Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

Gilda

2017. november 16. 14:21 - Mizsák Réka

gilda-1200-1200-675-675-crop-000000.jpgBár az 1940–es és 50–es évek virágzó műfajának, vagyis a film noirnak valódi esszenciája leginkább a determinált sorsokban és menthetetlen karakterekben mutatkozik meg, mégis akadnak kivételek, melyek által láthatóvá válik a zsáner valódi változatossága. Az 1946–ban készült, Charles Vidor által rendezett Gilda, bár felhasználja a film noir eszköztárát, mégis inkább melodrámának mondható, hiszen a fekete filmek egyik jellegzetes alappillére, az unhappy end kivonódik, helyette pedig épp azt kapjuk, amit Hollywood egy időben olyannyira kedvelt és elvárt. A gonosz bűnhődését és a „szerelmesek” egymásra találását. Bár utóbbinál túlzás azt állítanunk, hogy a valódi, tiszta érzelmek dominálnak, hiszen a műfajon belül sokkalta inkább a szenvedély, a birtoklásvágy, valamint jelen film esetében a revans határozza meg a két nem viszonyát (e sémát már az 1944–ben készült, kultnoirnak is mondható Kettős kárigény is megalapozza).

„Nekem a dollár minden nyelven ugyanazt jelenti” – a főhős, Johnny (Glenn Ford) belső monológgal indít, ami már az expozícióban lefesti a néző számára a férfikaraktert: a behatárolt helyzetben lévő antihőst. Elsődlegesen a züllés és szerencsejáték rabja, ami csak a cselekmény előrehaladtával egészül ki a nő általi befolyásoltsággal. Ezt a későbbiekben is intő módon hangsúlyozza a Johnnyt felkaroló és mentoráló Mudson (George Macready): „Nők és szerencsejáték nem férnek meg egymás mellett”. Az antihős a noirokban soha nem hozhatja saját elképzelései szerint összhangba szakmai- és magánéletét. A kettő együttesen nem működhet, hiszen a noirok sorsszerűsége ezt nem teszi lehetővé.

A filmben teljesen redukálódik a múlt megismerésének folyamata (ezáltal a flashback funkciója), hiszen jelen esetben nem feltétel a férfi–nő kapcsolatának szempontjából. A két nem találkozásának - noirokban megszokott - motívuma azonban mégis finoman sejteti Johnny és Gilda (Rita Hayworth) közös múltját, hiszen tulajdonképpen egy újratalálkozásról - később egy hajdani románc újraforrósításáról - beszélhetünk. Már ekkor láthatjuk azt, hogy a véletlen a filmben sorsformáló és/vagy sorsfordító elemmé növi ki magát. A megszokott, hagyományosabb noirokkal ellentétben a Gilda–ban az is kitűnik, hogy a karakterek végzete korántsem mondható végérvényesen determináltnak, hiszen személyiségük rugalmas és változékony. Johnny, a csavargóból lett „kaszinóörökös”, bár törvénytelen és illegális úton érte el célját, mégis képes átgondolni életét és pozitív jellemfejlődésen keresztülmenni. Gilda pedig cinizmusát és dacát hátrahagyva megélni érzelmeit és realizálni vágyait. A két nem e film tekintetében ezért is mutat kardinális különbséget az esszenciális film noirokhoz képest. Rendelkeznek az önértelmezés/önreflexió és a józan belátás képességével.
annex_hayworth_rita_gilda_nrfpt_12.jpg
A Johnny segítségére siető megmentő, azaz a kétes ügyleteket folytató, sötét múlttal rendelkező Mundson igen komplex karakter. Az ő feltűnésével egy különleges szerelmi háromszög válik a film központi témájává, hiszen kiegészül a homoszexualitás bújtatott ábrázolásával (nyíltan Hollywood szigorú szabályrendszere miatt erre nem is kerülhetett volna sor). A szerelmi háromszög-helyzet gyakorta meghatározó elemként van jelen a zsánerben. A Gildában viszont egy kivételes esetet láthatunk e tekintetben is, hiszen Mundsont nemcsak szimpla munkakapcsolat fűzi a fiatal és ígéretes Johnnyhoz, annak ellenére, hogy a központi konfliktust a nő jelenti. A filmben meghatározó elemmé növi ki magát a bűnösség és lemondás kettőssége. Mindhárom karakterről elmondható, hogy a bűn valamelyik sarkalatos formáját szimbolizálja. Míg Mundson minden tekintetben a teljes törvénytelenséget testesíti meg, addig Gilda az anyagi jólétbe menekülve keseríti meg saját életét, ezáltal egyfajta érzelmi bűnös szerepet öltve magára. Johnnyt megbékylózza a feletteséhez fűződő hűsége és lojalitása, s meggátolja abban, hogy magánéletében is révbe érhessen. A női karakter a karrier ellenképeként jelenik meg, amely akadályozza a férfit szabadságában. A Gildában a két főhős lemondása enged teret azoknak a modern értékeknek, amelyek a legtöbb film noirban végül sohasem valósulhatnak meg.

Nem színtiszta noirról beszélhetünk, hiszen a főszereplők, bár megtehetnék, mégsem élnek az olyannyira csábító férjgyilkosság esetleges lehetőségével, túlzottan lefoglalják őket az egymás iránti ambivalens (vonzalommal és gyűlölettel kevert) érzelmeik, amelyek kettejük kapcsolatát tekintve motivációs erőnek is tekinthetők. Mundson vesztét a véletlen szeszélye és illegális ügyleteinek buktatói okozzák. Ahogy a műfaji konvenciók "előírják", a két nemet is a véletlenek összjátéka sodorja egymáshoz. Kettejük újratalálkozás–motívuma viharos érzelmi játszmát indít el, melynek révén a filmbe beszüremlenek a melodrámai vonások is.

Bár Charles Vidor mozija nem igazi film noir, mégis a korpusz egyik üde színfoltjaként értékelhetjük, hiszen igazolja, hogy a korszak fekete filmjei mégsem merülnek ki feltétlenül értékvesztett alakokban és eleve determinált sorsokban.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr4413284551

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Morpheus. 2017.11.16. 19:06:46

Rita Hayworth, valódi nevén Margarita Carmen Cansino nem volt az a klasszikus szépség, inkább felszabadult nőiesség, erotikus kisugárzás, fiatalosság és határtalan kacérság áradt belőle rajongói felé. Képtelenség volt ez alól kivonni bárkinek is magát.

Advanced Flight 2017.11.16. 23:37:52

@Morpheus.: de, klasszikus szépség volt, erre jött rá az a sok egyéb, amit írtál. Ezenfelül bomba alakja is volt, és az ideális, 168 cm-es testmagassággal rendelkezett. Nem sokan vehették fel vele a versenyt már a kortársai közül sem, a maiak közül pedig senki.