Folytatjuk hát retrospektív Star Wars-sorozatunkat, melynek keretében az előzménytrilógia egyes darabjait vesézzük ki. A 2002-ben bemutatott második epizódot, A klónok támadását hatalmas várakozás előzte meg a rajongók részéről (persze melyik epizódot nem?). Jó előre kiszivárgott ugyanis, hogy a folytatás tíz évvel a Baljós árnyak után fog játszódni, és ezúttal végre tényleg a fiatalemberré cseperedett, a "Darth Vaderség" előszobájában toporgó Anakin Skywalker kerül majd a fókuszba, akit egy érettebb, immáron Jedi mester-státust élvező Obi-Wan Kenobi fog terelgetni a fény felé (ahogy az eredeti mozikból már negyedszázaddal korábban kiderült, nem átütő sikerrel).
És persze A klónok támadása velős, de annál beszédesebb tartalomismertetője is ígéretesnek tűnt, nem is beszélve a bemutatót messze megelőző, tévéspotokban, trailerekben és filmmagazinokban testet öltő információtömegről: titkos klónhadsereg, küszöbön álló polgárháború, egy kibomlófélben lévő tiltott szerelem - úgy tűnt, A klónok támadása levetkőzi az előd gyermekbetegségeit, és ezúttal valóban egy kiforrott, felnőttesebb tónusú, a klasszikus érát megidéző Star Wars-filmet kapunk majd. Emlékszem, egy korabeli filmes újság (talán a Cinema) egyenesen úgy harangozta be A klónok támadását, mint "az új trilógia Birodalom visszavágját". Nos, a szerző nagyobbat nem is tévedhetett volna.
Ugyanis A klónok támadása - habár alaptörténete izgalmasabbnak és kecsegtetőbbnek tűnik, mint a Baljós árnyaké - minden létező ziccert kihagy: a cselekményszövésben és a logikai láncolatban jókora ellentmondások tapinthatók ki; a sztori hanyagul ütemezett, nincs dinamikája: annyira döcögős és eseménytelen, hogy már fáj nézni. A klónok támadása sokkal többet markol, mint a Baljós árnyak, de kevesebbet fog. Egyszerre akar kriminarratívába ágyazott összeesküvés-thriller, szívhez szóló csillagközi románc és körmönfont politikai dráma lenni, de összedől a merész ambíciók roppant súlya alatt. Hajlok arra, hogy ez az epizód a leggyengébb az összes eddigi közül. Ha számba vesszük, hogy a történet milyen releváns információkat közöl velünk, megdöbbentő eredményre jutunk. Voltaképpen az egész cselekmény elnyúlik, akár egy rétestészta, a szereplők zöme a bő két óra alatt csupán aggodalmaskodva téblábol vagy felesleges, a főszálat előre nem mozdító kalandokba keveredik, és az arányokkal pocsékul kalkuláló Lucas az utolsó húsz-huszonöt percre tartalékolja az igazi, szőrszálborzoló izgalmakat.
De nézzük is meg tételesen, hogy mi az a (főszál szempontjából lényeges) tudástömeg, melyet A klónok támadása közöl a publikummal. Szerintem mindez három pontba összesűríthető: 1) rájövünk, hogy Darth Sidious (Palpatine) polgárháborút szimulálva akarja kettéhasítani a Köztársaságot, és ennek a háborúnak a menedzseléséhez rendkívüli jogokat szavaztat meg magának; 2) Anakin Skywalker lelkén mély sebet üt anyja tragikus halála, és megnyitja benne a gyilkos indulatok zsilipjeit; 3) Anakin Skywalker egy hisztériára hajlamos rinyagép, akit minden idők egyik legkínosabb antitalentuma alakít.
Persze látszólag joggal mondhatnánk, hogy az Obi-Wan által képviselt, a konspirációs thrillerek hagyományát is felcsillantó "detektívszál" is fontos építőeleme a történetnek. De ha jobban belegondolunk, voltaképpen mi a relevanciája az ezáltal felénk áramló információknak? Mennyiben lényeges az, hogy ki és mikor rendelte meg a klónsereget a Köztársaság számára, kik állították azt elő vagy hogy ki volt a mintaegyed? Semennyiben sem. Sokkal előnyösebb lett volna, ha a hősök azonnal teljes tudatosságra ébrednek a klónok létezésével kapcsolatosan, és így a sztori nagyítólencsével követhette volna végig a polgárháború közvetlen előzményeit, nem csak sietősen vázolta volna azokat. Így a Kamino bolygó cselekménybe való bevonása is felesleges, persze kellett az obligát fan service (Jango Fett és az ifjú Boba beléptetése), de a krimiszálat Lucas nem teljesíti ki, mi több, széles hézagokat hagy benne (a klónsereg létrehozásában kulcsszerepet játszó, többször is megemlített Sifo-Dyas mesterről semmit sem tudunk meg). Az örök viharban ázó Kamino látványvilága persze pazar, viszont Obi-Wan és Jango első, még a bolygón lezajló csetepatéja inkább mulatságos, mint izgalmas (kedvenc Jedink fénykardját elveszítvén Bruce Lee-t idéző karaterúgásokkal kívánja jobb belátásra bírni a komisz fejvadászt), habár mozgalmas űrhajó-csatájuk, melyre a Geonosist övező aszteroidamezőben kerül sor, bizonyos elemeiben egyenesen lélegzetelállító.
Térjünk is át Anakin történetszálára. Az ő sztoriját illető legszembetűnőbb ellentmondás az, hogy a Jedi Tanács - Obi-Wannal egyetértésben - annak ellenére rábízza Padmé védelmét, hogy az ifjú Skywalker többször is hangot ad a szenátornő iránti különös vonzalmának. És ez a botor lépés főként Obi-Wan sara. "Már a puszta közelségétől is megrészegülök" - sóhajtozik a Jedi-növendék az őt túl hosszú pórázon tartó mesterének, aki erre csak megborzolja dús szakállát, és azt tanácsolja padawanjának, hogy ügyeljen a gondolataira. Ebből a jelenetből is kitűnik, hogy Obi-Wan mennyire pocsék tanára Anakinnak. Ráadásul még Yodáékat sem tájékoztatja az Anakint Padméhoz fűző különleges érzelmi kapocsról. Azonban maga a szerelmi szál még ennél is sokkal vérlázítóbb: Lucasnak szemernyi stílusérzéke sincs, féltehetségű dilettánsként hányja egymásra az Anakin-Padmé páros rózsaszínű-ragacsos giccshabokban fürösztött jeleneteit és dialógusait. Ha az író-rendező valóban azt képzeli, hogy úgy néz ki egy ideális férfi-nő kapcsolat, ahogyan ő azt ebben a filmben tálalja, akkor csupán mélységes sajnálatot érdemel. Az egyik legémelyítőbb momentum a szerelmespár tóparti andalgása. Anakin minden idők leghülyébb "csajozós szövegével" indít ("Nem szeretem a homokot: durva, érdes, behatol mindenhová" - micsoda freudi elszólás!), majd tapogatni kezdi szívbéli babája mezítelen hátát, aki ettől olyannyira ellágyul, hogy megadja magát a réveteg tekintetű, pelyhedző állú csábítónak, s a két szűzies széplélek mámorító csókban forr össze. Mi meg lehányjuk a bokánkat.
Vétek volna kihagyni a felsorolásból azt a - Szinyei Merse Pál Majálisára emlékeztető - jelenetet, melyben a friss szerelmesek, mintha máris mézesheteiket töltenék, egy buja virágosrét közepén piknikeznek és a demokrácia természetéről "elmélkednek" (néhány ügyetlen sor már megkísérli sugallni Anakin diktátori "vérmérsékletét"). Majd a fiatal Skywalker felpattan egy huncut víziló hátára, és szörfözni próbál rajta, ám az állat leveti magáról. Fiatal amorózónk súlyos sebesülést színlel, mire az ifjú szenátornő szoknyája szélét megragadva, aggodalmaskodva rohan feléje, aztán Anakin lehúzza a virágok közé, és nevetgélve végiggörögnek a fél tisztáson, miközben még a vakító napfényben ragyogó, krisztálytiszta égbolt is megadóan lemosolyog rájuk. Ennél sziruposabb, idétlenebb, ízléstelenebb romantikus kapcsolatot ritkán látni a nagyvásznon.
Lucas fontos vízválasztónak szánta az édesanya halálát és a tragédia által indukált érzelmi-mentális roncsolódást: voltaképpen ez az esemény orientálja Anakint a sötét Erő felé, és téríti le a helyes útról. Csakhogy Lucas nem ágyaz meg kellőképpen az egész epizódnak (az Anakint gyötrő megérzésekre sokkal nagyobb hangsúly is helyeződhetett volna, mondjuk a nyálban úszó romantikázás "kárára"), így az nincs átgondoltan felépítve, nincs igazi, nagyszabású íve. A megkínzott anya fél perc alatt meghal gyermeke karjaiban (hosszú fogság után pont akkor leheli ki a lelkét, amikor fia végül rálel!), és a későbbi jelenetek sem árulkodnak Anakin mély fájdalmáról. Épp ellenkezőleg: a duzzogó Jedi-aspiráns ezúttal is csak óvodásokat megszégyenítő dühkitörésekre képes, mint amúgy általában. Az egyik legbugyutább jelenet során Anakin töredelmesen bevallja Padménak, hogy az anyja halála miatt érzett bosszúvágytól vezérelve kiirtott egy egész buclalakó-falut (nőstül, gyerekestül). Erre Padmé válasza: "A harag emberi dolog." Így reagál arra (!), hogy szíve választottja pszichopatává torzulva kisebb tömegmészárlásra ragadtatta magát, annak ellenére, hogy Jediként a könyörületesség és a megbocsátás elvei mellett kötelezte el magát. Az epizód egyébként akár remek is lehetett volna, nem csekély western-allúzió fedezhető fel benne (gondolatban cseréljük csak fel a buckalakókat indiánokkal!), de Lucas túlságosan szűkre szabta és nem invesztált bele elég energiát. Voltaképpen csak arra ügyelt, hogy a fan service ismét érvényesüljön: néhány képsor erejéig láthatjuk a fiatal Owen bácsit és Beru nénit.
Ha már itt tartunk, A klónok támadása Achilles-ina egyértelműen Anakin karakterének pongyolasága. Lucas nemhogy nem ás mélyre főhősében, hanem statikusságra ítéli. Anakin semmiféle valódi jellemfejlődésen nem megy keresztül a film során. A nyitánytól kezdve végig ugyanúgy viselkedik: egy frusztrált, arrogáns hólyag, aki örökösen perlekedik a mesterével és az egész világgal, és ha épp nem teljesül az akarata, dacosan remegtetni kezdi az alsó ajkát, gyermekded grimaszokra ragadtatja magát. Figyeleméhes primadonna, pávatollal a fenekében. Ki tudna szorítani egy ilyen hősért, vagy akár csak szimpatizálni vele? Senki. A film nagy hibája, hogy Obi-Wan sokkal szimpatikusabb, élőbb, elevenebb karakter, ergo "elnyomja" Anakint, pedig ez nem szerencsés. Az összképen nem enyhít Hayden Christensen játéka sem. Egy görcsösen erőlködő, de tehetségtelen antiszínészt látunk a vásznon, aki úgy néz ki, mintha épp most szökött volna meg a Backstreet Boys zenekarból. Rendkívül irritáló jelenség - persze a csapnivaló alakítás nemcsak az ő hibája: valószínűleg egyetlen épkézláb instrukciót sem kapott Lucastól a forgatás alatt. A Sith-ek bosszújában szerencsére már nem kartonpapír-figurába kell életet lehelnie, sokkal hálásabb, egyben izgalmasabb feladat hárult rá. A záróepizódban már nem lóg ki ennyire a filmből, de amit itt művel, arra akkor sincs bocsánat. Nézzétek csak meg azt a jelenetet, amikor Anakin "gyászbeszédet" mond anyja sírjánál! Színészi játékból elégtelen!
Érzésem szerint a politikai dráma is soványabb a kelleténél. Palpatine és az őt alakító Ian McDiarmid ugyan ezúttal is remek, de Lucas nem osztott túl sok lapot a karakternek. A folyamat, ahogy maga mellé állítja a szenátusi bizottságot a köztársasági hadsereg felállításának ügyében, akár briliáns is lehetne, ha kellően kidolgozott. Ezek a jelenetek azonban még így, néhány percnyi terjedelmükben is érdekfeszítőek. Abszurd, hogy éppen Jar-Jar indítványozza a Szenátusban, hogy Palpatine különleges jogosítványokat kapjon a közelgő háború végett (újabb, megbocsáthatatlan önellentmondás: miként válhatott Jar-Jarból, az univerzum legostobább, legügyetlenebb, legéletképtelenebb életformájából szenátusi képviselő?). Bármennyire is ellentmondásos a politikai vonulat A klónok támadásában, Sidious és Dooku gróf közös, filmvégi jelenete revelációértékű, mondhatni letaglózó. Abban a pár másodpercben nagyszerűen összegződik minden, amit a kettős játékot űző manipulátor természetéről tudni érdemes. Bár Christopher Lee alakítása pazar, Dooku gróf alakja mégis inkább tiszteletet ébresztő, mintsem félelmetes: olyan, mintha egy brit arisztokratát látnánk, aki hobbiból intrikusnak szegődött. Sokkal jobban illene hozzá a frakk egy cilinderrel, mint a vörös palást és a sötét gúnya.
Egyvalamire azonban most sem lehet panasz, és ez természetesen a film látványvilága. Habár A klónok támadása nem ismertet meg sok új univerzummal (egyedül a Kamino és a Geonosis vár felfedezésre, de míg előbbi tényleg remek hangulatú, ihletett helyszín, addig utóbbi, kis túlzással, a Tatooine másolata), az arénában zajló harci szekvencia (több száz Jedi csap össze a szeparatista droidhadsereggel) monumentalitását és dinamikáját tekintve felülmúlja a Baljós árnyak fogatversenyét. (Persze itt is beleütközünk néhány ellentmondásba: miként képesek a droidok felülkerekedni a náluknál elvileg sokkal erősebb Jediken? És ha már ez a helyzet, miként lehetséges, hogy több tucat Jedi áldozatul esik a droidoknak, de Padmé a maroknyi túlélő között van? És akkor még nem is említettük, hogy C3-PO mennyit szerencsétlenkedik ebben a szekvenciában: már-már Jar-Jar-i mélységekbe süllyed! ) Azonban mégsem olyan pozitív a mérleg, hiszen A klónok támadása a legunalmasabb és legbutábban megkoreografált fénykardpárbajjal terheli a nagyérdeműt. Mind Obi-Wan, mind Anakin Dooku-val vívott küzdelme iszonyatosan rövid, alig láthatunk valamit a mozdulatokból, Yoda színre lépése pedig a legnagyobb csalódás. Miniatűr csimpánzként ugrálja körbe a higgadt grófot, és közben még különös vonyításokat is hallat - az eredeti, bölcs Yodáról alkotott képünk porrá omlik. Eddig úgy hittük, ő inkább spirituális vezető, akinek, még ha harcra adja is a fejét, nincs szüksége fénykardra, pláne nem arra, hogy félnótásként szökdécseljen vívás közben. A kevesebb ezúttal is több lett volna.
És még egy indok, hogy miért ez a film teszi a legtöbb felesleges engedményt a rajongóknak: a geonosis-i csata alatt, a szeparatisták sziklabarlangban berendezett támaszpontján egy rovarszerű katonai vezető egy készülő csodafegyver terveit adja át Dooku grófnak megőrzésre. A gróf kíváncsian megszemléli a hologramot: bizony a Halálcsillag körvonalai sejlenek fel előtte.
Ilyen és ehhez hasonló mélypontokkal van tele A klónok támadása.