a hit és a racionalitás csapnak össze, erről mesél hitelesen az önmaga, a Mátrix-sorozat filozófiai mélységét felszámoló Forradalmak. Hiszen a zioni városatyák, Morpheus csapata és a racionalista katonai vezetők csapnak össze a sztoriban. Lock és Mifune nem nagyon hisznek Neóban, és a Lock és Morpheus másik, érzelmi alapú vitája tárgyát képező, elbűvölően dögös Niobe sem éppen a prófécia híve. S Zion vezetőse sem áll szilárdan a csapat mellett, maxmimum az idős Hamann tanácsos. Lock a realitást látja, hogy a gépek fúrója hamarosan eléri a dokkot, és a gyilkos robotok elözönlik a védtelen várost.

489649.jpg

Ezzel a teljesen érthető állásponttal állnak szemben Neoék, akiket egyre többen őrültnek tartanak, és érdekes módon a valóság, az emberi ellenállás is kezd ezáltal átalakulni egy olyan világgá, mint a Mátrix. Csak itt más miatt állnak szemben a Neo-hívők a rendszerrel, mint a Mátrixban. Zion racionalistái egyszerűen a földön járnak, és élesen elkülönülnek a szimulált valóságtól. Csakis a talajközeli eseményeket, jelenségeket, történéseket fogadják el, számukra a Kiválasztott is ugyanolyan ámítás és mítosz, mint maga a virtuális 1999.

Tehát ez a párharc, ez az ideológiai feszültség viszonylag érdekessé teszi az elvakult és látványos harci jeleneteket. Melyek nyilvánvalóan azt a 2000-es évek eleji trendet hivatottak követni, amit a Gyűrűk Ura indított el megkapó csatározásaival. A Forradalmakban is van lelkesítő beszéd a reménytelennek tűnő összecsapás előtt, és itt is elkeseredett védekezésben próbálják meg a túlélők utolsó leheletükig tartani állásaikat. És persze, ahogy Peter Jacksonnál, úgy a Mátrix harmadik epizódjában is a legkisebb viszi véghez az egyik legfontosabb cselekedetet „hiszek benned, Neo!” kiáltással (a „kölyök” ugyebár felnyitja egy lövéssel a dokk beragadt kapuit, így Morpheus és Niobe hajója nem hullik alá ócskavasként, miután a masszív bejáratba csapódnának).

Ezek persze roppantmód látványos és izgalmas képsorok, csak éppen elütnek még az Újratöltve hangulatától is. Azaz már nem annyira Mátrix-filmekbe, hanem egy Gyűrűk Ura-szerű hőskölteménybe illenek. Ám a zioni csatározások legalább tényleg epikusak és van bennük néhány gondolatébresztő, habár elég egyszerű konfliktus (jóllehet, azért a sztori végére nyilvánvalóan győz az az álláspont, miszerint vakon hinni kell, és akkor nem számít, van-e a mítosznak valóságalapja, mert maga a mítosz válik valósággá). Azonban éppen a finálé és a főgonosz sikerült harmatosra.

neo_smith2.jpg

Smith ügynök az első részben remek ellenfél volt. Hugo Weaving (aki ugyebár épp a Gyűrűk Ura jófiúját játszotta a bölcs elf vezér, Elrond szerepében) már megjelenésében is szorongást keltő volt hátra nyalt hajával, fosbarna öltönyében, napszemüvegében és füldugóval a fülében. Kimért, nyugodt, gunyoros beszéde szinte azonnal hatálytalanított bármilyen ellenállást, mert valahogy már akkor érezni lehetett rajta mindenhatóságát, mikor még a Mátrixról mi, nézők sem tudtunk sokat. S mikor Morpheusnak az első részben az emberiség vírusjellegéről beszélt, még talán igazat is tudtunk neki adni, hiszen a racionális mesterséges értelem logikája szerint az ember valóban a természet és a Föld ellensége, aki saját erőforrásait és környezetét is feléli kapzsisága végett (más kérdés, hogy a gépek energiaforrása maga az ember, így végső soron maguk a gépek is paraziták). Avagy gonosznak nem is volt igazából nevezhető Smith ügynök, sőt ő csak egy rendszer része volt, mely az anomáliákat a lázadók likvidálásával próbálta megszüntetni.

Az Újratöltve merész lépéssel Smith-t visszahozta a sztoriba. A Wachowskik is bizonyára érezték, hogy Smith erős karakter volt, legalább olyan markáns antagonistává vált, mint a Star Warsban akár Darth Vader. Tehát ikonikus figura, nem szabad csak úgy megölni. A kérdést már az előző részről írott kritikámban is felvetettem, hogy vajon mennyire jó egy már legyőzött negatív hőst újra eladni legyőzhetetlenként, ráadásul szembe állítani egy olyan hőssel, aki gyakorlatilag isteni hatalommal bír már nemcsak a szimuláción belül, de azon kívül is. Azzal persze, hogy Smith elszabadult, ez a dilemma feloldódik valamelyest, hiszen az egykori ügynök képes maga képére formálni, „megszállni” embereket, és ugye Bane miatt betör a valóságba is. Ami nagyon izgalmas lehetett volna, ha merik erre kihegyezni a történetet. De mivel nyilván epikus perspektívát kellett kapnia egy akció-sci-fi záró epizódjának, így Bane / Smith nem lehetett „főszereplő”.

Smith azonban a 2-3-ban már nem az igazi. A második részben még csak-csak megőrizte azt a méltóságteljes auráját, amit az elsőben tapasztalhattunk, azonban a Forradalmakban egyértelműen önmaga paródiájává válik a karakter. Ennek egyik ékes példája a jelenet, mikor Smith megszállja az Orákulumot, és utána éktelen, gonosz „muhaha”-röhögésbe kezd, mely leginkább a gagyi horrorfilmek antagonistáira volt jellemző például a harmincas évek Hollywoodjában. Esetleg Tom és Jerry- és Scooby Doo-rajzfilmekben. Ám egy Mátrix-kaliberű film félelmetes főgonoszától ennél többet várnánk. S erre nem lehet magyarázat az, hogy de hát elszabadult a program. Nem, mert ezen az idióta nevetésen érződik az alkotói szándék, hogy Smith-t szerették volna igazán gonosznak beállítani. És míg az első epizódban tökéletesen sikerült ezt elérni pusztán a figura megjelenésével, visszafogott, hűvös nyugodtságával, itt harsány, már-már melodramatikusan gagyi megnyilvánulásai földbe tiporják az ügynök imázsát.

tt0242653-large-screenshoot1.jpg

Smith és a Mátrix: Forradalmak mélypontja viszont egyértelműen a finálé, a végső leszámolás. Már az is meglehetősen necces, mikor Neo bejut a gépek városába, és a Deus Ex Machinával beszélget – hiszen itt az M. I., a Mátrix vezetője, gépek ura racionális mesterséges intelligencia helyett egy gonosz varázslónak tűnik. Mintha legalábbis az Ózban lennénk, és Neo egy Dorothy-figura lenne.

Ám az igazi sokk a Dragon Ball-részeket idéző Smith Neo elleni küzdelemében érhet minket. Mikor a zuhogó esőben teatrálisan felvonulnak egymással szemben az opponensek, körülöttük a Smith-szé változtatott Mátrix-lakókkal. Majd lassított felvételben, repkedve-kungfuzva püfölik egymást a végtelenségig. Smith vicsorog, ordibál, kikelve magából kacag, s mögötte lecsap egy villám. Mintha tényleg nem egy Mátrix-filmet látnánk, hanem valamilyen végtelenül gagyi fantasy-horrort, illetve ennek inkább csak paródiáját, mert ámulni nem, csak nevetni tudunk ezeken a képsorokon. Jóllehet, érződik, hogy a Wachowskik nagy anime-rajongók, hiszen a japán rajzfilmek csatározásai ilyen színpadiasan eltúlzottak. Azonban ami egy animációs filmnek jól áll, az az élőszereplős alkotásokban általában gagyi, ha pont ugyanúgy akarják megoldani őket (lásd Dragon Ball: Evolution). Így például az, hogy Neo és Smith krátereket vájnak az aszfaltba, vagy Smith rakétaként száguld bele Neo testébe. Érezhető ezen a nagyjeleneten, hogy a készítők fel akarták fokozni az első rész Neo és Smith közti összecsapását, de az az első küzdelem pont azért volt rendkívül drámai és ütős, mert sokkal egyszerűbb volt, egyszerűbb tétekkel (emlékezzünk: Neo csak menekülni akart, majd rájött, hogy nem futhat tovább), és nem akarták feltétlenül eposzira, hanem pusztán stílusosra megcsinálni. A Mátrix: Forradalmak így szinte előlegezi mondjuk a Batman Superman ellen Végítélet versus Superman-Batman-Wonder Woman küzdelmét, mely hatalmas robbanásokkal teli és globális méretűvé duzzasztott, ám rendkívül unalmasan és slendrián módon megvalósított. A Wachowskiék akciófilmjében még ennyire nem rossz a helyzet, de a Smith Neo elleni küzdelme fájdalmasan enervált és önparódiába hajló annak ellenére, hogy ezt szánták a mindent eldöntő csatának.

maxresdefault_27.jpg

Persze a fordulat és a győzelem módja maga frappánsra sikeredett. Legalábbis a Forradalmak vége felé lesz számunkra, nézők számára is világos, amit Neo is csak az Újratöltve végén ért meg, hogy itt most nincs szabad döntési lehetőség, hanem egy „B” opciót választott Neo, ami szembe állította az ő antitézisével, Smith ügynökkel. S tulajdonképpen ez az infomorzsa teszi kicsit érdekesebbé a felszíni buta animés küzdelmet. Mert, ha megfigyeljük, Neo és Smith minden ütése tükörképe az ellenfél mozdulatainak. Pont ugyanott csapnak le egymásra, s mikor Smith felkel, Neo kerül földre, majd fordítva. Azaz képtelenek elbánni egymással, mivel ők az érem két oldala, mondhatni nemcsak a Mátrix „egyenletében”, hanem a tipikus „jó versus rossz” felosztásban is tökéletesen komplementere Neo Smith-nek és vice versa. Márpedig így a harca végtelenségig folyna – ezért is van szükség az Orákulumra és az ő áldozatára. És itt válik nyilvánvalóvá, hogy bizarr módon ez a sztori nem is az emberek, hanem az anomáliák és a gépek küzdelme. Zion csak védekezni tud, az igazi emberek csupán várnak. A harc nem miattuk dől el egyik vagy másik irányba. Meghökkentő, de valójából algoritmusok alapján alakul ki a Forradalmak végkifejlete. Ami egyfelől afelé mutat, hogy a gépek, a mesterséges értelem nem „gonosz”, mint az animékben, másfelől viszont afelé is, hogy az ember teljesen kikerült a döntési helyzetből. És ez ismét felveti a szabad akarat kérdését, melyet már az Újratöltve kapcsán is taglaltunk, hiszen a Forradalmakban az egyetlen ember, akinek része van a mindent eldöntő küzdelemben, köztes lény, s választását amúgy a gépek által előírt formula befolyásolta, sőt döntően meghatározta. Így annak már szinte semmi értelme, ha belegondolunk, hogy a Mátrixot az emberek szabadon elhagyhatják az Építész ígérete szerint, hiszen éppen a Mestersége Intelligencia tudja a legjobban, hogy az emberek döntéseit az ideológiai konstrukciók határozzák meg, ellenben a programokkal, melyeket algoritmusok és a véletlen irányíthat. Ezrét sokkal veszélyesebb egy elszabadult, vírusszerű Smith, mint a zioni „szabad emberek”. Mert valójából Zion sem lehet soha szabad, minthogy a rendszer, a gépezet, a program része a béke és a gépek által uralt „valóság” miatt. Sőt bizarr módon az ember, ha belegondolunk, szabadabb a Mátrixban, mint azon kívül, mivel a valóságban a földalatti világ élhető, de felszínen sötétség van és viharok dúlnak. Nyilvánvalóan ez egy nem szándékolt olvasat, hiszen a Wachowskiék abszolút happy enddel zárnak. Ám, ha a szabadság fogalma szempontjából közelítjük meg a Mátrix-trilógiát, akkor annyira nem is boldog ez a végkifejlet.

De ekkorra talán már mindannyiunk számára mindegy volt, hogy végül nem a látványos, nyers erő, hanem éppen a vereség elfogadása hozza a győzelmet Neo, illetve inkább az emberiség számára. Minden, ami a zárójelenetben megjelenik, tökéletesen összegzi a trilógiát abból a szempontból is, amit a Wachowskiék kifejtettek (tézis – antitézis – szintézis összefüggés a részek között). Miként az Építész megígéri, hogy szabadon távozhatnak a Mátrixból az emberek, úgy feloldódik az a konfliktus, ami a felszabadítás és a gépekkel való megbékélés között áll fenn. Azonban ekkorra már a Mátrix-sorozatot nem lehet túlzottan komolyan venni, mert éppen a dekonstruktívnak szánt második rész és a Forradalmak felszínes két órája miatt mégis sikeresen rombolták le a Mátrix-mítoszt, miközben a Kiválasztott ellenmítoszát próbálták felépíteni.

13006_6_screenshot.png

Hogy lesz-e folytatása a Mátrix-trilógiának, bizonytalan. Érkeztek hírek korábban arról, hogy a Wachowski-testvérek dolgoznak a negyedik részen, de lehet, a Jupiter felemelkedése után nem is nagyon szeretnénk, ha kapnánk egy újabb félresikerült epizódót a Mátrix-univerzumból. Részemről e három cikk mintegy terápiaként is szolgált, hogy kiírjam magamból a Mátrix-trilógia miatt érzett csalódást, és megpróbáljam felfedezni a pozitívumokat a kultikus 1999-es film folytatásában. Ám összességében azt kell leírjam, ami eddig is azért evidens volt, hogy a Mátrix máig igaz és aktuális film a virtualitás és az embereket alapszükségleteiken keresztül manipuláló fogyasztói társadalmak világáról, míg az Újratöltve érdekes kérdésfelvetései ellenére meglehetősen modoros film, s a záró rész, a Forradalom pedig unott, erőltetett és még a második epizódhoz képest is buta látványfilm néhány gondolatébresztő felhanggal. Így jobbnak látom, ha megmaradok az eddigi metódusnál, és csak az első részt nézem újra időről időre, megmaradva abban az illúzióban, hogy a Mátrix jó, és talán kanál is van.

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr788929808

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Exide 2016.08.04. 10:33:57

A második részben én még teljesen jó ellenfélnek találtam Smith ügynököt és nekem nagyon tetszett, hogy - bár soha nem éreztük, hogy Neo veszélyben lenne - sikerült azzal, hogy önmagát tudja végtelenül másolni méltó ellenfélként kiállítani a már már isteni szintű főhőssel szemben. A harmadik végén a végső összecsapás elején bár emelte a tétet, hogy Smith az Orákulum birtokában látta magát győzni, de mégis hol van az a jó kis sikátoros bunyótól a végtelen ügynökökkel szemben.

Mad Mind 2016.08.04. 16:02:55

Be kellett volna fejezni az első ésszel.

crazyfish 2016.08.04. 16:02:59

Tetszett ahogy a Smith programot csőbe húzzák, mert jól átverik az biztos, hisz ez a biznisz a MI és Neo között...A többi csak púder, mikor Neo átengedi magát, a MI indítja a vírusirtót és annyi...:))...
süti beállítások módosítása