Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

TOPLISTA – A Tarantino-filmek rangsora Tenebra szerint, 2. rész

2016. január 08. 19:02 - Tenebra

qt1.jpg

Tegnap bemutatták az Aljas nyolcast végre, így mindenki megnézheti magának, hogy mit alakított Tarantino négy év kihagyás után, a Django elszabadul westernfilmes nyomdokain haladva. Rendkívül kíváncsi vagyok, hogy ez a három órás, lassú és kevés akciót tartalmazó film hogy tetszik majd az embereknek. Nekem, mint azt a lista összetétele is mutatja, felettébb tetszett, mégpedig azért, amiért pár kritika szapulja: mert visszatér korábbi műveinek egyszerűbb témáihoz. Lássuk, szerintem hol helyezkedik el a Tarantino-filmek között a mozi-fenegyerek legújabb eresztése!

 

5. Kill Bill vol. 1. (2003)

bkdg0e-1.jpg

„A bosszú hidegen tálalva a legjobb” – olvashatjuk a Kill Bill vol. 1. elején. Tulajdonképpen Tarantino e műve csak egy „fél film”, mert a vol. 2-vel szorosan összekapcsolódik, egy történetet képez a Kill Bill (tudtommal eredetileg egyben is hozta volna ki a kettőt). Én mégis szétbontom őket, mert a két alkotás azért minőségben különbözik egymástól.

Ismét szembe fogok menni az árral, és azt mondom: az első rész azért elmarad a másodiktól. Az első olyan a Tarantino életműben, mint a Django vagy a Jackie Brown. Inkább előbbi, mert a Kill Bill 1-et szívesen újranézem bármikor. Egy időben hetente megtettem ezt, annyira tetszett. S ez továbbra is így van, de be kell lássam, hogy azért ez jóval konvencionálisabb bosszútörténet, és csak imitt-amott csillan meg Tarantino humora, ironikus viszonya a szamurájfilmekhez és a westernhez (illetve természetesen a rape-revenge horrorokhoz). A játékidő nagy része arról szól, hogyan áll bosszút Uma Thurman karaktere egykori társain, és ezt jó sok vérrel és kardpárbajjal zsúfolt akciójeleneten keresztül fogadhatjuk be. Ami, lássuk be, a korábbi beszélgetős, merengő Tarantino-filmekhez képest jóval szimplább és konvencionálisabb.

Ettől függetlenül persze az akciójelenetek kiválóra sikeredtek, és külön öröm, hogy a fenegyerek hódolt japánmániájának rendesen. Ami nemcsak a gyönyörű szamurájkardok villogtatásában, hanem az Oren Ishi szálba ékelt anime betét jelenlétében is megnyilvánult. Ez pedig olyan klasszikus animációs filmeket idéz meg, mint a Ninja Scroll vagy a Golgo 13.

Apropó, Oren Ishi: amiben a Kill Bill is felettébb erős, az a karakterek kidolgozása. Tarantino ezúttal sem egydimenziós típusfigurákat hozott létre, a szereplők legfeljebb motivációik miatt, a felszínen emlékeztetnek tipikus filmes hősökre. Azonban a cselekmény folyamán egyre inkább árnyalt lesz a játékidő elején felvázolt kép. A bérgyilkosok bandája koránt sem összetartó, lojális csapatként tűnik fel előttünk, hiszen a tagok egymás ellen áskálódnak, sokszor féltékenyek egymásra – ahogy Elle Driver a főhősnőre. Csak egyvalami, illetve egyvalaki tartotta össze őket: Bill, aki most bujkálni kényszerül szörnyű tette, és persze az esettel kapcsolatos ambivalens érzelmei miatt.

Persze az csak egy dolog, hogy már az első leszámolási jelenetben is összezavarodik a néző, hogy ki mellé álljon, illetve Oren Ishit is elkezdi sajnálni az ember, miután olyan részletesen megismerte (s látta, hogy ez a nő nemcsak egy vérszomjas jakuzafőnök, hanem gyermekkora tragikus és bizony van erkölcsi tartása is). Ám Uma Thurman figurája sem egyértelműen pozitív hősként van bemutatva. Igen, ő az áldozat, és bosszúja jogos, hiszen megfosztották gyermekétől, 4 évtől az életéből, plusz még jól helyben is hagyták, egy golyóval a fejében. De mikor ellenségeivel szembe kerül, nem ismer könyörületet. Ráadásul Sophie megkínzása sem éppen egy pozitív, klasszikus hősfigurához illik. A második felvonásban pedig az is kiderül, hogy Billt nagyon szemét módon kikosarazta. Pont ettől válik olyan érdekessé a vol. 2, amiről hamarosan olvashattok ezen a listán is.

Így én inkább csak amolyan „bevezető”-ként tekintek a Kill Bill vol. 1-re, az igazi katarzis és Tarantino-film majd csak a vol 2.-ben bontakozik ki.

 

4. Aljas nyolcas (2016)

hateful-eight-tv-spot.jpg

Na, végre megérkeztünk az aktuális Tarantino-mozihoz, az Aljas nyolcashoz! Sokan biztos felhördülnek, hogy mit keres ez a negyedik helyen, hiszen eleve egy friss darab, egy ötvenéves Quentin Tarantinotól, aki már amúgy is „elkurvult”. Sőt mit keres ez a „még remek” Becstelen Brigantyk és a Jackie Brown vagy a Kill Bill vol 1. előtt?!

Igen. Nálam ezeket biztosan lekörözi. Miért? Majd az első-második helyezett indoklását olvasva megértitek. Mindenesetre elöljáróban annyit, hogy az Aljas nyolcas hál’ Istennek (izé… Tarantinonak) visszatért a gyökerekhez. Azaz a fenegyerek ezúttal nem akar valami epikus, nagyvolumenű bosszútörténetet bemutatni, nem akar túl sok helyszínnel babrálni, és nem is halmozza az akciójeleneteket. Az Aljas nyolcas szerencsére ugyanolyan (persze Tarantinohoz képest) mértéktartó alkotás, mint a Kutyaszorítóban vagy a Ponyvaregény voltak. A közel háromórás játékidő feléig a puskák és pisztolyok csak fel-feltűnnek, mint valamiféle fétistárgyak, jelezvén, hogy ilyen mindenkinek van, és nem átall használni a másik ellen. Tökéletesen megteremtette ezzel a Vadnyugaton bizonyára jelenlevő paranoiát (legalábbis az olasz westernekből ezt tanultuk), hogy mindenki kabátja alatt lapulhat valami – és persze mindenütt lapulhat valaki. Ez a Vadnyugat sunyi Vadnyugat, itt nincsenek hősök. Tarantino nem jelöl ki pozitív figurákat. Az ezúttal az antirasszizmus potenciális szócsöveként feltűnő idős őrnagyról, a Samuel L. Jackson által alakított Marquis Warrenről is hamar kiderül, hogy azért nem az a Sidney Poitier-féle jóságos, naiv, morálisan felsőbbrendű fekete, de még talán Djangohoz sem hasonlít az előző filmből. Sőt ez az őrnagy olyan, mintha Django idős változata lenne (ami azért is bizarr ugye, mert a 2012-es westernben Django Samuel L. Jackson gonosz, fehérekkel kollaboráló árulóját lőtte darabokra), aki kiábrándult a felszabadításból, és nála a „szerencsétlen, elnyomott néger” imázs csupán álca, maszk.

De itt senki sem az, aminek látszik. Ezért is emlegetjük a kritikákban gyakran a Kutyaszorítóban-t, mert ahogy abban a szín-fedőnevek mögött bárki megbújhatott, lojális bandatag és beépített ember egyaránt, úgy az Aljas nyolcasban is csak szerepeket látunk, de a karakterek valódi motivációi csak a cselekmény végére derülnek ki (ha egyáltalán kiderülnek).

Ezzel pedig Tarantinonak tökéletesen sikerült megragadni azt a mára nyilván elcsépelt fogalmat, hogy „posztmodern”. Amikor már nem az igazság számít, hanem a hitelesség – legyen szó történelmi múltról, narratív identitásról vagy valóságról és fikcióról. Tökéletes ebből a szempontból a film zárójelenete, melyet természetesen konkrétan nem fogok körülírni, mivel még csak tegnap mutatták be az Aljas nyolcast, de annyit elárulhatok, hogy megnyugvást csak akkor fog adni a nézőnek, ha maximálisan azonosulni tud a benne szereplő karakterekkel, és megpróbál az ő fejükkel gondolkodni.

Akikkel amúgy nem nehéz, mert bár mindenki mocsok, de mind szokás szerint remekül megírt, és persze remekül eljátszott. Kurt Russel tőle megszokott módon zseniálisan túltolja a morcos, cserzett arcú fejvadászt – de ide, mint ahogy az 1993-as Tombstone-ba is ez kell. Samuel L. Jacksont már említettem, ő is hozza a formáját, ahogy az öreg Bruce Dern is remekel röpke szerepében. Akik viszont meglepően jók voltak, azok Jennifer Jason Leigh és Walton Goggins. Előbbi rémisztő az őrült bűnöző nő, Daisy szerepében. Körülbelül ilyen romlottnak és mocskosnak képzeli el az ember a Vadnyugat finomnak nem éppen nevezhető hölgyeit, akik a bűn útjára léptek. Túl gyakran kap pofán verést, de szerencsére Tarantino ezt is groteszk módon túlpörgeti, így egy idő után már ironikus gegként tekintünk rá. Walt Goggins pedig végre a The Shield után ismét megmutathatja, hogy nemcsak epizódszerepekre jó, hanem főszereplőnek is. Nagyon odateszi magát a naiv, „nem tudom, melyik oldalra álljak” seriff szerepkörében. Tarantino frappáns húzással teszi őt mellékkarakterből főszereplővé, és adja kezébe a fő döntést.

S ugyanilyen frappáns a cselekmény kétharmadánál a műfaji váltás. Míg addig egy westernt, illetve kamaradrámát láthattunk, addig utána egy krimibe csöppenünk, és elő-előjönnek a Djangóban és a Brigantykban szinte mellőzött időbeli visszatekintések. Néhány kritika szerint emiatt megtörik a film ritmusa, hangulata, és nem is annyira érdekesek a háttérsztorik. Számomra viszont azok voltak, mert Tarantino végre nem akart fontoskodni. Van antirasszista-vonulat, mint elmondtam, de ezt a fenegyerek egy idő után elröhögi. A polgárháborús ellentétek itt sokkal fontosabbak, melyek lefordíthatók akármilyen kortárs ideológiai vitára – többek között az amerikai kultúrkörben a progresszív és populista, illetve a republikánus és demokrata örök konfliktusra. Sőt tovább megyek: Észak és Dél ellentéte azért továbbra is jelen van az Egyesült Államokban, szóval, amiről ebben a műben többször is vitáznak, görbe tükre a politikai viszonyoknak.

Persze ez csak egy szelete az Aljas nyolcasnak, és a fő kérdés inkább valamilyen univerzálisabb problémakörre vonatkozik, amit már említettem is: van-e egyáltalán olyan, hogy igazság vagy valódiság.

Tehát az Aljas nyolcas engem megvett. Olyan klasszikusnak soha nem fogom tartani, mint a lista dobogósait, már csak azért sem, mert azon túl, hogy idéz belőlük (Tarantino színészei és ismerős beállítások, szituációk révén felemlegeti a Kill Billt, a Ponyvaregényt és a Kutyaszorítóbant is), olyan, mintha nem tudna már újat mutatni. Mintha átcsapott volna exploitation filmek és spagetti-westernek imitálásából a saját életműve imitálásába. Ettől persze még nagyon is szórakoztató, lebilincselő, kiváló atmoszférájú western ez, melynek zenéjét egyébként Ennio Morricone szerezte – és szerintem az olasz maestro legjobbjai között a helye.

 

3. Kill Bill vol. 2. (2004)

kill-bill-vol-2.jpg

Kevés kardharc, több sztori, lassúbb cselekmény, tarantinosabb párbeszédek, Pai Mei és Superman-elemzés. Ez a Kill Bill vol 2. nagyjából. És le is írtam tömören, röviden, miért is tetszett ez sokkal jobban, mint az első felvonás. Sokan persze, mint már említettem, bizonyára felháborodtak és fel is háborodnak ezen továbbra is, hogy a vol 1. pörgős, érzelmes sztorija után hogy tudott egy ilyet összehozni Tarantino. Vajon csak trollkodott? Vagy meghülyült?

Én inkább előbbire szavaznék, mivel Tarantino nagy bábjátékos. Szereti beállítani úgy egy-egy filmjét, mintha a világ legnagyobb trashfilmje vagy akciófilmje lenne – a Halálbiztosban működött ez a leginkább, s a Kill Bill vol. 1-et is így értelmezem. Mármint, egy mézesmadzag, egy bevezetés, mely feldobja, hogy egy igazi bosszútörténet lesz ez. Persze Tarantino műveiben mindig visszatér a bosszú motívuma, ám, ha megfigyeltétek, ez csak egyfajta „vörös hering”, azaz figyelemelterelés, megtévesztés, és valójából sokkal többről szól az adott alkotás. A Kill Bill vol 2. az igazi Kill Bill. És nagyon szépen kiegészíti egymást a két rész. Mert az elsőben már meglátjuk, hová fajulhat a bosszú (Sophie megkínzása), itt viszont nagyon durván megkérdőjeleződik, hogy egyáltalán jogos-e a bosszú? Hiszen rendben, Bill kicseszett a főhősnővel, de mára már mindenki tudja, hogy a gyermeke, aki miatt igazából a bosszúhadjáratot folytatta, életben van.

Persze ellenfelei „rászolgáltak a halálra”, ahogy Budd, a Michael Madsen által zseniálisan megformált, célját vesztett, unott Bill-öcs fogalmaz. De mégis, Elle Divert leszámítva egyikőjük sem igazán szemét alak. Budd például egy kifejezetten szimpatikus karakterré válik, ahogy látjuk megaláztatásait és sehová sem tartó életét. Ahogy a film utolsó harmadában valami elképesztő nagyot alakító David Carradine antagonistája, Bill is megkedvelhető, főleg, hogy szinte minket is meggyőz arról, nem érdemelte meg ő sem azt, amit Beatrix, a főhősnő tett vele. Ekkor mindenre fény derül, és ember legyen a talpán, aki el tudja dönteni, hogy a tyúk volt-e előbb vagy a tojás (azaz Beatrixt utáljuk, mert lojalitását feladta, vagy Billt ítéljük el, amiért felkoncolta a nő új férjét és fejbe lőtte a Fekete Mambát, elrabolva tőle még meg sem született gyermekét).

S nekem nagyon tetszett, hogy itt a kardharcok már nem látványos összecsapások, hanem inkább csak villanásnyi leszámolások. Mint a spagetti westernekben, melyekben hosszú zenei aláfestés, és kitartott pillanatok (percek) után egyetlen, gyors lövéssel lerendeznek mindent. Tarantino itt tényleg képes volt a szamurájfilmből westernt csinálni. A legemlékezetesebb párbajokban pont az a szép, hogy alig van bennük akció – ilyen az Elle versus Beatrix, illetve a Bill-lel vívott showdown is.

S akkor még nem említettem az egyik leghumorosabb, legironikusabb, ugyanakkor legfelemelőbb részét a műnek: a koporsós és a Pai Mei-féle történetet. Ebben Tarantino nagyszerűen idézi meg nemcsak a hagyományos hongkongi harcművészeti filmeket, hanem az amerikai másolataikat (Kickboxer, Véres sport és társaik), melyekben a tréning után a hős félistenné magasztosulva pusztítja el ellenfeleit (nem mellesleg pedig A zsoldos című 1968-as remek Sergio Corbucci-western Ennio Morricone-szerezte zenei témája fokozza a katarzist). Itt a kiképzés bemutatása nemcsak a szimbolikus feltámadási folyamatnak ágyaz meg, hanem arra is magyarázatot ad, hogy Bill tulajdonképpen önmagát pusztította el azzal, hogy megismertette Beatrixszel Pai Meit – és annak „ötpontos szívrepesztő techniká”-ját.

Talán csak a film már-már giccsesen pozitív lezárásával volt bajom, de amúgy meg végig élveztem az alapvetően visszafogott, líraian lassú, elmélkedős második felvonást.

 

2. Kutyaszorítóban (1992)

reservoir_dogs_3284775k.jpg

Mindennek a kezdete. Vagyis nem annyira. Tarantino már ezelőtt is készített filmet (Love Birds in Bondage, My Best Friend’s Birthday), de ezeket nyilvánvalóan jogosan nem emlegeti senki. Érdekes módon mégis első nagy dobását tagadta meg sokáig a mozi-fenegyerek, ki tudja, miért. Pedig ez egy nagyon jól eltalált, egyszerű, de zseniális film tulajdonképpen ugyanarról a problémáról, ami az Aljas nyolcasban is megjelenik. Vagyis, hogy számít-e az igazság, ha valaki nagyon hiteles a szerepében? Számít-e a maszk, ha valaki eggyé válik a maszkkal, és elveszti valódi identitását. Főleg a halál pillanatában.

Persze itt a főhősök pont az Aljas nyolcas karaktereivel ellentétes módon reagálják le a hazugságot, itt még számít, hogy mi volt az igazság. Legalábbis a tragikus sorsú Mr. White számára, aki olyan jóban lesz a Tim Roth által játszott beépített zsaruval, hogy még sajátjait is elárulja, és tragikomikus módon saját maga járul hozzá, hogy társai akciója végleg vakvágányra fusson.

Pedig mindez egy nagyon egyszerű, már-már triviális történet a felszínen, mely a klasszikus gengszterfilmekből táplálkozik. Azaz adott egy csapat, melynek tagjai részint már ismerik egymást, részint viszont bizalmatlanok is. És egy nagy bankrablásra készülnek, melyből egy darab képkockát sem látunk. Csak az előkészületeket és az utóhatást, a kudarcot.

Mégis: már itt olyan mélyrehatóan képes Tarantino a bizalom és az igazság problémáját körbe járni, mely csak a művészfilmekre jellemző. A Kutyaszorítóban viszont szórakoztató formában, a legtriviálisabb, leghétköznapibb dialógusokkal és filmszerű karakterekkel exponálja a hamisság, az átverés, a barátság és az ellenség fogalmait.

Mr. Orange és Mr. White tragikus kapcsolata sikerült persze a legjobban. Mind a rablás kudarcának bemutatásában, mind Mr. Orange „felkészülésének” ábrázolásában megmutatja Tarantino, milyen mesterien bánik a modern művészfilmes technikákkal egy tömegfilmben – avagy már itt is kiváló játékot űz az idővel és a múlt felskiccelésével. A jól időzített flashbackek, illetve hirtelen időugrások adják a sztori feszültségét, és a néző a remek Harvey Keitel utolsó, csalódott és ideges ordításához hasonló reakciót produkál a nagy fordulatok láttán.

S igen, Mr. Orange testesíti meg mindazt a sztoriban, amiről a Kutyaszorítóban tulajdonképpen szól. Hogy nincs igazság valójából. Vannak szerepek, melyeket – miként azt Mr. White teszi – utólag lehet időbeliségük miatt „igaz”-nak tételezni. De Mr. Orange egy egész életszakaszát áldozta fel arra, hogy felkészüljön a gengszterszerepre. A folyamat során azonban pandúrból rablóvá vált. Olyannyira azonosult a gengszterkarakterrel, annyira szerette volna elkapni a híres bandát, hogy már maga is azzá vált, akiket üldözött. Zseniális, Sam Peckinpah műveit idéző fordulat ez, mely tényleg nagyon jól körülírja a posztmodern identitással kapcsolatos összes problémát.

A remek színészi alakítások (Tim Roth, Harvey Keitel és Michael Madsen a legkiemelkedőbbek), a szimpla, de mélyenszántó sztori és a mesterien megírt forgatókönyv miatt a Kutyaszorítóban-t akár egymás után többször is meg tudnám nézni egy nap leforgása alatt. Így nem kérdés, hogy ezüstérmes a listámon, számomra a második legjobb Tarantino-film.

 

1. Ponyvaregény (1994)

pulp-fiction1.jpg

Végre elérkeztünk a lista első helyezettjéhez, a Ponyvaregényhez! Hogy miért ezt raktam az első helyre? Elég csak megnézni a filmet. Érdekes, hogy ez a kvázi második nagyjátékfilmje Tarantinonak (a Love Birds in Bondage című 1983-as alkotást soha nem vallotta igazából magáénak), mégis úgy vélem, a legkiforrottabb, legfrappánsabb, legkomplexebb is.

Pedig itt nincs semmilyen epikus történet. Sőt nincs is egységes történet. Mondhatnánk, ez a fenegyerek leginkább posztmodern szellemiségű műve, hiszen lemond benne a nagy narratíváról, és lazán összekapcsolódó töredékeket, epizódokat helyez egymás mellé nem annyira kronológiai, mint inkább logikai sorrendbe. Első látásra emiatt egy kísérletező, kusza filmnek is tűnhet a Ponyvaregény, de ne dőljünk be a látszatnak! Sőt ha időrendbe szervezzük az epizódokat, akkor kuszáljuk össze valójából a cselekményt.

Mert amúgy „őrültség, de van benne rendszer” – mondhatnánk a Ponyvaregényre. Igazából két fontosabb történés van, ami keretbe fogja az egész cselekményt. Az egyik a Tim Roth-féle étteremrablós jelenetsor, a másik pedig a Marceus Wallace és sleppjének sztorija. Azaz kvázi egy menekülő szerelmesek gengszterfilm, egy klasszikus gengszterfilm és egy gengszter-noir alkotja a Ponyvaregényt. Ezekkel játszik el Tarantino. E zsánerek klasszikus hollywoodi megfelelőiben nincs helye üresjáratoknak, még A keresztapában vagy Sam Peckinpah Szökésében is nagyon feszes a történetvezetés. Itt viszont Quentin Tarantinotól megszokott módon triviális, mulattató bénázásokkal és kulturális utalásokkal van telerakva a cselekmény.

És, hogy miért készült el mindez, miért kell triviális hülyeségekkel terelni a komolynak tűnő gengsztersztorikról a figyelmet? Hát azért, mert Tarantino ebben a művében a véletlen működésmódját elemzi. Arról mesél tulajdonképpen mindegyik epizód, hogy a véletlen találkozások embereket változtathatnak meg, karriereket tehetnek tönkre vagy dobhatnak meg, és életeket olthatnak ki. Persze mindezt a szokásos, már itt kiforrott tarantino-stílben, zseniális hangnemkeveréssel, humorral.

S persze mindez nem működne remek karakterek, színészek és dialógusok nélkül. Tarantino itt még tovább ment a Kutyaszorítóban megkezdett praxisban, és direkt olyan színészeket alkalmazott fura szerepben, akiktől alapvetően vagy távol álltak korábban az ilyen karakterek, vagy az életben nem hangzottak volna el más filmjeikben a cselekményben hallható dialógusok a szájukból. Például John Travolta Vincentjéből nem véletlenül vált popkulturális ikon, tavaly év vége felé előszedett mém. Tarvolta a nyolcvanas évek szépfiúja volt, már-már szexuális identitását megkérdőjelező táncos-zenés filmekben és romantikus tinifilmekben szédítette a nőket. Nos, itt viszont egy alamuszi, introvertált, bénázó, elhízott bérgyilkost alakít. Legjobb a Mia Wallace-os szerencsétlenkedése. Már az is nagyon mulattató, mikor idegesen készül a nagy találkozásra a főnök nőjével, ezért is lövi be magát a szegény Vinc. Majd a mulattatóan kínos jelenetcsokorra a retrobárban ropott tánc teszi fel a koronát. A Szombat esti láz (1977) vagy a Grease (1978) jutnak eszünkbe, melyekben a nők szívét bolondító selyemfiúként bolondított magába mindenkit – itt pedig ócska, lyukas zokniban ténfereg, mint valami unott, rheumás teknős. És persze a nővel, a femme fatale Miával nem tud mit kezdeni, és nem tud neki ellenállni. Ám itt nem csókot kap tőle, hanem egy szép kis túladagolást, melynek keretében a bálványozott nő saját hányásában fetrengve mered fennakadt szemekkel az ex-táncos bérgyilkosra.

De Travolta zseniális jelenetein kívül kiemelhetjük még persze Samuel L. Jackson bivalyerős jelenlétét és dialógusait, vagy a Die Harddal akkoriban már befutott Bruce Willis kőbunkó bokszolóját. Jules-ön kívül egyébként aligha akad itt morálisan felsőbbrendű karakter, és Jules is igazából csak az utolsó jelenetben kezdi el úgy értelmezni a véletlent, mint valamilyen isteni igazságszolgáltatás létezésének megnyilvánulását. Vagyis ebben a műben aztán végképp gyarló, önző, de nagyon emberi figurákkal ismerkedhet meg a néző.

Szóval a Ponyvaregény irtó összetett alkotás, melyet persze nem kell filozofikus műnek tekinteni, talán hiba is lenne ennyire túlértékelni, de az biztos, hogy a véletlenről, illetve az emberről mint világot értelmezni akaró szubjektumról nagyon sok mindent elmesél nekünk Tarantino legjobb műve. Mely nemcsak tematikailag, de elbeszélés-technikailag és formailag is nagyon kreatív.

 

TOPLISTA – A Tarantino-filmek Rangsora Tenebra szerint:

9. Jackie Brown (1997)

8. Becstelen Brigantyk (2009)

7. Grindhouse: Halálbiztos (2007)

6. Django elszabadul (2012)

5. Kill Bill vol. 1 (2003)

4. Aljas nyolcas (2016)

3. Kill Bill vol 2. (2004)

2. Kutyaszorítóban (1992)

1. Ponyvaregény (1994)

 

A lista első fele itt megtekinthető: TOPLISTA – A Tarantino-filmek rangsora Tenebra szerint, 1. rész

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr668252834

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

kaamir 2016.01.08. 19:27:16

5-1 szerintem:

5. Django - mert két szék között a padlóra esik. B filnek túl komolykodó, komoly filmnek meg gagyi.

4. Brigantik - remek jelenetek sora, de sehogyse áll össze. Megnéztem, elvoltam vele, elfelejtettem.

3. Kutyaszorítóban - mert mára ugyan egy kicsit megkopott és túlírtnak hat, de a maga idején ez egy hatalmas film volt.

2. Jackie Brown - mert Tarantino mert felnőtt lenni és felnőtteknek csinálni filmet. Nagy kár, h nem ebbe az irányba ment tovább a karrierje.

1. Ponyvaregény - mert mestermű, minden idők egyik legjobb filmje.

Alec Cawthorne 2016.01.08. 19:44:03

Sok ponton egyetértek a listával, bár nálam a Halálbiztos kullog az utolsó helyen, a titkos favoritom pedig a Kutyaszorítóban. Azt bármikor újra tudnám nézni - persze szorosan követi a Ponyvaregény is.

Zenki 2016.01.10. 17:50:41

Az én listám, így hasraütésre valahogy így néz ki:
8. Grindhouse
7. Django
6. The Hateful Eight
5. Jackie Brown
4. Kill Bill
3. Reservoir Dogs
2. Inglourious Basterds
1. Pulp Fiction

A Ponyva megkérdőjelezhetetlen az első helyen, formailag pedig szerintem a Brigantyk hasonlít rá a leginkább (csomó helyszín, történet, időugrás, film a filmben stb. nagyon komplex). A nácik meg jól meg lettek büntetve, elhiszem, hogy ez van akinek tolakodó, engem nem igazán zavart. A Kutyaszorítóban egyszerű és nagyszerű, valamint a vége igazán drámai, a Kill Bill egy végtelenül szórakoztató keverék, és sokszor komolyan vehetetlen ezért is furcsa, hogy a Kutyaszorítóban mellett talán ez tudott csak hasonlóan drámai lenni (mikor meg tudja, hogy él a kislánya, engem az földhöz vágott). A Jackie ha jól tudom tisztelgés Elmore Leonard előtt, remek karakterekkel egyszerű, lineáris sztorival, ha kevesebb duma lenne, lehet meg se mondanám ki rendezte. Az Aljas nyolcas megint csak egy kifejezetten szórakoztató kamaradráma (amiket amúgy imádok) viszont meg kell még néznem párszor, mert nem tudom mit hiányolok belőle. A Django szerintem egy kicsit hosszú, az utolsó fél óra nélkül jobban tetszene, és Landa karakterét simán átvinni egy másik filmbe azért nem túl elegáns (az Oscar meg nem figyelt és 2x díjazta ugyanazt :D) az antirasszista QT itt sem szúrta úgy a szemem, elterelte a figyelmem, hogy ez is egy végtelenül szórakoztató film. A Halálbiztos Tarantino szerint is a leggyengébb rendezése, de nem mondom, hogy rossz lenne, talán ha nem ilyen idegőrlő karakterek nyomják a sódert jobban tetszene. Ennek ellenére ezt is láttam már egyszer-kétszer vannak jó jelentek és Kaszkadőr Mike meg persze Earl McGraw seriff és az ő első fia. :)

Engem nem szokott zavarni csak mielőtt ide trollkodnának egy jó írás alá. Elle Driver ott hiányzik egy "r", és Christoph Waltz osztrák, ezt amúgy én is mindig keverem, hát hiába jól hozta a németet. :D

Tenebra 2016.01.10. 23:07:40

@Zenki: Nos, a Brigantykban az nekem is nagyon tetszett, ahogy a nácikat likvidálta a csaj. :D Az a film csúcspontja, és ott éreztem igazán, hogy Tarantino rendezte ezt a filmet. Ezzel nem is volt bajom, tökéletesen abszurd jelenet volt, és nagyon ütött.

Amúgy igen, kösz a pontosítást, ezeket javítani fogom.