Zack Snyder az egyik legnagyobb szélhámos, akit Hollywood az utóbbi tíz évben kitermelt magából. Azt még el is néznénk neki, ha szimplán csak arról volna szó, hogy rendezői képességei limitáltak (nem ő lenne az egyetlen az álomgyári direktorok közül), az viszont már vérlázító cinizmusra vall a részéről, hogy ún. "visionary directorként", afféle szerzői kézjegyeket felmutató látványspecialistaként próbálja meg eladni magát. (A rajongók részéről - már akik beveszik ezt a maszlagot - pedig, valljuk be, súlyos vakságra.) A fickó komoly művészként szeretné bebetonozni magát a közönség emlékezetébe, miközben igazából csak rombol. Felhőkarcolókat, városközpontokat, görög hajóhadakat, a saját (amúgy sem létező) renoméját, és főleg: agysejteket.

Munkásságának eddigi két csúcspontját talán a Sucker Punch és az Acélember jelenti. Mindkét alkalommal dühöngve keltem fel a székemből. Az elmúlt évek legsekélyesebb eszképista maszturbációi ezek: rendkívül művi és steril látványpornó tolul az arcunkba, hatásvadász klipesztétika és robbantáscunami kíséretében, a "történet", a "karakterizálás", a "logikus cselekményszervezés" ismeretlen fogalmak, és miközben mi butulunk a komfortos moziszékben, a "forgatókönyvírók" kihegyezetlen ceruzákkal és üres papírokkal borított asztaluk mögött ülve, arcukra kaján mosolyt terítve ellenőrzik a bankszámlájukat. Isten hozott Snyderisztánban!

Ilyen előzmények után érthető módon viszolyogtam az Acélember folytatásától, és voltaképpen csak azért neveztem be rá, mert a trailerek tanúsították, hogy nyomokban Batmant is tartalmaz. A Batman Superman ellen épp azért (vagyis azért is) képes egy paraszthajszállal elődje fölé nőni, mert Henry Cavill gondosan zselézett hajú és kiugró arccsontú bájgúnára mellett üdítő élmény régi ismerősként üdvözölni a sötét lovagot. Persze botorság volna illúziókat dédelgetnünk: a készítők ezúttal sem ásnak mélyebbre a karakterekben, mint ahogy eddig tették, de Ben Affleck - rácáfolva az előzetes félelmekre - meggyőző Batman, és a denevérmaskarát is mintha csak rászabták volna. (Az már önmagában örvendetes, hogy a jelmez dizájnolásában az alkotók nem tájolták el magukat!) Szintén meglepetés, hogy az első egy-másfél óra nem annyira kínos, mint amire számítani lehetett volna. Mondhatni a konfliktus felvezetése sokkal impozánsabbra sikerült, mint a kibontakoztatása. Imponáló, hogy Batman agresszív önbíráskodóként indul, és már-már megszállottan ragaszkodik Superman eliminálásához (persze a karaktert már ebben a periódusban is tarkítják ostobaságok, gondoljunk csak az "áldozatok" bőrébe égetett "denevérbillogra".)
Egyszóval a konfliktus előkészítésére bőven szánnak időt az alkotók, és ameddig a két hős csak kerülgeti egymást, addig némi feszültséggel is telítődnek a képsorok. Azonban ahogy egymásnak ugranak, az addigi felépítmény nagy robajjal összedől. Egyrészt az epikusnak szánt Batman-Superman csata pusztán álmosító péniszméregetés, másrészt amilyen sokáig éleződik a feszültség a két hérosz között, olyan gyorsan békét kötnek. (A "Te anyukádat is Marthának hívják?" vérgagyi fordulata még a Barátok köztben is kínosnak hatna.) Innentől kezdve pedig a kétbalkezes forgatókönyvíró-gárda görcsös igyekezettel próbálja meg elvarrni a szálakat. Ormótlan bakugrásokkal haladnak előre, a viszonylag következetesen felépített történet cserepekre hullik. Előlép Snyder, a "visionary director", és felültet bennünket a tőle megszokott CGI-hullámvasútra, mely már nem kínál semmi érdemlegeset. Viszont a karakterek még inkább ellaposodnak (Batman a másodperc törtrésze alatt áll át Superman táborába), a cselekménybe pedig inkonzekvenciák és idióta  megoldások ékelődnek (megmosolyogtató, ahogy ad hoc jelleggel atomrakétát lőnek az űrben viaskodó Supermanra és Doomsday-re, "lesz, ami lesz" alapon, de az is röhejes, hogy Batman néhány perc leforgása alatt Metropolisból Gothambe csalja a tűzokádó szörnyeteget), és az a bizonyos végső drámai fordulat sem hatol a szívünkig, mert egyrészt összecsapott, másrészt a néző rögtön tudja, hogy nem végleges.

A dramaturgia kifejezetten rossz ritmusú. Nagyon érződik, hogy egyes jeleneteket durván megkurtítottak a vágószobában. Néha szinte percenként változnak a helyszínek és a karakterek, s ez már megmosolyogtató. Ugyanakkor néhány szcéna teljesen funkciótlan (Kevin Costner cameója például semmivel sem építi a szüzsét), és persze, ahogy utaltam már rá, a szerkezeti felépítés is tökéletesen aránytalan (a felvezetés másfél órás, míg a történet valódi súlypontja egyetlen órába szűkül össze). Mindemellett a filmet a mai blockbusterek (és kifejezetten: a mai szuperhősfilmek) egyik gyermekbetegsége sújtja, nevezetesen az, hogy a készítők nem elégedtek meg egyetlen bonyodalommal: Superman és Batman, befejezvén a cicaharcot, még a fenyegető Doomsday-jel is csörtézni kényszerül, és ez a konfliktushalmozás nagyon, de nagyon megterheli a filmet. Nem csoda, hogy a végén zsibbadt végtagokkal távozunk a moziból. Az meg csak hab a tortán, hogy Snyderék mintha képtelenek volnának lezárni a filmet. Amikor azt hisszük, hogy végre következhet a végefőcím, megtoldják még egy jelenettel. Aztán még eggyel.  Ha ezekben a kései pillanatokban még lenne agya a nézőnek (és nem szívta volna el azt ezt megelőző csaknem két és fél óra), akkor biztosan eldobná.
A zene próbál nagyon eposzi lenni, de az esetek többségében szinte észrevehetetlen, s csak akkor üti meg igazán a fülünket, amikor már túl harsány és hatásvadász. A színészi alakítások tökéletesen jellegtelenek, Henry Cavill sótlan és üres szépfiú, és még Jeremy Irons sem tud igazi életet csiholni az öreg Alfred szerepébe (ami egyébként egyáltalán nem is passzol hozzá), Jesse Eisenberg túlmozgásos és ripacskodó Lex Luthorja pedig a legaggasztóbb pillanatokban szinte már Jim Carrey-t idézi a rosszemlékű Mindörökké Batmanből. Az egyedüli színfolt a második játékrészben komolyabb szerephez jutó Wonder Woman: az őt alakító Gal Gadot ugyan nem egy korszakos színésztehetség, de szemrevaló biodíszletként szolgálja a produkciót. Az már persze más kérdés, hogy mindezzel képes elérni, hogy őt jegyezzük meg leginkább a színészgárdából. (A Batmant korrektül alakító Ben Affleck mellett.) Summa summarum: Zack Snyder legújabb látványpornója gaztett ugyan, de nem olyan aljas, mint amilyen lehetett volna. Bűnrossz film, ez kétségtelen, de - ellenben a Sucker Punch-csal és az Acélemberrel - nem teljesen szalonképtelen. Sőt: benne rejlett egy sokkal jobb film ígérete is. Arra viszont nem esküdnék meg, hogy a Justice League-re is benevezek, mert bármennyire is bírom Batman karakterét, ebből a sötét lovagból, azt hiszem, mégsem kérek repetát.