Jóllehet A gyanú árnyékában című thrillert tartom az amerikai évek hajnalán készült legkiválóbb Hitchcock-filmnek, a Szabotőr is kellemes feszültségben részesíti a nézőt. A Szabotőr Alfred Hitchcock örökzöld témáját dolgozza fel: Barry Kane (Robert Cummings), a patrióta munkás egy véletlen folytán éppoly kilátástalan helyzetbe kerül, mint a 39 lépcsőfok és az Észak-Északnyugat főhősei. Megvádolják, és ő menekülni kényszerül Californiából. Akkor tisztázhatja magát, ha a valódi elkövető kilétére fény derül. Csak az Isten háta mögötti Soda City-ben áll meg. Itt a cselekmény is felgyorsul, és hősünk is Manhattan legelőkelőbb báltermében találja magát, ahol a mit sem sejtő arisztokraták hazaárulókkal és kémekkel paroláznak, ráadásul Kane újdonsült kedvesét (Priscilla Lane) is fogva tartják. Kettejük kapcsolata jelenetről-jelenetre fejlődik, a kezdeti ellenséges viszony bizalmas szerelmi kötelékké nemesül. A báli jelenetsor felettébb emlékeztet a Fiatal és ártatlan hasonló képsoraira, és olyan klasszikus hitchcock-i húzásokban bővelkedik, amelyeket az Észak-északnyugatban csodálhatunk a maguk tökéletességében.

Noha főhősünk egyenes jellemű, talpig becsületes hazafi, nem állítható, hogy a főgonosz jelleme is elhelyezhető a fekete-fehér sémában. Charles Tobin (Otto Kruger) ugyanis a tehetős amerikai "álompolgár" megtestesülése. Lenyűgöző californiai farmján gazdálkodik, bensőségesen szereti az unokáját, adott szavát soha nem szegte meg, bejáratos a legelőkelőbb manhattani körökbe. Nem is gondolnánk, hogy a gonosz ellenség épp ilyen. Hitchcock rendkívüli érzékkel mutatja be a gonosz banalitását. Ha belegondolunk, a XX. századi tömegtársadalmakból kiemelkedett zsarnokok is bizonyos értelemben "hétköznapi emberek" voltak. A polgári miliőben élő Tobin tettének indítékai viszont nagyon kispolgáriak: lenyűgözi a "totalitárius nemzetek hatékonysága", és persze a pénzt sem veti meg. Tobinnal szemben a szabotőr Frank Fry (Norman Lloyd) viszont valóban egysíkú gonosz: könyörtelen végrehajtó, aki csak élete utolsó pillanatában néz szembe cselekedetei morális következményeivel, de akkor is csak azért, hogy mentse a bőrét.

Hitchcock nem rejti el művészete komikus oldalát sem. Sőt! Önreflektív jelenete a "film a filmben" iskolapéldája: a Mester tökéletesen kihasználja a mozgókép, a hang és a nézőtér összes adottságát. Kane-t a Rockefeller Center egyik mozgókép-színházában üldözik, ahol éppen "lövöldözős" vígjátékot vetítenek. A filmbéli csábító lelövi a férjet, mire a nézőtéren valóban leadott lövésektől lefordul a székéről az első sorban ülő korosodó hölgy férje. A nő felkiált: "Segítség, lelőtték a férjemet!", mire mindenki harsány nevetésben tör ki, mert a vásznon is lőnek. Ám pillanatokon belül kiderül a valós helyzet, és a nézők fejvesztve rohannak ki a teremből, így hősünk is egérutat nyer. Történetünk tetőpontján az arctalan tömeg áhítattal vonul a Szabadságszobor felé, mintha az emberek egy szent hegyre kapaszkodnának fel - a kameraállás is ezt sugallja -, bizony, érzek némi finom hitchcock-i Amerika-kritikát. A feszültséget fokozza, hogy a Miss Liberty koronájában bámészkodók semmit sem látnak a fáklyában folyó drámai küzdelemből. Feledhetetlen hitchcock-i végkifejlet!