Miután Cary Fukunaga levezényelte a True Detective első évadát, kihátrált a sorozat mögül, s inkább a harmadik világ egyik elfeledett problémájáról készített filmet. Az Uzodinma Iweala azonos című, 2005-ben publikált regényéből készült háborús dráma a gyerekkatonák szemszögéből mutatja be a háború kegyetlenségét. A történet főszereplője Agu, egy meg nem nevezett országban és településen élő tizenéves fiú. Háború dúl, melynek során családja minden tagját szinte a szeme láttára gyilkolják meg, neki pedig éppen annyi ideje van, hogy a sűrű őserdőben találjon menedéket. Végül a menedék találja meg őt: vad gyermekkatonákból álló durva szervezet bukkan rá, melynek vezetője a már-már prófétai ranggal bíró, mélyen tisztelt, a közösségen belül egyfajta apaszerepet betöltő parancsnok (Idris Elba). Sok választása nincsen: vagy meghal kiszolgáltatva a természetnek, vagy pedig csatlakozik a barbár fegyveres szervezethez.

Merész tett volt Fukunagától és a Netflixtől, hogy Hollywood mézes-mázos, sablonokat puffogtató és Oscar-díjért teperő filmjei közé egy ízig-vérig keserű, realisztikus, megrázó alkotást csempészett. Láttunk már gyermekkatonákról filmet, láttunk már mozit keleti háborúkról és a mocsokban élő emberekről is. De a szerényebb gyártási közegből származó munkák sokkal inkább szeretnek erről beszélni, mint az álomgyár alkotásai. A Beasts of No Nation éppen ezért témájánál fogva nem is sorolható be a fővonalbeli filmek közé, és bizony a megvalósítása sem szokványos.

Sokak szerint Chuck Norris karrierjének csimborasszóját jelenti ez az 1985-ös, kifejezetten a műfaj ínyenceihez szóló akciókülönlegesség, és bevallom derekasan, nem tudnék vitába szállni ezzel az állásponttal. A Tomboló terror ugyanis virtigli bűnös élvezet - egy valódi, csiszolatlan és otromba remekmű, színtiszta gagyizmusba és pátoszba fojtva. Egyszóval: megvan benne minden, amiért a Reagan-éra "újkonzervatív", fegyverdörgéstől hangos macsófilmjeit érdemes szeretnünk. A "történet" részletezésétől talán el is tekinthetünk: a lényeg, hogy egy mindenre elszánt orosz katonai alakulat rohanja le az Egyesült Államokat (azon belül is a napfényes Miamit, ahol egyelőre még a karácsonyi láz, és nem a terror tombol), a rendvédelmi szervek tehetetlenül szemlélik az eseményeket, s természetesen csak egyetlen legény marad talpon ellenük: kitalálhatjátok, ki az.

Eddig a hallatlanul rétegzett sztori. Az egész opus úgyis csupán egy ürügy arra, hogy a rendező egymásnak eressze a korszak két ikonikus színészistenségét: az ezúttal is nettó másfél arckifejezéssel operáló Norrisunkat, valamint a küllemre egy arcidegbénulástól sújtott vámpír és egy emberméretű patkány ivadékának tűnő Richard Lynch-et, aki ráadásul olyan lehetetlen sérót visel a filmben, hogy simán lealázza vele az '50-es évekbeli NSZK-háziasszonyok többségét. Igaz ugyan, hogy e két rendkívüli egyéniség csak a mindent eldöntő fináléban találkozik egymással szemtől szemben, de módfelett élvezetes nézni, ahogy éleződik kettejük konfliktusa. A Tomboló terror persze valójában nem Norrisról és Lynchről, hanem Reagan elnök háborús paranoiájáról szól: a film az ún. "kis hidegháború" utolsó esztendejében készült. Ez az az időszak, amikor javában dúlt a derék ruszkik Afganisztán elleni inváziója (melyet a Szovjetunió "Vietnámjának" is szokás nevezni), de a kommunista befolyás a Föld több pontján is rohamosan növekedni kezdett.

(Tenebra ugyan korábban már írt a True Detective második évadáról, ám talán nem árt visszakanyarodnunk kicsit a legendás első szezonhoz. Leporoltam hát a Kortárs Online Blogterére tavaly írt kritikámat. Később pedig az én tollamból is számíthattok majd egy szövegre a második évadról.)

Amikor lezárult minden idők egyik legjobb sorozata, a Breaking Bad, a nagyérdemű közönség még csak nem is hitt benne, hogy a közeljövőben bármikor készülhet egy olyan széria, mely állhatná az összehasonlítást az AMC modern klasszikusával. Az HBO gondozásában készült True Detective azonban jött, látott és porba döngölte ezeket az elvárásokat. Ismét igazolást nyert a régóta ismert tanulság, miszerint az igazán mély és komoly emberi történetek már nem Hollywoodban, hanem a televízió boszorkánykonyháiban készülnek. Nic Pizzolatto produkcióját mindennel lehet vádolni, csak azzal nem, hogy trendérzékeny és opportunista módon a kevéssel beérő átlagnéző kedvére tenne. A True Detective üdítő szellemiségű bűnügyi opusz, melyhez foghatót – ha az álomgyári fősodorhoz viszonyítunk – A bárányok hallgatnak óta nem láthatott a publikum. Igazi székbeszögező, nyolc epizódon át tartó lázálom, melyből nagyon rossz felébredni.

E műfaj – a nyomozás motívuma köré épülő pszichológiai thriller – ma már fehér hollónak számít az amerikai filmgyártásban. A kétezres évek elején Az ígéret megszállottja, az Álmatlanság és a Titokzatos folyó még zsinórban reprezentálták. Ma jó, ha szökőévenként a mozikba kerül egy képviselője, mint például a nemrégiben bemutatott – és érdemtelen közönnyel fogadott – Fogságban. A True Detective ezt a hiányt is pótolja, már csak azért is, mert az egész történet olyan szilárd egységet alkot, hogy az embernek az az érzése, mintha egy nyolcórásra dagasztott mozifilmet nézne. Ez persze még nem egyedülálló teljesítmény, hiszen olyan rokon szellemiségű szériák dolgoztak már hasonló koncepcióval, mint a kultikus Twin Peaks, vagy a pár éve debütált The Killing. A True Detective azonban mindkét darabnál sokkal öntudatosabban és következetesebben erősíti nézőjében a nagyjátékfilm illúzióját.

Némi Utazás Itáliában, egy csipetnyi Jelenetek egy házasságból, pár kávéskanálnyi Nem félünk a farkastól, behintve a francia Riviéra csillogó, napfényes pompázatával: ezzel (kis túlzással) meg is kapjuk a Brad Pitt-Angelina Jolie házaspár friss filmjének receptjét. Évek óta gyanakvással figyelem Jolie önálló rendezéseit: ugyan eddig egyik saját moziját sem láttam, de a nem túl lelkes reakciók kirajzolták előttem a hiúságtól vezérelt, önmagát túldimenzionáló, a direktori munkához cseppet sem konyító hollywoodi sztár képét. Nos, A tengernél megtekintése után sem mondanám azt, hogy Jolie-nak feltétlenül a rendezői hivatást kellene erőltetnie, főleg úgy, hogy a filmen erősen érződik az izzadságszagú megfeleléskényszer - a színésznő azon szándéka, hogy berobbanjon a szolid "artfilmes" közegbe -, de az álomgyári sztárpár közös produkciója ennél sokkal rosszabbul is elsülhetett volna. És azért ez is valami.

A történet egy amerikai házaspárról szól: Roland (Pitt) alkotói válságtól szenvedő író, Vanessa (Jolie) kimustrált táncos. Hőseink a francia tengerpart egy festői szépségű, ám eldugott kis zugába utaznak, azt remélvén, hogy a delejező környezet és a helyi emberek ötletadó szikrát adnak majd a férfinak új regényéhez. Roland pennájának azonban csak azért sem akaródzik megtáltosodni. Még akkor sem, amikor írónk összebarátkozik a hotellel szomszédos étterem búskomor, ám melegszívű tulajdonosával, Michel-lel (Niels Arestrup). A főszereplők kapcsolata is romokban hever: meg nem értettség, örökös vádaskodás és békétlenség honol szállodai szobájukban. Kissé megkavarja ugyan az állóvizet, hogy a szomszéd szobába fiatal, mézesheteiket töltő pár (Melvil Poupaud, Mélanie Laurent) érkezik, de Rolandnak és Vanessának ettől még önállóan kell szembenézniük eltemetett problémáikkal. És természetesen szembe is néznek velük.

Mivel november 13-a és péntek van, stílszerűnek tartottam, hogy ma este a '80-as évek hajnalának egyik legnépszerűbb slasherjéről írjak. Sean S. Cunningham munkáját máig komoly kultusz övezi a horror hívei részéről. A hokimaszkos gyilkos históriája ráadásul mindeddig nem kevesebb, mint nyolc (!) folytatást ért meg. Nem tisztem megítélni e darabokat (hiszen derekasan bevallom, egyet sem láttam közülük), mindazonáltal gyanítom, hogy finoman szólva is kétes értéket képviselnek. Ez persze még nem is lenne baj (már A texasi láncfűrészes mészárlás második része is csak halovány és szolgai utánzata a nagy elődnek), de - és ismét megrendítő vallomással kell előállnom - engem már a legendás első rész sem nyűgözött le. Értetlenül állok a magasztaló vélemények sokasága előtt.

Persze valljuk be, tulajdonképpen maga a slasher is rendkívül merev panelekből építkező, faék-egyszerűségű alműfaj, amelyben eredeti darabot összehozni bizony izzasztó feladat. A már említett Texasi láncfűrészes mészárlás talán az egyetlen igazán hangulatos és zsigerien hátborzongató mozi, melyet ez a hagyomány valaha is az utókornak adott. Állítom ezt úgy, hogy üres óráimban számos slasherhöz volt szerencsém (szerencsétlenségem?) az elmúlt évek során. Akadt köztük tisztes középszer (Halloween, Az erdei fantom), álomba ringató dögunalom (Prom Night, Final Exam), de már-már biológiai fájdalmat okozó, kifejezetten gyalázatos kellemetlenkedés (The Prowler, Boldog születésnapom) is.

Cody Jarrett (James Cagney) már túljutott gengszterkarrierje zenitjén, mégis rendületlenül törekszik a csúcsra. Minduntalan egy utolsó, nagy rablás terve jár a fejében, mely egy csapásra "a világ tetejére" röpíthetné őt: oda, ahová áldozatkész, ugyanakkor kőkemény anyja szerint hősünk tartozik. A férfi semmit sem bíz a véletlenre: miután bandájával lecsapnak egy postavonatra, és kioltják több ember életét, ugyan szorulni kezd körülötte a hurok, de (kijátszva a rendőrséget és az igazságszolgáltatást) eléri, hogy egy másik, kisebb súlyú bűntettért ítéljék el, megúszván így a villamosszéket. Csakhogy a furfangos zsaruk szántszándékkal állítanak kelepcét Jarrett-nek. Miközben a bandavezér egy "fapados" illinois-i börtön vendégszeretetét élvezi, új cellatársa érkezik: Victor Pardo (Edmond O'Brien), aki valójában a gazdasági rendőrség beépített ügynöke. Célja, hogy kiszedje Jarrett-ből: ki az a titokzatos orgazda, aki a vonatrablás alkalmával meglovasított pénzösszeget "elvarázsolja" boszorkánykonyhájában.

Így kezdődnek a bonyodalmak Raoul Walsh 1949-es remekművében, a White Heat-ben, melyet nemrégiben volt szerencsém újranézni. A mű olyannyira magával ragadott, hogy egymás után két napon is megtekintettem. Nehéz volna egy mondatban megválaszolni, mi is a titka ennek a filmnek. A White Heat nagyvonalúan él a gengszterfilm és a thriller kliséivel, mégsem állítható, hogy elkötelezné magát egyik vagy másik műfaji hagyomány mellett. Ez persze nagyon is tudatos döntés a rendező részéről. Az ötvenes évek küszöbén járunk, a klasszikus gengsztermozik csillaga már leáldozott (az egyik utolsó ilyet épp maga Walsh készítette Viharos húszas évek címmel, és már az a darab is csak utólag kacsintott vissza a szesztilalom kalandos időszakára, mint megsárgult emlékre), és mindez tetten érhető a karakterkezelésben is.

Az ízig-vérig brit Téboly (1972) Sir Alfred Hitchcock filmes testamentumaként is értelmezhető. A Mester Londonba visszatérve üzent az utókornak és a fiataloknak: a riasztó méreteket öltő környezetszennyezés már a Temzét is elérte, a londoni hal- és zöldségpiacon vészesen kinyílt az agrárolló, a gyilkost kivéve mindenkinek sötét haja van, a francia konyhát ki nem állhatja az angol gyomor, a rendőrfelügyelő felesége pedig ún. női ösztönnel igazodik el a világ dolgaiban, intuíciói a férjét is segítik a nyakkendős gyilkosságok felderítésében.

Felettébb találó és humoros jeleneteken keresztül nyernek bizonyságot a fenti feltevések. Oxford felügyelő (Alec McCowen) a vacsoraasztalnál meséli kotnyeleskedő nejének (Vivien Merchant), hogy a hullamerevség beálltával az elkövető már csak az áldozat ujjainak eltörése révén szedhette ki áldozata kezéből a bűnjelet. Eközben a francia (reform)konyháért rajongó asszony éppen tör egy darabot a henger alakú extrudált kenyérből, és az éppoly nagyot roppan, mint a holttest ujjai. A visszafogott brit hétköznapok hűvösen nyugodt felszínének szenvtelen ábrázolásával ellentétben a gyilkosságok és a hullák bemutatása kifejezetten brutális. Változnak az idők, változnak az erkölcsök. A kivillanó mellek és fenekek látványa megejtő. A Mestertől még nem láttam ilyen kendőzetlenséget, de ekkor már megengedhette magának, hogy a néző – és talán ő maga is – kiélje magát. Ha másutt nem is, legalább a nézőtéren.

Magasra srófolt elvárásokkal veselkedtem neki Denis Villeneuve legújabb mozijának, hiszen a két évvel ezelőtti Fogságban igen meggyőzően bizonyította, mennyire invenciózus és eredeti gondolkodású direktorral van dolgunk. Legújabb opusa, a Sicario szintén bűnügyi film, ám egészen más műfaji- és stílusformáció szülötte, mint a Fogságban. Ezúttal az Egyesült Államok és Mexikó peremén járunk, főhősünk pedig egy fiatal FBI-ügynöknő, Kate (Emily Blunt), aki lehetőséget kap, hogy csatlakozzon egy nagyszabású, több kormányügynökség erőit egyesítő CIA-hadművelethez, melynek célja, hogy lefejezzen egy különösen veszélyes, kiterjedt hálózattal rendelkező mexikói drogkartellt, mely lassan egyeduralomra tör a piacon. Hősnőnk két szűkszavú, ám ízig-vérig profi kollégát (Josh Brolin, Benicio Del Toro) kap maga mellé. A férfiakról hamar kiderül, hogy jóval többet tudnak a kialakult válsághelyzetről, mint amennyit hajlandóak közölni a nővel. Kate hamarosan egy olyan drogháború kellős közepén találja magát, melynek erőviszonyai és tétje teljesen ismeretlenek számára.

Feltűnő, hogy Villeneuve ezúttal inkább a hangulatkeltéssel, mintsem a fordulatos történettel kíván stimulálni bennnünket. A Sicario az atmoszférateremtés frontján nem is vizsgázik rosszul. A zenei kíséret kellően visszafogott. Taktusai fokozatosan telepednek hallószervünkre: a borzongásérzet lassan, de biztosan előtolul. A mindig nagyszerű Roger Deakins virtuóz operatőri munkája szintén az élmény hatásfokát növeli. Kamerája a magasból, egy titokzatos, könyörtelen istenség szemszögéből pásztázza a barázdált és végtelenül sivár pokolbéli tájat. A koromsötét éjszakai képek, vagy épp a CIA-bázis fölötti alkonyi eget megörökítő, szinte festményszerű kompozíciók szintén elősegítik, hogy a nézőben apránként ugyanúgy elmélyüljön a szorongás, akár a protagonistában.