Brian De Palma Aki legyőzte Al Caponét című filmje életem egyik meghatározó élménye. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy részben e film hatására váltam a bűnügyi műfajok elkötelezett rajongójává. A rendező nem feledkezik meg a klasszikus gengszterfilmek kötelező kliséiről, ám De Palma itt is hű maradt önmagához: műve nem szolgai utánzat; az ezerszer látott-hallott-elcsépelt motívumokat is képes újjá varázsolni - amihez hozzáér, arannyá válik. Az Aki legyőzte Al Caponét talán emiatt sem szokványos gengszterfilm. Távol áll a rosszfiú látványosan felívelő karriertörténetének bemutatásától (A kis cézár, A közellenség), ugyanakkor láthatjuk és átélhetjük Al Capone (Robert De Niro) végzetszerű bukását: mivel egyetlen gyilkosságot sem bizonyítottak rá, adócsalás bűntette miatt ítélte el a bíróság.
Elliott Ness (Kevin Costner) jellemének megformálásánál De Palma egy másik gengszterhagyományt is felelevenít: Ness tisztes családapa, a törvény őre, aki a gengszterek módszereivel kényszerül küzdeni az igazságért (James Cagney ilyen karakterű ügynököt játszott a G-Men-ben). E vonások talán még inkább illenek az olasz-amerikai ifjú rendőrre, Stone-ra (Andy Garcia), és a hajdan jobb napokat látott nyugdíjas korú Jimmy Malone-ra (Sean Connery). A kanadai-amerikai határnál játszódó jelenetben De Palma egy újabb gengszterfilm-hagyományt elevenít fel nagyon hitelesen: a "vadnyugatra", a prérire "kitelepült" gengszterfilmet (Megkövült erdő, Magas-Sierra).
A színészek kivétel nélkül kitűnő alakítást nyújtottak. De Niro hozza a hétköznapi formáját, érezni, ujjgyakorlat számára ez a szerep, de emlékezetes játéka révén ő a filmvászon első számú Al Caponéja. Costner is nagyon átéli a szövetségi pénzügyminisztérium különleges ügynökének szerepét. Emlékezetes, amikor Frank Nittit (Billy Drago) "kocsikázni" küldi a grandiózus chicago-i törvénypalota tetejéről. S ha már Dragónál tartunk, sajnálatos, hogy ez a sátáni tehetségű színész többnyire C-kategóriás filmek kétes főhőseinek megformálására pazarolja képességeit. Hálás szerep Conneryé. Vannak, akik úgy gondolják, "részvét-Oscar"-t kapott alakításáért. Én viszont úgy vélem, Jimmy Malone szerepében Connery egyik legérettebb alakítását nyújtotta. Könnyed hangvételt kölcsönöz a történetnek az "érinthetetlenek" legmókásabb tagját játszó Charles Martin Smith, aki egy adószakértőt kelt életre: tőle származik az ötlet, hogy Caponét adócsalás miatt is hűvösre tehetné az igazságszolgáltatás.
Bírálat gyanánt csupán arra szorítkozom, hogy a film lehetett volna "sötétebb". Itt nem a lenyűgöző képi világra gondolok, hanem a történet sötétségére. A nagyváros brutalitása a kocsma felrobbantására korlátozódik; megrázó a rendőrségi gyilkosság bemutatása is, de ha Al Caponéról szól egy film, akkor a Valentin napi mészárlás felelevenítése kötelező volna. Ennek ellenére Capone embertelenségét kitűnően láttatja a gengsztertalálkozó idejére kitervelt leszámolás: a rosszfiúk ülnek a megterített asztalnál; Capone "filozofál" a baseballról és a csapatmunkáról, majd a kezében szorongatott ütővel agyonveri egyik emberét, aki a szeszraktár őrzéséért felelt. A csúcspont kétségtelenül Malone halála és a pályaudvar-jelenet. (Ennio Morricone aláfestő zenéje feledhetetlen!) De Palma a csakis rá jellemző módon tiszteleg Szergej M. Eisenstein Patyomkin páncélos című filmje előtt. Az Aki legyőzte Al Caponét olyan film, amely első percétől az utolsóig leköti a nézőt; érezni, hogy a létrehozásában közreműködők - a sminkesektől a fénymegadókon, az operatőrön és a színészeken át egészen a rendezőig - élvezték az alkotómunkát.
