Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

Stephen King: AZ (A regény)

2017. november 14. 21:41 - Alec Cawthorne

1_ymn8aadgxhacoa311uxnoq_jpeg.jpgMost elmondom, miért tartom szórakoztatónak és élvezetesnek Stephen King Az című regényét, és hogy ennek ellenére miért nem emelném le szívesen újra a polcról. (A lektűr alapján készített két eddigi filmverzió összehasonlító elemzése itt olvasható.) E könyv King életművének El Caminója: hosszadalmas, súlyos, lelkileg is megterhelő olvasmány; egy hegycsúcs, melyet egyszerre kalandos és fájdalmas megmászni, de amikor felérsz a legmagasabb pontra, akkor sem a győzelem fenséges és mámorító érzete ejt foglyul, hanem azt kezded érezni, hogy a könyv lidérces, kátrányfekete, nyomorúsággal és szorongással teli atmoszférája komótosan párolog ki belőled, ami egyrészt jó, hiszen ki akarna hosszútávon fürdőzni King lelki terrorjában, másrészt viszont van a műnek egy sokkal inkább időtálló mögöttes rétege is: gyönyörűen regél mindarról, amit a gyermekkor, az ártatlanság elvesztése, a múlttal való szembenézés és az emlékezés melankóliája jelent.

Bizony, e regény elsősorban felnövéstörténetként működőképes, és nem horrorként. King esetében viszont ez nem meglepő: éppen azon történetei a legsikerültebbek, melyek egyáltalán nem vagy csak korlátozottan horrorisztikusak (ld. A remény rabjai, a Halálsoron, a Tortúra, vagy épp A test című novella, melyből Rob Reiner mesterműve, az Állj mellém! készült). Mindez persze nem jelenti, hogy Az ne lenne ijesztő a regényben. Mert nagyon is az. Sőt, a filmverziók e tekintetben a legsikamlósabb, leginkább korhatáros jeleneteket kukázták ki az eredeti műből. Pennywise végtagokat (fejeket, karokat) harap le, brutálisan csonkítja meg és falja fel az ártatlan és a kevésbé ártatlan (ld. Henry Bowers bandájának tagjai) gyerekeket, perverz rémisztgetései pedig csaknem szívszélhűdést okoznak a főszereplőknek. Egy-két jelenése (például amikor múmiaarcú bohócként kísérti meg Bent a befagyott folyó jegén, vagy amikor Beverly-t gonosz "boszorkányként" ijeszti halálra, de említhetném az egyik mellékhős, az ifjú Eddie Corcoran levadászását is) húsbavágóan félelmetes, ugyanakkor az összhatást némileg rontja, hogy - a filmektől eltérően - a fenevad viszonylag kevésszer tűnik fel általános alakjában (Pennywise bohócként). És hát az az sosem annyira izgalmas, ha nem tudunk egyetlen jellegzetes arcot társítani az időtlen, ősi gonoszhoz.

Ugyanakkor érezzük, hogy nem a vele való szembeszállás jelenti a történet igazi tétjét. Míg a filmek a hét főhős Pennywise elleni heroikus küzdelmét állították középpontba, addig Kingnél a földönkívüli monstrumot szerepeltető horrorbetétek inkább csak bele-beleszüremlenek az elbeszélés ifjúsági-, kaland- és drámaelemeket elegyítő fősodrába. Egyébként a könyv szerkezetileg gyönyörűen lecsiszolt, és jól áll neki a formai eklektikusság: a hagyományos regényelbeszélés fiktív naplótöredékekkel keveredik (melyek az egyik főhős, Mike Hanlon tollából származnak), s ezek kötik össze a főbb fejezeteket (e fragmentumok egyetlen hibája, hogy ugyanarra a szerkezetre épülnek: Derry múltjának egy-egy nevezetes eseményét elevenítik fel, hogy aztán csattanóként mindig megmutatkozzék bennük Pennywise), továbbá kisebb-nagyobb anekdotikus epizódok és mellékszálak színesítik a narratívát. A cselekményt egyébként az emlékezés logikája szervezi (sokkal inkább, mint az első filmverzióban - a másodikban meg ugye semennyire sem), és King hatalmas erénye, hogy szinte végig egymás mellett futtatja a különböző idősíkokon játszódó két fő cselekményszálat, s finoman, a tudat és az emlékezés működését leképezve, szinte filmszerű érzékletességgel oldja egybe őket.

Pennywise eredettörténete viszont a regényben egyszerűen béna. A hatalmas Teknősbéka, aki évmilliókkal ezelőtt kiokádta magából az általunk ismert univerzumot és vele együtt a gyermekhússal táplálkozó bestiát is, olyannyira elborult ötlet, hogy valószínűleg King jó néhány kokaincsíkot felszippantott, mielőtt kipattant az agyából. A könyv mindamellett túlságosan sok obszcenitást és naturalisztikus leírást tartalmaz, ifjúsági regényhez, felnövéstörténethez képest meg pláne. (Kingnél például Bowers és galerije undorító, hájas, pszichopata véglények, nem olyan filigrán, lenyalt hajú, bőrdzsekis rosszfiúk, mint a filmekben.) A Beverly és a hat fiú közti csatornabéli szexjelenet sem könnyen emészthető, lévén, 11 éves gyerekek végzik az aktust, de aki tudja, hogy King - minden képzeletgazdagsága ellenére, vagy éppen amellett - vérbeli beteg elme, az talán nem akad fenn rajta annyira. Mindazonáltal a hangulatteremtés ragyogó: Derry elátkozott, primitív indulatoktól fűtött, szennyes és provinciális kisvárosa lidérces és visszataszító, szinte marsbéli táj, olyannyira, hogy az ember szívesebben lakna a Holdon, mint itt.

Találunk még motívumokat, melyek valószínűleg King drogmámora közepette születhettek (Chüd szertartása, az Azzal vívott ádáz elmeharc mindenképpen ilyen, ráadásul a '90-es tévéverzió e tekintetben fantáziadúsabb: ott a gyermek- és felnőttcsapat két nagyszabású összecsapása Pennywise-zal más és más módon zajlik, míg itt mindkettő ugyanazon furcsa rituálé keretében, ráadásul a gonosz is mindkét idősíkban egy hatalmas pók formáját ölti). A regény azonban kellemesen hömpölygő és szórakoztató, King telis-tele pakolja az ötvenes évek iránti nosztalgia felkorbácsolását célzó popkulturális utalásokkal, hol gyermeteg, hol kifinomultabb humorral, és szinte még azt is megbocsátjuk, hogy a zárlathoz közeledvén egyre több, Coelho tollára illő bon-mot-val találkozunk, melyek a szeretet, a barátság, a hit és a bátorság fontosságát foglalják falvédőbölcsességnek is beillő tételmondatokba. A regény azonban kisebb-nagyobb ügyetlenségei és furcsa részletmegoldásai (azt említettem már, hogy Az - tessék megkapaszkodni - nőnemű?) ellenére is stílusos, félelmetes és borzasztóan szórakoztató, bőven megéri kipengetni érte a kissé vaskosabb összeget is, és végigrágni magunkat a több mint ezer oldalon. Nagyszerű, erősen javallott könyv, melyet azonban mégiscsak az eposzi hossza, illetve a már említett túlzó obszcenitása miatt nem vennék ismét a kezembe. Persze ki tudja, talán egyszer majd mégis. Ti is tegyetek vele egy próbát, főként akkor, ha tudni szeretnétek, milyen, amikor mind lebegnek idelenn...

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr1813273393

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Alex Bergman · filmleltar.blog.hu/ 2019.10.06. 14:05:11

Sok mindenben egyetértünk, de szerintem pont nagyszerű volt, hogy a könyvben Pennywise egyáltalán nem ragaszkodott a bohóc alakjához, mindig éppen az adott kor, vagy áldozat félelmeire próbált rájátszani. De bármilyen szörnyeteget alakított éppen, a főhős srácokkal sorra kudarcot vallott, ahogy King is örökre végzett a mumusos horrorral.
süti beállítások módosítása