Ethan Burke FBI-ügynöknek (Matt Dillon) nincs jó napja. Miközben két eltűnt társa felkutatásán fáradozik, váratlanul autóbaleset éri, s éppen annak a kisvárosnak a klinikáján tér magához, amelynek közelében nem sokkal korábban kollégáinak nyoma veszett. Elindul, hogy felgöngyölítse az ügyet, ám hamar konstatálnia kell, hogy a titokzatos városkával valami nem stimmel. Szinte az összes lakos gyanúsan viselkedik, az emberek minden lépését kamerák rögzítik, a lakások telis-tele lehallgatókészülékekkel, a városból kivezető utak eltorlaszolva, s aki szökni próbál, azt - az összecsődült polgárság szeme láttára - nyilvánosan kivégzi a brutális módszereiről elhíresült seriff (Terrence Howard). Ethan akarva-akaratlanul elvegyül a település különös alakjai között, hogy megoldja a nyugtalanító rejtélyt, s megtudja végre, hová is csöppent. A kisváros neve: Wayward Pines.
E nem hétköznapi széria értékelésekor bizony nehéz átlagot vonni. A produkciót ugyanis, noha számos gyermekbetegséggel küzd, mégis hallatlanul élvezetes nézni. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy a közegábrázolás frontján dicséretesen teljesítenek az alkotók: az első néhány epizód fantasztikusan alapozza meg a hangulatot, tárja a néző elé Wayward Pines abszurd és lázálomszerű, antiutópiának is beillő világát. A karakterizáció tekintetében sem lehet okunk panaszra: kifejezetten imponáló a különc, titkokat rejtegető, néhol rébuszokban beszélő városlakók seregszemléje.
A befogadó élvezettel veszejti el magát e csupa talányt kínáló mikrokozmoszban, s marcona hősével együtt válik egyre "kiszolgáltatottabbá" és "tehetetlenebbé" az erődítményszerűen körbebástyázott kisváros diktatórikus erőivel szemben. Az alkotók fojtogató légkört teremtenek meg, mely megállás nélkül piszkálja a fantáziánkat. Az önkényuralmi módszerek igazi félelmet szülnek bennünk. Rendkívül emlékezetes és pörölycsapásszerű hatással bíró szcéna, melyben az éjszaka közepén a város összes házában csöngeni kezd a telefon, s a polgárok zombikként sereglenek össze, hogy meglincseljék a régi élete után sóvárgó, szökni próbáló Beverly-t (Juliette Lewis). Az első néhány epizód hihetetlenül magasra srófolja az elvárásainkat és a kíváncsiságunkat.
Amikor Ethan felesége és fia is Wayward Pines-ba érkezik, a cselekmény hirtelen irányt vált. Ethan, miután likvidálta a türannoszi módon "uralkodó" seriffet, meg is örökli annak posztját, s úgy tesz, mintha betagozódna a kisközösségbe, ám a szelíd, baráti gesztusok máza alatt tovább folytatja lázas és egyre kétségbeesettebb nyomozását. A várost négy oldalról szegélyező, hatalmas elektromos fal nem hagyja nyugodni képzeletét. Az ötödik epizód torokszorító fordulópontot jelent a szériában. Ekkor lepleződik le a nagy titok, mely oly hosszú ideig kárhoztatta békétlenkedésre hősünket. Ethan fiának, Bennek (Charlie Tahan) szuggesztív kisugárzású tanárnője avatja be mind a nézőt, mind pedig a fiatalságot (az ún. "első generációt", a Wayward Pines majdani vezetőit tömörítő középiskola nebulóit) a hihetetlenül sokkoló, ép ésszel szinte felfoghatatlan igazságba. Nem túlzok: valóban kolosszális hatású fordulatról beszélhetünk, olyanról, melyhez hasonlót még a nagyjátékfilmes mezőnyben is csupán a legkiválóbbak képesek produkálni.
A Wayward Pines valódi erénye, hogy a kisváros mögött lappangó titok bármennyire is szörnyű, az évad második fele nem erre fókuszál. A hangsúly inkább a település, a populáció megmentéséért vívott ádáz harcra tevődik át. Ideológiák, túlélési stratégiák, a közösségépítés ellentétes elvei ütköznek meg egymással Ethan és a városka alapítója, David Pilcher (Toby Jones) küzdelme során. A Wayward Pines, míg eleinte inkább tűnt az amerikai álom vitriolos és kegyetlen kritikájának (a festőien szép, ám belülről rég rothadásnak indult, tipikus "amerikai kisváros" alapos és ihletett portréjával), addig végül szívszorító drámákban és morálfilozófiai kérdésekben csúcsosodik ki. Emellett felettébb merész húzás, hogy az opusz többször is műfajt vált: eleinte a Twin Peakshez hasonló "misztikus" kriminek tűnik, majd a science fiction és a túlélőthriller, végül pedig a veretes akciófilm formáját ölti. Sokakkal ellentétben úgy gondolom, hogy a produkció végig egyenletes, megbízható színvonalat hoz, ám abban készséggel egyetértek a többség véleményével, hogy az utolsó rész hagy maga után kívánnivalót, méghozzá nem is keveset.
Igazán sajnálatos, hogy a zárlat sebtében lett összetákolva. Nem túlzás kijelenteni, hogy a megoldást egyetlen (kétségkívül feszes) akciójelenetté degradálták az alkotók, miközben rengeteg kérdést megválaszolatlanul hagytak, sok mellékkonfliktus elboronálásával maradtak adósak. Súlyos hiba továbbá, hogy a főszálat szinte hiánytalanul elvarró akciófinálét még egy teljesen felesleges (a "nyitott befejezések divatja" előtt hódolandó) és logikailag nem megalapozott kódával is megfejelték. Ugyanúgy a mulasztások lajstromát terheli az is, hogy Wayward Pines háttérvilága több ponton is inkonzisztens. A városka fennmaradását, fejlődését illetően sok tekintetben racionális magyarázatok nélkül maradunk (elhiszem, hogy alkalmasint a sorozat alapjául szolgáló regényből ezekre az apró részletekre is válaszokat kapunk, illetve kaphatunk, ám ez ezúttal sovány vigasz).
Sok mindenért kárpótolnak viszont a kiváló színészek. Matt Dillon több, mint korrekt a gránitarcú, keménykötésű főszereplő bőrében, ám igazán a mellékszereplők tábora nyújt lehengerlő alakításokat. A Pam nővért alakító Melissa Leo, a csavaros eszű, félelmetes Dr. Pilchert játszó Toby Jones, és az olyan ismertebb nevek, mint Terrence Howard vagy Juliette Lewis még nyúlfarknyi szerepeikben is fantasztikusak. Bármennyire is tetszett ez az évad, s bármennyire is magába szippantott ez a hallatlanul egyedi sorozat, őszintén remélem, hogy e tíz résszel befejeződött, ugyanis nem látom túl sok értelmét, hogy a zárlatban felvázolt szituációból kiindulva az alkotók újraindítsák a bonyodalmak végeláthatatlan fonalát. A Wayward Pines így kerek, lezárt egész, ahogy van. Bízom benne, hogy így is marad - és akkor egy kellemes, feszes tempójú, néhol egészen megrendítő erejű szériaként maradhat meg az emlékezetünkben. Így legyen!
