Cody Jarrett (James Cagney) már túljutott gengszterkarrierje zenitjén, mégis rendületlenül törekszik a csúcsra. Minduntalan egy utolsó, nagy rablás terve jár a fejében, mely egy csapásra "a világ tetejére" röpíthetné őt: oda, ahová áldozatkész, ugyanakkor kőkemény anyja szerint hősünk tartozik. A férfi semmit sem bíz a véletlenre: miután bandájával lecsapnak egy postavonatra, és kioltják több ember életét, ugyan szorulni kezd körülötte a hurok, de (kijátszva a rendőrséget és az igazságszolgáltatást) eléri, hogy egy másik, kisebb súlyú bűntettért ítéljék el, megúszván így a villamosszéket. Csakhogy a furfangos zsaruk szántszándékkal állítanak kelepcét Jarrett-nek. Miközben a bandavezér egy "fapados" illinois-i börtön vendégszeretetét élvezi, új cellatársa érkezik: Victor Pardo (Edmond O'Brien), aki valójában a gazdasági rendőrség beépített ügynöke. Célja, hogy kiszedje Jarrett-ből: ki az a titokzatos orgazda, aki a vonatrablás alkalmával meglovasított pénzösszeget "elvarázsolja" boszorkánykonyhájában.

Így kezdődnek a bonyodalmak Raoul Walsh 1949-es remekművében, a White Heat-ben, melyet nemrégiben volt szerencsém újranézni. A mű olyannyira magával ragadott, hogy egymás után két napon is megtekintettem. Nehéz volna egy mondatban megválaszolni, mi is a titka ennek a filmnek. A White Heat nagyvonalúan él a gengszterfilm és a thriller kliséivel, mégsem állítható, hogy elkötelezné magát egyik vagy másik műfaji hagyomány mellett. Ez persze nagyon is tudatos döntés a rendező részéről. Az ötvenes évek küszöbén járunk, a klasszikus gengsztermozik csillaga már leáldozott (az egyik utolsó ilyet épp maga Walsh készítette Viharos húszas évek címmel, és már az a darab is csak utólag kacsintott vissza a szesztilalom kalandos időszakára, mint megsárgult emlékre), és mindez tetten érhető a karakterkezelésben is.

Cody Jarrett ugyanis egy pillanatra sem képes az alvilág doyen-jévé emelkedni. Nem az a nagyhatalmú és rettegett bűnöző, amivé Rico Bandello, Tony Camonte vagy akár Eddie Bartlett vált a történetek egy meghatározott pontján. Ő már csak egy szedett-vetett rablóbandát irányít. A társaság csupán Cody és édesanyja bűnözői zsenijének köszönheti viszonylagos ütőképességét, semmi másnak. Egyfajta neurotikus Dillingerrel állunk tehát szemben: soha nem adatik meg neki, hogy ennél többre vigye, mégis kínszenvedve, izzadságosan gyötri magát felfelé, egy áhított, képzeletbeli trónra. Egyébként Cody alakját is egy szimpla New York-i gyilkos, bizonyos Francis Crowley ihlette, aki 1932-ben nyílt tűzharcba keveredett a rendőrséggel, s végül agyonlőtték. Utolsó szavai állítólag ezek voltak: "Mondjátok meg anyámnak, hogy szeretem."

És ha már itt tartunk: külön kell szólnunk a mama karakteréről is. Cody gyermeki rajongással viszonyul anyjához. Az idős asszony az egyetlen, aki képes befolyásolni a főhős tetteit. Megszállott, féltékeny imádattal viseltet bomlott elméjű gyermeke iránt. Furcsa vonzalmuk ábrázolásával Walsh meghaladja saját korát. Jarrett portréja már a modern pszichopaták felé hajaz: mélyen fekvő, rejtett komplexusok terhelik, homályos (talán az incesztus lehetőségét is sejtető) szülő-gyermek viszony ágyaz meg rémes tetteinek. Az anya iránti perverz - szerelemmel határos - érzelmek és a bizonyításvágy legalább annyira minősülnek a hős mozgatórugóinak, mint a hatalom- vagy pénzéhség. Az egyik legfontosabb különbség, ami a White Heat-et elhatárolja a klasszikus gengszterfilmektől, éppen az, hogy amazokban a főszereplő minden külső hatástól függetlenül cselekszik. Saját célja - hogy kialakítson egy idegen sejtet a kapitalista társadalom testében - mindenek felett áll. Tudatosan készül erre a feladatra, és tudatosan is hajtja végre. Cody esetében ezt nem mondhatjuk el, mert egyrészt jelentős az anyai kontroll, másrészt hősünk elméjén egyre elhatalmasodik az őrület, minek következtében lassan elveszíti az irányítást saját maga felett.

Akár azt is mondhatnánk, hogy ebben a történetben az anya a femme fatale. (Hősünk felesége, Verna ezzel szemben ugyanolyan státusszimbólum, mint a régi gengszterfilmek nőalakjai. Cody számára ő csupán kegytárgy: nem bízik benne, és nem is kéri ki a tanácsát. Akár kinyomhatna egy grépfrútot a nő arcán, ahogy Tom Powers tette szeretőjével A közellenségben.) Az erős jellemű anya és az elmebaj - két ólomsúlyú nehezék, mely a mélybe húzza a főhőst. Jól látható, hogy már nem gengszterhősről beszélünk (a haranggörbe-ív sem stimmel), hiszen Cody már nem a társadalommal áll szemben, hanem saját magával. A film során identitása is megbomlik: a nyitány rablásjelenetében még keménykezű és brutális gengszterként mutatkozik, aki vasmarokkal fogja össze kis csapatát, azonban ez az imágó szép lassan cserepekre törik. Előtolulnak irányíthatatlan, pusztító ösztönei, melyeknek révén képtelenné válik arra, hogy továbbra is betöltse a higgadt és intelligens bandavezér szerepét. A folyamatot, ahogy az őrület elhatalmasodik a főszereplőn, jól jellemzi a cselekmény néhány mozzanata: Cody idegösszeroppanása a börtönben, a megrázó szökésjelenet (a főhős épp annyi golyót táraz be pisztolyába, hogy minden résztvevőnek jusson egy-egy, ha balul ütnének ki a dolgok), a vegyi üzem megrohamozásának elborult ötlete (a "trójai faló" vezércselét természetesen a mamától kölcsönzi Cody), végül pedig a feledhetetlen finálé, ahol már egy menthetetlen őrültet emésztenek el a felcsapó lángnyelvek.

Azt pedig, hogy Cody kezéből fokozatosan kicsúszik az irányítás, a cselekmény alakulása is tükrözi. "Az ember eltervezi a dolgokat, de néha azok nem úgy alakulnak, mint ahogy várnád." - panaszolja Cody Victor Pardo-nak a börtönben. Valóban, ha jól megnézzük, rájövünk, hogy a főhős hibát hibára halmoz. Azt hiszi, hogy azzal, ha önként bevonul a sittre, elsimíthatja a rablógyilkossági ügyet. Egyrészt ez nem igaz, hiszen a rendőrség a cellájába telepíti Pardo-t, akinek az lesz a dolga, hogy lebuktassa hősünket. Másrészt Cody azzal sem számol, hogy amíg ő odabent múlatja az időt, riválisa, Big Ed megerősödik és a pozíciójára tör. A mama persze előre látja az események alakulását, és úgy dönt, megakadályozza Edet terveiben. Cody megkísérli lebeszélni erről anyját, ám nem jár sikerrel. A mama meghal, ez a fordulat pedig kirántja a szőnyeget Jarrett lába alól. A legnagyobb hibája azonban talán az, hogy végig még csak nem is gyanakszik: Pardo, akit bizalmába fogadott, valójában a hatóságok embere, s az ő megbuktatásán ügyködik.

Összegezve az eddigieket, úgy gondolom tehát, hogy a White Heat gengszterfilmes motívumai ellenére valójában film noir. Hőse fokozatosan elveszíti azonosságtudatát és önkontrollját. A mama személyében pedig még egy igazán különleges femme fatale is sietteti végzetét. Cody haláltusája is jól megvilágítja, melyik zsánerhagyományba is tartozik a White Heat. A klasszikus gengszterhőst általában az a társadalom eliminálja, melynek egyeduralmán rést kíván ütni. Filmünk fináléja mintha látványosan megcáfolná ezt az igazságot. Cody-t ugyanis az olajfinomító körüli végső lövöldözés során Pardo hiába veszi célba, hiába nyit rá tüzet, a pszichopata testén nem fognak a golyók. A férfi elpusztíthatatlan kísértetként magasodik a rendőri erők fölé ebben az infernális hangulatú végjátékban. Az apokalipszis elszabadul. Az expresszionista világítástechnika, Cagney őrült kacaja és a tűzhalál szinte már horrorisztikus benyomást keltenek. De ami a legfontosabb: Cody-t senkinek sem sikerül megölnie. Egyedül ő maga képes felszámolni önmagát. Csak akkor éri el a végzete, amikor lövöldözni kezd maga körül, és kigyullad az olajkút. Látható: destruktív természete - és nem a társadalom - okozza bukását. A gengszterfilm szemszögéből nézve Cody szellemalak, a hagyományos gengszterhős utolsó kísértet-maradványa, aki valójában már egy másik műfajhoz tartozik. (Nyilván Cagney személye is a régi gengsztertradícióhoz kapcsolja, meg az is a merőben anakronisztikus mivoltát hangsúlyozza, hogy Dillinger-szerű, vándoréletet élő rablógyilkos. Sosem képes betagozódni a társadalomba olyan mélyen, ahogy a korábbi Cagney-karaktereknek sikerült.)

Nagyon érdekes, hogy a cselekmény bizonyos pontjain Cody mégis azonosulásra csábít. Walsh és a White Heat írói főként azzal érik mindezt el, hogy megteremtik a suspense-t a főhős és Pardo alakjának középpontba helyezésével. Szinte szurkolunk Jarrett-nek, hogy döbbenjen rá: árulót fogad a bizalmába. (Persze az érmének két oldala van: Pardo-ért is izgulunk, amikor egy fegyenc több ízben is a lebukás szélére sodorja. Ugyanakkor nem kérdéses, hogy a szürke pozitív hős, vagy az erkölcsi és mentális romlottsága ellenére mégis megnyerő gengszter biztonságáért izgulunk-e jobban.) Ezek a szituációk egyértelműen thrillerszerű feszültségmechanizmussal élnek. Általuk tovább gazdagodik a White Heat által nyújtott - egyébként sem hétköznapi - moziélmény.

A White Heat (akár gengszterfilmként, akár noirként tekintünk rá) mindenképpen korszakos alkotás. Immáron felkerült legnagyobb kedvenceim illusztris sorába is. Vétek volna nem említeni James Cagney alakítását. Ördögi átalakulásnak lehetünk szemtanúi. (Maga Cagney később sajnos elmarasztalta a filmet, több ok miatt sem tetszett  neki.) A színész minden egyes arcrezdülése színészi magasiskola. Egyes gesztusai egyébként mintha már Anthony Hopkins Hannibal Lecterét előlegeznék. Sátáni kisugárzása és brutalitása (ki tudná elfelejteni, amikor lerúgja a sámliról a tükör előtt szépítkező nejét, vagy a már említett összeomlás-jelenetet?) egyszerre félelmetes és lefegyverző. Akárcsak maga a film. Cody utolsó sora ("Made it Ma! Top of the World!") ma már a legnagyobb filmes szállóigék közé tartozik. Nézzétek meg ezt a filmet, adózzatok a gengszterfilm és a noir zsánere előtt, és ismerkedjetek meg a pszichopata Cody Jarrett nem mindennapi históriájával. Egy olyan férfi történetével, aki "végül feljutott a világ tetejére, ám az maga alá temette őt."