Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

A Marvel-ciklus tündöklése és hitványsága

2019. május 20. 19:41 - Alec Cawthorne

960x0.jpgA régi vicc szerint Magyarországon nincs antiszemitizmus, de igény lenne rá. Nos - és ez már sajnos korántsem vicc - immár míves hollywoodi blockbusterek sincsenek, de még ennél is szomorúbb, hogy igény sem lenne rájuk. TGM talán fején találja a szöget, amikor azt írja, hogy a mai fiatalságnak sokkal inkább arra lenne szüksége, hogy levegye Tolsztojt a polcról, mintsem a kortárs popkulturális csúcsproduktumok nyakló nélküli fogyasztására. Ha a mai álomgyári megapic csúcsproduktuma a Bosszúállók: Végjáték, akkor TGM-nek minden kétséget kizáróan igaza van. Ha ez a film a legtöbb, amit a mai Hollywood képes kiállítani, az több, mint elkeserítő. Nem mintha a Végjáték annyira rossz film lenne, sőt. Együltő helyemben végig tudtam nézni - csupán egyszer szakítottam meg e háromórás elfoglaltságot, és csakis azért, mert a szervezetem vehemensen jelezte, hogy túlzott mennyiségben fogyasztottam üdítőmből -, az obligát látvány- és gyilokpornó is tetszetős esztétikai élményben részesített; olykor-olykor, némely elevenebb poén elismerő mosolyt rajzolt az arcomra, s nem tagadom, akadt drámai csúcspillanat, mely ellágyított. A Végjáték mindezekkel együtt, mindezek ellenére is rossz film. Mondom ezt úgy, hogy közben tökéletesen értem, miért tartják sokan jó filmnek.

Világéletemben gyűlöltem, ha egy kulturális produktum - jelesül egy film - nem képes többre a klisék eminens tanulókat megszégyenítő, precíz felmondásánál; ha csupán banális, ordas sablonok enciklopédiája, ha pusztán a leltárból előrángatott legősibb, legrojtosabbra koptatott elbeszéléstechnikai, dramaturgiai- és formaelvek, karakterépítési technikák felmelegítésével indul csatába a befogadó kegyeiért. Korábban azonban az álomgyári blockbusterekkel kapcsolatban valamiféle egyszerű, zsigeri méltányosságból fakadó részrehajlást tanúsítottam e téren. Ahogy idősödöm - harminc múltam -, úgy tágulnak ki igényeim e téren is, s míg a Bosszúállók első részéről hét évvel ezelőtt egy recenzióban magam is elismerően nyilatkoztam, addig ma már szégyentelen, megalomán kultúrbűnözésnek tartom. Sokan e sorokat megrögzött kultúrsznobizmusként, a képregényfilm "műfaja" iránt tanúsított pökhendi, lenéző közönyként értékelhetik, holott korántsem erről van szó: Tim Burton két klasszikus Batman-filmjét, Robert Rodriguez Sin City-jét vagy James Mangold Loganjét pazar, színvonalasan megmunkált moziknak tartom, olyannyira, hogy Burton mesterkettesét egyenesen a kedvenceim közé sorolom. Ettől függetlenül vallom, hogy e "műfaj" több évtizedes "evolúciója" alatt semmit sem fejlődött, semmit sem finomodott, legfeljebb új árnyalatokkal gazdagodott. Mindezt a Végjáték is ékesen bizonyítja. Egy monumentális, több mint tíz éves egybefüggő filmciklus nagy dérrel-dúrral beharangozott záróakkordja, mégis ugyanolyan hígvelejű, szériagyártott, lelketlen-jellegtelen egynyári kaland, mint a Marvel-filmfolyam hajdani ősmozijai.
maxresdefault_49.jpgTalán tényleg én öregedtem meg rohamosan az elmúlt esztendők során, de sajnos nehezemre esik komolyan venni egy olyan történetet, mely arról szól, hogy a hősök - jelesül a Bosszúállók dicső derékhada - kétségbeesetten kergetnek egy mágikus kövekkel teleaggatott acélkesztyűt. Indítékuk persze nemes: így kívánják felülírni a múltat, korrigálni évekkel korábbi baklövésüket, és - egy mesés időutazás révén - új életet lehelni elhunyt társaikba, akik a sátáni Thanos (Josh Brolin) mesterkedésének köszönhetően vesztek oda. Talán szükségtelen külön kitérnem rá, hogy mennyire súlytalanná teszi egy fontos és népszerű karakter halálát, ha később - és ez nyílt titok volt, hiszen az előző fejezet, a Végtelen háború során elhalálozott Pókember következő önálló moziját már jóval a Végjáték debütje előtt bejelentették - lehetőség nyílik annak feltámasztására. Az ilyesmit már a Dragon Ball című népszerű animesorozatnak is csak sűrű szemöldökráncolások árán néztük el, de hogy Vasemberék (Robert Downey Jr.) is a sárkánygömbök (illetve itteni megfelelőik, a varázskövek) szorgos gyűjtésébe kezdenek, ráadásul mindennek érdekében logikai ellentmondások sokaságát magában rejtő, időn és téren átívelő, szövevényes-kozmikus utazásra szánják el magukat, az már tényleg a gátlástalan kliséhajhászás, az infantilizmus, a kóros képzeletszegénység csimborasszója. A lelkes rajongók részéről persze ilyenkor érkezik a kulcsszót magában hordozó, könnyelmű riposzt: "De hát ezt nem szabad felróni neki. Ez csak színtiszta szórakoztatás".

Hogyne szabadna felróni neki? A Bosszúállók-széria utolsó darabja - elődeihez hasonlóan - sablondramaturgiára épülő, gyermeteg, ostobácska, agyatlan látványmonstrum, mégis - a Marvel-ciklus többi fejezetéhez hasonlóan - egy tökéletesen kiszámítható, precízen épített óramű működteti, a nézők pedig imádják, ha szabadon kalkulálhatnak, s a meglepetés legcsekélyebb esélye sem éri őket a moziteremben. Hiszen ők "csak szórakozni" szeretnének. A Marvel-filmek pedig nem véletlenül uniformizáltak: még vizualitásuk (vágástechnikájuk, CGI-mágiájuk, képi blikkfangjaik) is unalmasan, néhol már-már megmosolyogtatóan egyforma, még ha tematikailag, és olykor tónusukat tekintve is lehetnek köztük árnyalatnyi különbségek. Tét nélküli, "feelgood" hangulatot gerjesztő-árasztó blődlik, hatalmas svunggal rendezve, ám ész és szív nélkül. Az ilyesmit én csupán McDonald's-filmnek hívom. A kedves néző beül rá, megnézi, majd másnapra elfelejti, miként a nevezetes gyorsétteremben is mohó élvezettel majszolja a mennyei mannát, amely hamarosan végigkúszik a tápcsatornáján, hogy a vécécsészébe, majd onnan a lefolyóba távozzon. A Marvel egy mozgóképes gyorsétteremlánc, egy audiovizuális hamburgergyár, mely jól bejáratott dramaturgiai és stilisztikai minták alapján működik. Sőt: kollektív tudatalattinkra, mélyen meghúzódó ösztöneinkre, késztetéseinkre, vágyainkra apellál - és ezt kétségkívül sikeresen teszi, mint minden népszerű, jól felépített fogyasztási cikk.
iron-man-3-best-reviewed-marvel-movies.jpgVegyük például a párbeszédeket, a verbális humort. Szembetűnik, hogy a Marvel-filmek humora, legyen bár hangnemük érdesebb (Amerika Kapitány: Polgárháború) vagy épp pehelykönnyed (A galaxis őrzői), szinte tökéletesen uniformizált. Egyszerű, pontosan kidekázott egysorosokra és vizuális poénokra épül, melyek pár árnyalattal kifinomultabbak annál, hogy obszcének legyenek, viszont ahhoz túl semmitmondóak és banálisak, hogy intellektuális kihívás elé állítsák a nézőt. (Csupán egyetlen kakukktojást találtam: a Deadpool bizony egy fenemód vaskos és ízetlen, a B-kategóriás tinikomédiákat alullicitálni igyekvő szellemeskedés.) A Marvel-opuszok humora nem puszta elővigyázatosságból ennyire opportunista. A párbeszédek komikuma tudatosan idomul ahhoz a regiszterhez, melyet a valóságban egy átlagos néző megüt a tágabb (kollegiális, baráti) társas térben. A forgatókönyvíró kispórolja belőlük a kreativitást és a rétegzettséget, cserébe viszont szívéhez közelinek érezheti őket a publikum. Ezáltal tehát a Marvel nemcsak sikeresen célozza meg egy roppantmód széles nézőbázis komfortzónáját, de gyümölcsöző „tudatalatti” cinkosság is köttetik az alkotói és a befogadói oldal között. A „nekünk szóló”, szájízünknek megfelelően hangszerelt szellemességek, a kedveskedően pimasz egysorosok a hétköznapiság megnyugtató-bódító érzetét keltik. Mert most őszintén, emlékszik valaki akár egyetlen verbális poénra is ezekből a filmekből? És: szoktunk emlékezni azokra a verbális poénokra, melyeket baráti társaságban, munkahelyen, ismerősi körben, egy-egy ital mellett, hadarva-mellékesen sütünk el vagy sütnek el nekünk? Nem igazán. De az adott pillanatban hahotára késztetnek, hatást gyakorolnak ránk? Igen. (Már akire.)

Ha e humor prizmáján keresztül vesszük szemügyre Vasembert, Pókembert, Amerika Kapitányt és társaikat, akkor rácsodálkozhatunk bizonyos inherens karakterjegyeikre. Hiszen amellett, hogy echte a fantasztikum teremtményei, általános emberi alaptípusokat is megtestesítenek. Vasember a sikeres, önbizalomtréningre nem szoruló vállalkozót, az „odüsszeuszi”; Hulk a bestiális, nyers erő révén érvényesülő „akhilleuszi” férfieszményt. Pókemberrel az amúgy is kiemelten fontos célcsoport, a paplan alatt rejszoló, pattanásos, félénk geekek szívét is sikerült átforrósítani. Nemcsak Peter Parker legendája sugallja azonban, hogy bárki, az egyszerű jedermann is a szuperhősök panteonjába emelkedhet: Amerika Kapitány, azaz Steve Rogers is satnya fizikumú kifutófiúként kezdte, mielőtt laboratóriumi elitkatonát gyúrtak volna belőle. A Deadpool és a Hangya pedig a „koldusból királyfi” népmesei narratíváját idézi fel, lévén címszereplőik egyenesen a társadalom perifériájáról érkeznek, sőt fél lábbal az alvilágban gyökereznek. Pályájuk a feneketlen mélyről ível felfelé, méghozzá rakétasebességgel, és meg sem állnak a szuperhősi státusig. Az átlagos médiafogyasztó pedig könnyen azonosul ez utóbbi történetmintával, már csak azért is, mert a különböző tehetségkutató műsoroktól kezdve az olykor élénk képzeletű sztáréletrajzokig számtalan felületen találkozik vele – a mai fogyasztói társadalom imádott mítoszáról van szó, kollektív vágyaink egyik melegágyáról. E históriákkal és karaktertípusokkal nem nehéz tehát azonosulni. Még akkor sem, ha az azonosulás egyik hőstörténet esetében sem közvetlenül észlelt, hanem tudat alatt aktiválódó mechanizmus.

Akkor sem járunk egyébként tévúton, ha e maskarás héroszokat mint „kortárs álomgyári” vagy „fiktív” celebeket határozzuk meg – a Marvel hősképe egyébiránt is tudatosan profanizált. A Marvel-képregények bátran kidomborították az egyes karakterek esendő, hétköznapi vonásait, ezáltal jelezve, hogy a színpompás maszkok olyan férfiakat és nőket takarnak, akik végső soron egy tőről fakadnak az olvasóval (gondoljunk csak Tony Stark, azaz Vasember idült alkoholizmusára, amit a filmek óvatoskodóan elhallgattak). A moziváltozatok ugyan egy szűkebb tartományon belül, de őrzik e kettősséget, melyet inkább a gyermetegre hangszerelt humor révén érnek el, mintsem azáltal, hogy gyarlóbbnál gyarlóbb tulajdonságokkal vérteznék fel a figurákat (bár hasonlóra akad egy kirívó közelmúltbéli példa, hiszen a Pókember: Hazatérés címszereplője igazi kétbalkezes, lúzer tinédzser, s az, hogy ennek ellenére mégis beverekszi magát a szuperhősök elitjébe, és még egy osztálytársnőjének is imponálni tud, a legelvetemültebb geekfantáziáknak ad tápot). De mi is a valódi oka annak, hogy e hősöket celebekként értelmezhetjük? Ma már  nem csupán a nemzetközi sztárvilág képviselői minősülnek celebeknek, hanem voltaképpen azok az önmegvalósító civilek is, akik különböző, bárki számára elérhető csatornákat (videomegosztó portálok, közösségi média stb.) igénybe véve vívtak ki maguknak „tisztes hírnevet”. (Némi túlzással akár azt is mondhatjuk, hogy maga a Facebook is egy demokratizált „sztárcsináló műhely”, ahol a népszerűség mértékegysége bevételi mutatók vagy eladási listák helyett a lájkok száma.) Amikor pedig a celebkultusz ilyen jelentőségre tesz szert a nyugati társadalmakban, akkor a néző számára imponáló, ha a vásznon is köztiszteletnek örvendő hírességeket lát viszont. Olyasvalakiket, akiket a fikció világában is sztárolnak, akikkel a pórnép sűrűn és igen szívesen fotózkodik (gondoljunk csak a Végjáték egyik sokat idézett jelenetére Hulkkal, a Hangyával és az okostelefonnal), és akikre még a tejfelesszájú Pókember is úgy néz fel, mint hangya az elefántra (kiváltképp Vasemberre). Igen, úgy látszik, még mindig imádjuk a celebeket, sőt egyre jobban. Az ezüstvásznon meg aztán különösen (arra pedig hadd ne térjek ki, hogy Vasember, Robert Downey Jr. vagy akár Thor hány motivációs mémet/videót inspirált, Chris Hemsworth és Chris Evans kidolgozott felsőteste láttán hány mezei mozinéző rohant a legközelebbi edzőterembe kondibérletet váltani).
richard-avengers.jpgÉs ezzel eljutottunk arra a pontra, ahol a Vasember-alsónadrágos, Pókember-bögrés, Superman-pizsamás megageekek visongva rántanak klaviatúrát, hogy átkozódó kommentekkel torolják meg a most következő sorokat. Ugyanis - és ez talán a legközvetlenebb és legsúlyosabb életszemlélet- és módbeli hatás, amit a Marvel-filmek a saját fogyasztói bázisukra gyakorolnak - ezek a mozik gerjesztői és súlyosbítói a mai húszas-harmincas nemzedék soraiban egyre növő Pán Péter-szindrómának. Thor, Mordály (Bradley Cooper), Hangya (Paul Rudd), Peter Quill (Chris Pratt) és a többiek azt sugallják a nézőközönségnek, hogy soha nem kell felnőni, nemcsak harminc, de negyven-ötven évesen is lehetsz latexgúnyában vagy páncélban bohóckodó polgárőr-világmegmentő (Rudd és Robert Downey Jr. már túl vannak az ötvenen), és ez a parádézás voltaképpen bármeddig nyúlhat-tágulhat az időben. A ciklus különböző "fázisai" (e megnevezés is megérne egy misét) jönnek-mennek, az idő telik, de a hősök csak nem akarnak korosodni, meghalni (kivéve, ha lejár a szerződésük, mint Robert Downey Jr. esetében, vagy meg kell öregíteni őket, hogy visszakapják rég elvesztett szerelmüket, lásd Amerika Kapitány). Az egész folyamat egy végtelenített spirál, egy hosszú, göröngyös, önmagába kanyarodó út, egy bezárulni sosem akaró kör: a fiatalság (megmosolyogtató belegondolni, hogy az egyre korosodó férfi- és női színészek harmincötön, negyvenen túl még mindig gyermeteg, bárgyú egysorosokkal zrikálják egymást a vásznon) és a lezser szuperhősködés valamiféle örökkévaló szubsztancia, és ha a hősöknek látszólag van is rendezett családi életük, hátterük (mint a Jeremy Renner által játszott Sólyomszem vagy akár Vasember esetében, bár ez a ritkábbik eset), az is irreleváns, a lényeg, hogy egy hős nem öregedhet vagy keseredhet meg (hozhatnám súlyos és remek ellenpéldaként a már említett Logant), örökké fittnek, fiatalnak és végtelenül lazának kell maradnia, s persze kötelező az is, hogy mindig lapuljon a tarsolyában néhány ostobácska, netes mém-kompatibilis szóvicc vagy fröccsöntött, kétfilléres egysoros, amin öt másodpercig jól elröhögcsélhet a közönség. Ezek a karakterek pedig közvetlenül sugallják a nézőközönségüknek: nem kell felnőnötök, igazán felelősséget sem kell vállalnotok, ha pedig épp geekek vagytok, annál jobb, nyugodtan maradhattok gátlásos, a gyermeki lét gondtalanságban ragadt aggszüzek, s ha bánt az élet, durcásan bármikor visszavonulhattok a képregényeitek mögé - vagy épp jegyet válthattok egy Marvel-filmre. Az efféle "visszaigazolás", mely a vászonról sugárzik a nézőközönség tetemes része felé, megint csak egy olyan tudatalatti reflex, melyre a fogyasztó nagyon is vágyik, tehát a Marvel e tekintetben is maximálisan kiszolgálja a célközönsége jelentős részét.

A tudatalatti stimuláció és azonosulásra késztetés másik szép eszköze - ezt bárminemű irónia nélkül mondom -, amikor az alkotók a kortárs nagyjátékfilm legnépszerűbb társmédiumaiból- és formátumaiból kölcsönöznek jelentékeny elbeszéléstechnikai- és stíluselemeket. Ez is a néző komfortérzetét növeli, s ragyogóan megalapozza a "jé, ehhez hasonlóval már találkoztam valahol" tudatalatti élményét, amely szintén fontos lélektani mozzanat. Gondolok itt például arra, mennyit merít a Marvel immár több mint húsz mozit felölelő - és sokat méltatott, pedig csekély újdonságértékkel bíró - cikluskoncepciója a kortárs tévésorozatokból. A szerialitás, a "soha semminek nincs vége, minden folytatódik" itt éppúgy kulcsélmény, mint mondjuk a Trónok harca esetében; van idő és lehetőség hozzánőni a karakterekhez, együtt élni-lélegezni velük, akár egy nagyobb sorozat esetében, és sokan ehhez még azt is hozzáteszik, hogy a hősök e hosszú idő alatt göröngyös utat járnak be, s a ciklus eseményei grandiózus karakteríveket rajzolnak ki (ez viszont már nettó marhaság, minthogy a Marvelben a dráma csupán obligát, de üres díszlete a látványos fantasztikumnak, semmi egyéb: Amerikai Kapitány, Thor vagy Vasember a Végjátékban is ugyanaz a nulldimenziós hérosz, mint aki volt - primitív kartonpapír-hősök, embernagyságú biankó csekkek, gyurmafigurák, melyeket a lomha képzeletű forgatókönyvírók mindig szinte ugyanazzá formálnak). A Marvel-széria ugyanakkor sokban idézi a videojáték médiumát is: elég csak az első Bosszúállók-mozi fokozásos szerkezetére, három, egyre grandiózusabb és keservesebb akciójelenetből álló dramaturgiájára (mely eléggé nyilvánvaló módon az egyre mélyülő-nehezedő küldetésekre-pályákra osztott videojátékok narratíváját "mozgóképesíti") utalnom, vagy épp a már említett Végtelen háború és a Végjáték szintén a PC- és konzoljátékok cselekményvilágából ismerős alternatív idősíkjaira-valóságaira ("ha meghaltál, gond nélkül feltámadhatsz, és folytathatod ugyanonnan"), de talán a legszebb és legszimbolikusabb párhuzam a Polgárháború monumentális szuperhőscsatája, mely kivitelezésében, látványvilágában pontosan olyan, mintha egy brutális multiplayer-futamot tolnál a haverokkal a Star Wars: Battlefrontban vagy más egyéb mai slágerjátékban.
spider-man-homecoming-2017-after-credits-hq.jpgA szuperhősfilm keveset örökölt az elődműfajok (a klasszikus western, a hetvenes évek szikár rendőr- és a nyolcvanas évek ikonikus akciófilmjei) reflektív rétegzettségéből. A Mátrix még az információs társadalom kritikájával és blockbuster-kompatibilis populárfilozófiával tört szűz ösvényt, Bryan Singer X-Menje pedig a legkülönbözőbb (főként persze szexuális) kisebbségeknek megfeleltethető pária-hősökkel igyekezett apellálni a nézők szociokulturális érzékenységére. A Christopher Nolan által jegyzett Batman-trilógia ugyancsak vállalta a különutasságot: a brit kultrendező modern Messiásként interpretálta Gotham védőszentjét, nemcsak a békéért szükséges hősi áldozatot középpontba állítva, de denevérhistóriája mögött a 9/11 utáni Amerika kollektív tudatában bujkáló démonok is felsejlettek, nem beszélve az országra nehezedő általános értékválságról. Nem mintha ezek ettől különösebben jó filmek lettek volna (Nolan Batmanje és Singer X-Menje mindig is távol állt tőlem), viszont - és ez bizony már súlyos értékkülönbség - a Marvel-ciklus már egyáltalán nem kíván mesélni a fogyasztónak ama világ tágabb kontextusáról, melybe a hősiesség, az erőszak és a vérontás történetei ágyazódnak. Ellenkezőleg: egyedül a fogyasztóról kíván mesélni, a fogyasztó komfortélményét igyekszik a maximálisra növelni. Nem a társadalomnak szól, hanem a tömegnek; nem a társadalomról, hanem a fogyasztóról. A Marvel pedig - ahogy azt az eddigiek során illusztrálni igyekeztem - remek pszichológiai- és marketingfogásokat vet be e cél realizálása érdekében, és ezek tényleg elismerésre méltó erények, de attól még csak pszichológiai- és marketingfogások, azaz nem minősülnek esztétikai teljesítménynek. (Lehet persze azt mondani, hogy ezeket a fogásokat számos más hollywoodi szuperhősfilm, sőt blockbuster is alkalmazta már: igen ám, de mindezeket együtt, egyszerre, szimultán módon csak a Marvel.) Ebből kifolyólag tehát e kvalitások (a Marvel-marketingesek és pénzügyileg kétségkívül eszes stúdiófejesek üzleti kvalitásai) csupán annyiban méltányolandók és morálisan nagyjából azon a szinten állnak, mint egy rengeteg pénzzel és hazug kampánysorozattal/marketinggépezettel megtámogatott, demagóg politikai propaganda (erre ugyebár láttunk néhány eklatáns példát mostanság). Végső soron mindkettő célja ugyanaz: népbutítás és profitmaximalizálás.

Ez sem tart azonban örökké, és egyszer bizonyosan vége szakad. Hogy mi lesz utána? Hogy húsz, harminc év múlva emlékezni fognak-e ezekre a filmekre? Természetesen nem. Ugyanis már most meglehetősen nehéz megkülönböztetni őket egymástól, olyannyira egyformák, bárgyú, jellegtelen-szürke történetük olyannyira egybefolyik, karaktereik olyannyira semmitmondók és uniformizáltak. Magára a ciklusra fognak emlékezni, a Marvel gigantikus vállalkozására mint filmtörténeti kuriózumra (körülbelül olyan mélységben ,hogy "igen, volt egyszer ilyen is"), na meg az impozáns jegybevételekre, de aztán majd erre is az emlékezés jótékony fátyla borul. A roppant méretű rajongó- és nézőtábor viszont addig is imádja, köztük a barátnőm is, aki a Végjáték vetítése után sugárzó arccal fordult felém, közölve, hogy mennyire remek filmet látott. Én pedig örültem a boldogságának, és annak, hogy végre kisétálhattunk a moziteremből, s odakint magamhoz ölelhettem úgy, hogy egyetlen épület sem robban fel körülöttünk, és nem süvítenek a fülünk mellett infantilis párbeszédek. És mi más számít?

16 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr5114800066

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Meleg Sándor · http://alimento.blog.hu/ 2019.05.21. 20:58:38

#semmisemjó

Bezzeg az öreg Tinódi Lantos Sebi idején még tudtak valamit..

A Tim Burton féle Batman az első résznél tényleg jó volt (a második már szinte nézhetetlen), bár Joker inkább ripacs volt, mint félelmetes bűnöző, ami azért is gond, mert a film inkább szólt Jokerről, mintsem Batmanről. A Nolan trilógia messze veri így is.

Az MCU alapvetően szórakoztatni akart, nyilván nem az egzisztencialista filozófia archaikus eposzi köntösbe burkolását szerették volna vászonra vinni. De aki akar gondolkodni, az talál benne magának elemet - azért az Tél Katonája és az NSA botrány kapcsolata, vagy az Iron Man 3-ban a virtuálisan generált terror témája elég érdekes, vagy ott van Thanos, akinek egy tök logikusan csak megmenteni akarta a világot, s egyáltalán nem biztos, hogy nem neki volt igaza...

Alec Cawthorne 2019.05.21. 21:02:28

@Meleg Sándor: Nem meglepő módon egyetlen betűddel sem értek egyet. :D

AlexAston 2019.05.29. 12:57:46

Aki szerint Tim Burton mindkét Batmanje jó volt, és a Nolan féle meg nem az, azt nem lehet komolyan venni :)

acycloren 2019.05.29. 12:57:58

Ezeket a filmeket nem hogy moziban nem nézem meg, de még letorrentezni se vagyok hajlandó.

Six 2019.05.29. 12:58:03

Ezt az írást nem egyből a modoros blogra kellett volna kitenni? Döbbenetesen fárasztó ez a stílus.

Periodista. 2019.05.29. 12:58:13

Talán van akkora jelentősége Tamás Gáspár Miklós munkásságának, hogy ne csak TGM -ként írjunk/beszéljünk róla, pláne, hogy azok a fiatalok (akik vélhetően a cím miatt nagy arányban jönnek elolvasni az írást) nem ismerik, Tamás Gáspár Miklósként sem, nehogy per TGM -ként.

A 70 éves Erdélyben született filozófus és közíró 8 remek könyvvel ajándékozta meg mindazokat, akik szerint a nemzeti-populizmuson túl is lehet gondolatokat találni.

_z_ 2019.05.29. 12:58:27

@Alec Cawthorne: En viszont igen. Egy csomo Marvel filmben van jelenkori problemajra torteno reflektalas. Nyilvan nem ez a filmek lenyege, de ettol meg azt allitani, hogy semmi ilyen nincs bennuk, egesz egyszeruen nem igaz.
Az, hogy a hosok nulldimenziosak lennenek, szinten nem igaz. Vasember, skinek gyakorlatilag PTSD-je van az elso Avengers utan, aztan lellileg raall az apaszerepre, vegul meg felaldozza magat? Amerika kapitany, aki meghasonlik az orszag vezetesevel? Thor, aki alkoholizmusba menekul a Vegtelen haboru utan? Ez neked a nulladimenzio?
Uniformizalt filmek? Az elso Thor egy kiralydrama, a Hangya egy heistfilm, a Tel katonaja egy kemfilm, stb.
Annyi igazsagod van, hogy egyik filmben sem ezek a leglenyegesebb elemek. Alapvetoen mindegyik egy kozonsegfilm, de ebbol a kategoriaban (keves kivetellel) igen is kiemelkedo darabok. Foleg ha a kategoria tobbi mai filmjehez hasonlitod oket (ha nagyon ijesztot akarok mondani, akkor pl. a Transformershez...), szoval tessek helyen kezelni a dolgokat. Mert aki ezektol filmektol zobbet var, mint amik (es ezt raadasul nem is titkoljak), az bizony rossz terembe ult be...

Eugene Horse 2019.05.29. 12:58:36

Remek poszt, teljesen egyetértek, es szívből remélem, hogy lealdozik a szuperhosok korszaka, főleg ebben a kifejezetten gyerekeknek szant, bugyuta es primitív formájában.

Homeoffice 2019.05.29. 12:58:45

Én még felvezetnék egy tételt. A "Férfi" képpel való leszámolás. Thanos a klasszikus "APA kép" ábrázolása. Az alfa hősöket és az általuk képviselt értékrendeket kifigurázták. (Thor, Hulk) Beugrasztottak egy "Girlpower" feelinget Captain "OP - Hajózúzó" Gizikével. Minden jelenete mutatja, hogy szét kell rombolni a régi világképet, sőt, jobb, "erősebb", mint a régi hősök. Ezzel csak egy a gond: DC-s "WW"-vel szemben ez a szuperleányzó egy váz. Nincsen benne semmi szeretnivaló. Nem példakép.

opati666 2019.05.29. 12:58:55

Mindig csodálkoztam azon, hogy vannak emberek, akik képesek az utálatukat ilyen se vége, se hossza írásokon át bemutatni. Amúgy érdekes meglátásai vannak a szerzőnek, csak az a néhány száz millió rajongó egészen másként látja ezeket a filmeket... Szerencsére.

MEDVE1978 2019.05.29. 12:59:03

Érdekes cikk volt, bár kicsit fanyalgó. Valahol olvastam egy olyat, ahol a konklúzió viszonylag egyszerűbb volt. A stúdiók rendelkeznek bizonyos összegű költségvetéssel egy évre. Ezt a költségvetést osztják be. A stúdiók főnökei nyilván a jó megtérülésű projektek mellett döntenek. Mi a jó megtérülésű projekt? A franchise egyértelműen az, hiszen egy kialakított rajongótábor biztosan beül a filmre, tehát van egy biztos megtérülés. Kellő PR kampánnyal még több bemozgatható, merchandise-al felturbózhatók a bevételek. A Marvel Universe gyakorlatilag így mindenre rákerülhet az evőeszközöktől kezdve az evidens játékokon át a tejes dobozig, WC papírig vagy zsebkendőig. A képregényfilmeknél pluszban hozzájön a biztos megtérüléshez, hogy ez már egy kipróbált formátum, amelynek van egy közönsége, ami szintén nagy valószínűséggel megnézi és veszi a merchandise-t.

A probléma igazából a döntéshozatalban van, mivel, ha a stúdió vezetése választhat, hogy hogyan ossza meg a budget, akkor azt fogja mondani, hogy 70-90% franchise, a maradék pedig menjen olyan filmekre, amelyek eredeti ötletek vagy / és esetleg van esély rá, hogy franchise legyen belőlük, ha sikeresek. Fontos, hogy a PR budget főleg a franchise-okra fogják ellőni, hiszen azok hozzák a nagy pénzt, a maradék filmből a sokból bejön egy, még ha nem is nyomjuk meg masszívan reklámmal, elvet várják majd. Az általad említett viszonylag egyszerű felépítés és sablon történetvezetés is ennek köszönhető: egy bonyolult történetvezetést az átlag ember kevésbé fog érteni, így kisebb az esélye a magas bevételre. A célcsoport szintén tipikus ebben a kategóriában: tinédzserektől felfele, tehát nem lehet se túl véres (nem lehet R ratinges), sem túl bonyolult, hogy minél többen nézzék.

A McDonaldsos hasonlat egyébként tökéletes, a probléma ugye az, hogy ezen a téren is hanyatlás van.
Míg az Endgame mondjuk egy kellemes ebéd a McDonaldsban, ahol ízlik a standard sajtburger és sült krumpli, addig számos franchise "elsüllyed", mert nem tudja ezt a szintet sem nyújtani. Ezzel a mércével a Star Wars Last Jedi például már egy romlott húsból sütött hamburger nyers krumplival, amit nyilván már egyre kisebb része eszik meg a közönségnek. Tehát van olyan, hogy a stúdiók egyre silányabb franchise mozikat készítenek (Star Wars, Alien és Predator), amit már nagyon sokan utálnak, de ezeket mégis a vízfelszínen tartja (értsd nem termelnek veszteségeket) a hatalmas PR költségvetés és nyomás, hogy sikeresek legyenek. Kicsit hálátlanul az első ilyen elsüllyedt franchise film mostanában a Star Wars Solo lett (szerintem nem olyan rossz film, a Last Jedire köröket ver), ami viszont elsüllyedt a PR ellenére is.

Elég megnézni az utóbbi évek megosztóbb franchise-ait, több esetében a rajongói bázis fordult szembe a stúdióval, mert csökkent az alkotás minősége. A stúdiók viszont ezt kifejezetten üzleti kérdésként kezelik és próbálják formálni a közvéleményt. Akár a Marvelt, akár mondjuk valamelyik Star Warst nézed meg, a kritikusok döntő része "szereti". A Disney például még nyomást gyakorolt a rotten tomatoes-ra is, hogy változtassa meg az értékelési rendszerét (az, hogy egy film milyen értékelést kap nem az osztályzatok átlaga mutatja ki, hanem az, hogy ki adott rá legalább 60%-os értékelést).

Az emlegetett Pán Péteres dolog esetében túlzottnak tartom a dolgot. Itt is egy egyszerű árukapcsolásról van szó: a tinédzserek a fő célcsoport, a színészeknek azt kell elérniük, hogy egy tinédzserek számára vonzó karaktert játszanak. Ezért nem küzdenek ezek a karakterek "felnőtt problémákkal" (bár mondjuk Tony Stark éppen gyereket akar, de olyan problémák, mint hogy mondjuk a gyerekneveléssel bajlódik vagy meghalnak a szülei mert öregszik, midlife crisis-a van nem jelennek meg). A tinédzser célcsoport szemében még tök jól elvan Pókember, Thor bármilyen stabil egzisztencia nélkül.

szepipiktor 2019.05.29. 12:59:13

Nem szoktam cenzúrázott posztokhoz írni, megvetem az ilyen véleményszabadság korlátozó filozófiát, de most mégis...
A leírtak gyakorlatilag lefedik a problémát.
Két továbbit tennék csak hozzá:
1) azért ez a vonal hasít, mert a mai alapfogyasztó generáció már döntöen a számítógépes jákékokon nőtt fel, így számukra minden meseszerű-fikciós történet az alap! A képregénykek hősvilága és a számítógépes játékok párhuzamba állíthatók, tehát akinek gyerekkorában ez volt az élettere, azt most ezekkel lehet "gazdaságosan" etetni...
2) tegyük hozzá a gazdasági és aktuálpolitikai szempontokat is. Ma szintén tettenérhető folyamat az alapkultúra visszaszorítása és lecserélése a PC alapú propagandára, amit ugye elrejtenek a sorozatokba és a hollywoodi tucatokba. Nemcsak egy-két évente jelennek meg aktuális igényeket kiszolgáló remake-k, hanem párhuzamosan is élnek a különböző propagandát szolgáló sorozatok, filmek. Ma van a nőmozgalmaknak, a genderszekciónak, a etnikai közösségeknek is megfelelő történet.
És ez legkönnyebben a számukra ma ideális fantasykba, képregénymesékbe és sorozatokba rejthetők el.
A cél ugyanis egy egyensugarú generáció "kitenyésztése", akik így ideális FOGYASZTÓK és politikailiag is manipulálhatók. Majd mivel ők már soha nem fognak Tolsztoj után nyúlni, de más klasszikus sem érdekli őket, az utódjaikat is ebben a szellemben fogják "nevelni".
Ugye nem meglepő, hogy hetek óta a hírek 40%-a az ostoba trónokharca kérdéskörben jelenik meg, mintha a 3. világhábórú vagy egy tömeges éhinséget eredményező gazdasági válság küszöbén lennénk. Nem, csak befejeznek egy sorozatok...

Irbisz 2019.05.29. 12:59:35

"Amerikai Kapitány, Thor vagy Vasember a Végjátékban is ugyanaz a nulldimenziós hérosz, mint aki volt - primitív kartonpapír-hősök, embernagyságú biankó csekkek, gyurmafigurák, melyeket a lomha képzeletű forgatókönyvírók mindig szinte ugyanazzá formálnak)"
Igen, de csak, amit az utolsó előtti bekezdés utolsó mondata fogalmaz meg jól "Végső soron mindkettő célja ugyanaz: népbutítás és profitmaximalizálás. "

Viszont a népbutítás alighanem nem cél volt, hanem csak mellékhatás:), kétlem h. ez érdekelt bárkit is rendezők, megrendelők, szponzorok közül Vagy ha igen, akkor úgy gondolták, aki ezekre vevő, azt már nem is kell tovább butítani :)
Egyébként csak felmérték mi kell az egyszeri tömegeknek, és megadták nekik. Látványos, vizuális orgia, a maga szintjén izgalmas - igy szórakoztató, de roppant egysíku, kliséhalmazok, ráadásul sokszor fájdalmasan bárgyú.
Időnként olyan volt, mint a borzalmas kritikákat kapott Sherlock és Watson az év elején, csak az paródia volt, ezt meg nagyszerű filmnek számítják sokan.

wolves84lb 2019.05.29. 12:59:54

"Hogy húsz, harminc év múlva emlékezni fognak-e ezekre a filmekre? Természetesen nem. Ugyanis már most meglehetősen nehéz megkülönböztetni őket egymástól, olyannyira egyformák, bárgyú, jellegtelen-szürke történetük olyannyira egybefolyik, karaktereik olyannyira semmitmondók és uniformizáltak."

Nem, ERRE a filmre emlékezni fognak, rád azonban, aki láthatólag sok időt szánt arra, hogy szidja a filmet (amit a leírtak alapján nagyon nem sikerült megértened, ahogy a többi MArvel-filmet sem), rád bizony max a leendő gyerekeid. Kár volt ennyi energiát ebbe fektetned, inkább sétáltál volna egy jót a jobb sorsra érdemes barátnőddel.

És akkor számodra az etalon a Tib Burton-féle két -Batman. Hát erre már nem is mondok semmit :)

Alec Cawthorne 2019.05.29. 13:30:33

Remekül szórakoztam a kommenteken. Bevallottan az is volt a célom ezzel az írással, hogy provokáljam kicsit a Marvel-fanokat, ugyanakkor persze a szokásos, általános érvényű konklúzió megint beigazolódott: az átlagos magyar kommentelő intelligenciáját sosem lehet eléggé alábecsülni. Csupán két úriemberre reagálnék.

Kedves wolves84bl, most te kapsz, mert te vagy közelebb. :D

Szóval egyrészt nagyon sajnálom, hogy nem tudok felnőni a Marvel-műremekek esztétikai színvonalához, mély, magvas tartalmuk megértéséhez, művészi értékük felismeréséhez. Viszont az a nagy helyzet, kis barátom, hogy éppen a tiédhez hasonló, ilyen semmitmondóan kötözködő, ostoba, idétlen kommentekre nem szokás emlékezni, illetve a hozzád hasonló, önálló élettel láthatólag nem rendelkező, jelentéktelen, apró trollokra. Apám, ezért kár volt klaviatúrát ragadnod. Az pedig, hogy a barátnőmet is belekevered, csak növeli a szánalomfaktorodat. Ez a cikk - de gondolom, természetesen nem vetted észre - nem egyszerűen szapulja a filmeket (ahogy te próbálod beállítani), hanem megpróbálja megérteni-felvázolni, miért lehetnek ostoba látványpornóként mégis sikeresek. Az ilyen diskurzusok pedig igenis kellenek - ez a többieknek is szól -, lehettek ti hatalmas rajongók, akkor is, az ellenvélemény legitim, illik méltányolni. Pont azért kellenek az ilyen írások - és azért nem feleslegesek -, mert a Marvel-istálló darabjait mindenhol, mindenütt szokás (szinte kötelező jelleggel) brutálisan felszopni, és ez már baromi unalmas. Szerintem meg ideje kissé cizelláltabban, árnyaltabban vizsgálni a filmeket, és - kétségbevonhatatlan anyagi, erkölcsi sikerességük mellett - bírálni őket. Na, az ilyen cikkekből van hiány. Hogy az ilyesmi ellentmond a faék-egyszerűségű, beszűkült világképednek, kedves wolves64bl, az már a te bajod. Az a probléma, hogy nagyon egyszerűek vagytok, édes öcséim (ez is szól a többieknek is). "Ha egyetértek vele, akkor jó a cikk, ha nem az én véleményemet tükrözi, akkor meg szar". Ennyit tudtok. Amőba-gondolkodás. Szánalmas. (Ezt most nem csak rátok, Marvel-fanokra értem, hanem úgy általában a 90-es IQ alatti magyar kommentelők igencsak népes derékhadára.)

Kedves Six: azért valamiért mégis végigolvastad, te észkombájn. :D

Ja, és igen, Tim Burton Batmanjei nemcsak ezerszer jobbak, mint ezek a fröccsöntött, gyorséttermi Marvel-szarok. Ezekhez képest Burton Batmanjei egyenesen Bergman-filmek. ;)

És hisztizhettek, személyeskedhettek, meg ajvékolhattok amiatt, hogy előmoderáció után kerülnek ki a hozzászólások. Nagy ívben leszarom. Ha csak olcsó, hisztis személyeskedésre futja az erőtökből, akkor inkább ne kommenteljetek. És nemcsak azért, mert fenn fog akadni a rostán, és nem kerül ki. Hanem mert magatokról állítotok ki hatalmas szegénységi bizonyítványt.

Alec Cawthorne 2019.05.29. 13:31:24

Ja, és kedves wolves, lehet, hogy valamit félreértettem, és nem is Tim Burton Batmanjeit akartad ekézni, ugyanis fogalmam sincs, ki az a Tib Burton. :D