Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

A pisztolyos férfi

2019. január 04. 12:17 - Alec Cawthorne

mitchummanwgun2_930_x_638.jpgA western és a film noir hatáskapcsolatát elemző tanulmányoknak valamikor még súlyos adósságot kell törleszteniük Richard Wilson elfeledett műremeke, A pisztolyos férfi (Man with the Gun) felé. Durva, csiszolatlan gyémánt, B-szériás "town-tamer" western az ötvenes évek delelőjéről (1955-ből); az alacsony költségvetés még a képi világnak is korlátot szabott, ám Wilson - és ez különösen dicséretes, ha azt vesszük, hogy debütáns rendezőről van szó - e hátrányból is erényt kovácsol. A korszak színes-szagos, delejező látványvilágú Technicolor-csodáival ellentétben A pisztolyos férfi kontrasztos, fekete-fehér képekkel operál: fény-árnyék játékaival, expresszionista miliőrajzával üdítő módon fordul a film noir felé. De persze nem ez a film legfőbb és legizgalmasabb erénye. Legalább ennyire figyelemreméltó, hogy az újonc Wilson miként veszi revízió alá azt a town-tamer westernt, melynek összetartó elemei legkésőbb Kertész Mihály Dodge City-je (1938) idején már megcementesedtek, s amelyet oly sok westernrendező szabott saját képére az ötvenes évektől kezdődően.

Nem véletlen, hogy a főszerepet a film noirok ikonikus férfiszínésze, Robert Mitchum alakítja. A kontrollvesztett, agresszív rendőrbíró, Clint Tollinger, aki hatáskörén túllépve erőszakos eszközökkel próbálja meg kitakarítani a bűnös kisvárost, nemcsak tökéletesen rászabott szerep, de a nézőben egyúttal feldereng a fekete széria aranykora is: kiváltképp a Kísért a múlt (1947) és az Angyalarc (1952), melyekben Mitchum szintén kallódó, tragédiákkal terhelt sorsú hősöket formált remekbe. Álmatag tekintetében ezúttal is szilaj tűz lobog, csak ezúttal a vadnyugati miliőből "ragyog ki" romlott sármjával. A pisztolyos férfi által középpontba állított dilemma jól ismert: melyik magatartással képviseljük a haladást, a civilizációt? Ha a közösségen belül minden - még a legapróbb - szabályszegést is halállal torlunk meg, vagy ha képesek vagyunk megálljt parancsolni elégtételre szomjazó ösztöneinknek, és belátni, hogy vannak bizonyos állandó értékek (köz- és jogbiztonság), melyet fonák módon mi magunk sértünk meg önbíráskodásunkkal? A Showdown at Boot Hill (1958), a Warlock (1959), a Hangman (1959) és számos más western tette fel ugyanezt a kérdést az ötvenes években, de A pisztolyos férfi motívumait reciklálja két évtizeddel később a szintén pazar Lawman (1971) is, Michael Winner bravúros rendezése.
mv5bmtzjmje1ntetodlims00zdi4lwfim2mtytdjnzrimwnhyjk5xkeyxkfqcgdeqxvyndk0mdm0mzg_v1_800_x_631.jpgA pisztolyos férfi különösen nyomasztó western, s miként a műfaj legnagyobb darabjai e korszakban, nyugtalanító módon mossa el a jót és a rosszat elválasztó erkölcsi határvonalat. Mitchum maga a két lábon járó végzet; emberi sorsok és életek biztos kezű mérnöke, aki hűvös eleganciával oszt halált és szenvedést, fel sem ismerve, hogy morális káoszba taszítja a várost, melynek felemelését tűzte ki céljául. Szinte már sajnáljuk a Ted de Corsia által alakított bűnös kiskirályt, amikor Tollinger - mondvacsinált okból - felgyújtja a kaszinóját, majd agyonlövi. Már-már infernális képsorokat láthatunk, Tollinger pedig A névtelen töltény (1959) és A fennsíkok csavargója (1973) hőseinek állatias kíméletlenségét idézi. Wilson azonban furfangosan építi a végzetdramaturgiát, s remek ritmusérzékkel adagolja a Tollingert árnyaló információkat. Hősünk azért érkezett a kisvárosba, hogy rátaláljon elhidegült feleségére, aki épp a férfi erőszakossága miatt fogta menekülőre, s most a helyi kuplerájt vezeti. Férj és feleség egyik parttalan vitatkozása során kiderül, hogy közös gyermekük - hogy az anya hibájából-e, az kétséges - betegség áldozata lett és már korábban elhunyt.

Szétszakadt házasság, könnyelmű erkölcsök és gyermekhalál: A pisztolyos férfi nemcsak a town-tamerek alapértékei, hanem a western hagyományos család- és szerelemképe ellen is lázad. Ebbéli minőségében főként Budd Boetticher és Randolph Scott formabontó és műfajtörténeti szempontból meghatározó jelentőségű westernjeivel, a Ranown-ciklus egyes darabjaival (Hét embert, az utolsó szálig, 1956; Foglyok, 1957; Decision at Sundown, 1957; Lovagolj magányosan, 1959; Comanche Station, 1960) ápol rokonságot. A pisztolyos férfi tehát ritka bravúrt hajt végre: revizionizmusa nemcsak kétirányú, de mérhetetlenül következetes is, hovatovább a végletek felé tendáló. Egészen az utolsó jelenetig, melynek során - sajnálatos módon - egy deus ex machinára emlékeztető, dramaturgiailag előkészítetlen happy enddel a film érezhetően veszít súlyából és értékéből. Addig azonban egy mesterien szerkesztett, vizuálisan és témavilágában is szimpatikusan merész, szinte tökéletesre formált B-remekművet láthatunk, melynek az utókor remélhetőleg bérelt helyet biztosít majd a korszak legnagyobb klasszikusainak panteonjában. Mitchum álmatag tekintetét viszont addig sem feledjük.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr5514534654

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.