Múlt hétvégén szerzőgárdánk három tagja tekintette meg a Casablancát a Puskin Moziban. Nem sokkal később írtunk is egy szöveget, mely nem erről az alkalomról szólt, hanem azt kutatta, minek is köszönhető, hogy Kertész Mihály remekműve a hollywoodi filmtörténet egyik legnagyobb klasszikusává vált az idők során. Ebben a cikkünkben viszont az emlékezetes pénteki - ahogy Sir Cesare Finta Gonzago írta - történelmi eseményről számolunk be nektek, másrészt pedig összefoglaljuk azt is, mit gondolunk a jövőre hetvenöt éves klasszikusról: mit adott nekünk, milyen érzések fognak el, ha ezredszerre is beülünk rá, melyek a kedvenc jeleneteink, és így tovább. Egyszóval rajongói tónusú, mégis - amennyire csak lehetséges - józan értékítéletet is tartalmazó élménybeszámoló következik.
Jómagam 2011 telén láttam először a Casablancát. Filmszakosként természetesen elég sokat hallottam róla, bár megjegyzem, annyira nem számít elismert műnek akadémiai körökben, ami már eleve úgymond „gyanús” lehet. Ez persze nem jelent semmit, hiszen filmszakon találkoztam pár kanonizált, de számomra közel nézhetetlen művel (a Tavaly Marienbadban a klasszikus példa erre). Mindenesetre nagy várakozásokkal ültem le a Casablanca elé, hiszen sokan hatalmas filmnek tartják, két általam kedvelt színész is játszik benne (Humphrey Bogart és Ingrid Bergman), ráadásul magyar származású rendező alkotása, és Kertész Mihály neve garancia a minőségre (ha másért nem, hát a Mocskos arcú angyalok miatt nagyon lehet kedvelni Michael Curtizt).
Leültem hát, elindult a hollywoodi filmekre jellemző harsány felvezetés, és benne voltam a második világháború kellős közepében, Casablancában, ahol mindenki a menekülést reméli. Feltűnik Bogart, szétcigizett és whisky-zett karcos hangján odavet pár cinikus megjegyzést a másik Magyarországról elszakadt híres antagonista-színésznek, Peter Lorre-nak és a francia rendőrkapitánynak (Louis), s nemsokára megérkeznek a nácik (Strasser őrnagy vezetésével), illetve Viktor László és a szeretett Ilsa (Ingrid Bergman). „As Time Goes by” és „Nekünk még ott van Párizs”. Marseillaise és „This is a beginning of a beautiful friendship”.
Elsőre mégsem ütött annyira ez a moziban megtekintve csodás egyveleg. Eleinte nem bírtam kedvelni a Casablancát – hamu fejemre! S talán nem is annyira alaptalanul, ráéreztem azokra a problémákra, amelyek miatt a stúdió és Kertész is krízisben volt a forgatás előtt és után is. Sőt, tudni érdemes, hogy a Casablanca a maga korában kifejezetten rossz kritikákat is kapott, és bizony az alkotók is beismerték, hogy volt baj a forgatókönyvvel és a dialógusokkal is. Többek között nekem az tűnt fel, mennyire sokat beszélnek benne, és mennyire színpadias minden jelenet, főleg az, amikor Ilsa pisztolyt fog Rickre kétségbeesésében, hogy adja oda neki a menleveleket.
Tehát nem bírt magával ragadni a Casablanca, dacára a remek színészeknek és az abszolút friss sztorinak, illetve a film kulturális jelentőségének. Azóta persze újranéztem párszor, és egyre csak nőtt a szememben. Viszont hozzá kell tenni, hogy annak idején egyszerűen rossz hangulatban kapott el, mert túlságosan is a hatvanas-hetvenes évek művészfilmjeinek, dokumentarizmusának igézetében éltem, és az effajta klasszikus stúdiófilmek merőben művinek, mesterkéltnek hatnak John Cassavetes vagy R. W. Fassbinder természetes, életszagú, valóban drámai alkotásaihoz képest.
Ami persze ma is igaz, de vajon érdemes-e utólag lehúzni egy jól sikerült melodrámát, csak mert pár dokumentarista filmnek jobban megy az élet ábrázolása? Nincs-e szükségünk néha mítoszokra, hogy visszanyerjük a valóságba vetett hitünket? A műfajfilm számomra mindig is azért volt csalogató többek között, mert feltöltött energiával, a hősies tettek erőt adnak a realitás káoszának feldolgozásához, elviseléséhez. Márpedig a Casablanca nem fukarkodik a jó értelemben vett melodramatikus hőstettekkel.
Szóval a sorozatos újranézések meggyőztek arról, hogy a helyén kezelve nagyon is jó film a Casablanca, melynek műviségét maguk a remek színészek törik meg, és kölcsönöznek valódi emberi drámát ennek a felszínen tényleg szimpla sztorinak. Ezért számomra is kötelező volt újranézni moziban is ezt a klasszikust, mert kíváncsi voltam rá, hogy nagyvásznon sikerül-e még inkább megszeretnem Kertész Mihály háborús melodrámáját.
És sikerült! Az ismerős mondatokat hallva, a jól ismert színészeket és szituációkat látva azt kell mondjam, egészen jól felépített történet ez, mely csak itt-ott bicsaklik meg kicsit, a már említett jeleneteknél. De amúgy Ingrid Bergman és Humphrey Bogart kapcsolatának alakulása izgalmas, duplacsavar is van a sztoriban, hiszen egy ideig azt hisszük, Ilsa a femme fatale, a kérészéletű nő, aki egyik férfi karjából a másikba omlik, ám később kiderülnek újabb részletek, és Bogart tűnik selyemfiúnak. Persze az igazságtól még ez is távol van!
Emellett nagyon izgalmas Rick és a rendőrkapitány, Louis kapcsolatának alakulása, illetve a francia férfi jellemfejlődése. Persze látjuk már eleinte is, hogy a fickó nem a nácikkal szimpatizál, de ekkor még a hivatás és az erkölcsi tartás megőrzése között őrlődik. Aztán nagyon frappánsan beleesik a kollaboráns Franciaországot szimbolizáló vizesüveg a kosárba a film végén.
Emellett a Casablanca, mint korábban írtam, nagyon friss, kulturálisan releváns alkotás, melyet az tesz igazán érdekessé, hogy a második világháborúnak abban a szakaszában játszódik, mikor a nácik még mondhatni győzelemre álltak. Illetve pont 1941-42-ben kezdtek iszonyú lassan átrendeződni az erőviszonyok: Pearl Harbor, az amerikaiak belépése, a francia ellenállás megszervezése, Sztálin „hazafias fordulata” stb. Ekkor az alkotók még nem igazán sejthették, hogy mi lesz a háború végkimenetele, legfeljebb a híres amerikai optimizmussal hihettek a győzelemben, de a győzelem még egyáltalán nem volt biztos. Harcolni kellett az elnyomás ellen, mindenkinek valamilyen áldozatot kellett hoznia a szabad világért. Így Kertész műve akár propagandafilmként is felfogható – és végső soron a hollywoodi filmek nagy része a korszakban a háborús belépés mellett érvelt a Pearl Harbor-i katasztrófa után –, ám a Casablanca mégsem válik direktté, hanem egy fájdalmas szerelmi lemondáson keresztül, ízlésesen érvel amellett, hogy a személyes ellentéteket és vágyakat ebben a korszakban félre kell tenni, és össze kell fogni a nagyobb gonosz, a náci Németország ellen. Ezért a Casablanca nemcsak Rick és Ilsa melodrámája, hanem az elnyomás és totalitárius diktatúra ellen folytatott küzdelem valódi drámája is. Nem lepődnék meg, ha többek között a Casablanca Marseillaise-képsorai, a „zenecsata” akkoriban buzdítólag hatott volna a frontra vonuló katonák számára is. Katartikus jelenet mindenesetre, és valóban átad valamit a nácik előretörése miatti kétségbeesésből ez a pár perces kis epizód is.
Persze a Casablanca remek momentumai mellett ezúttal is feltűntek gyengébb jelenetei is – Victor Laszlo ó hirtelen egymás utáni elfogatásai, vagy maga Victor karaktere, aki Rickkel szemben egyáltalán nem emberi, hanem inkább csak egyfajta archetípus, az ellenállás szimbóluma (igaz, elvégre valóban az is). Ám ezek mellett elsiklik az ember, ha Rickre és Ilsára koncentrál, és többségben vannak azok a momentumok, melyek miatt emlékezetes kultuszfilmmé nőtte ki magát Kertész Mihály alkotása. Örülök, hogy láthattam moziban, és örülök, hogy a remek gyűjtői kiadás díszdoboza, illetve benne a DVD ott figyel a polcomon, mert még biztosan jó párszor meg fogom tekinteni.
SIR CESARE FINTA GONZAGO (alias LORD MELDRUM):
Túlzás nélkül állíthatom, történelmi jelentőségű filmvetítésen vettem részt péntek este. Előző nap mutatták be először a magyar mozikban Kertész Mihály legendás filmjét, a Casablancát. Mélységes elégtételt és elégedettséget éreztem, amikor körbepillantottam a teremben: csaknem telt ház előtt vetítették a filmet; minden felnőtt korosztály képviseltette magát és még a taps sem maradt el, miután elhangzott szállóigévé vált záró mondat: "Louis, I think this is the beginning of a beautiful friendship".
Mi, a közönség, épp olyan kitörő lelkesedéssel néztük a filmet, mint az a közönség, amelyről Umberto Eco írt 1975-ben. Úgy tűnik, a Casablancán nem fog az idő – talán unokáink is értik és értékelik majd, amikor mi már rég’ nem leszünk.
Az amerikai férfi. Rick Blaine (Humphrey Bogart) alakjában van valami Ernest Hemingway hőseinek nyerseségéből. El kellett hagynia Amerikát, s miután Párizsban menedéket lel, egyesíti magában az Ó- és Újvilág legjobb erényeit: férfias, egyúttal szentimentális; mindent tud a borokról, a pezsgőkről, a fegyverekről és a hamis papírokról; a németekről és a franciákról; tudja, hogyan kell bánni a nőkkel. New Yorkban még csak munkát keresett üres gyomorral és lyukas zsebbel – Ilsa Lund (Ingrid Bergman) ekkor még fogszabályzót viselő tizenéves kislány, amiképp a filmből megtudhatjuk –, majd fegyvert csempészett a spanyol lojalistáknak és az Etiópia függetlenségéért harcolóknak, végül, Párizs német megszállása után Casablancában kötött ki, s eközben mindent megtanult a világ dolgairól. Azt hiszem, ennyire dörzsölt fickó nincs is a világon. Humphrey Bogart fellépésében viszont tényleg van valami ellenállhatatlan: tudja, hogyan kell a tuxedót viselni, vagy csak annyit írni egy papírszeletre, hogy „O.K. – Rick”; tud hallgatni és minden megszólalásának van súlya. Pedig hol van ez az alacsony, elnyűtt arcú láncdohányos alkoholista színész olyan kortárs, cukros-nyálas-sportos „sztároktól”, mint Ryan Gosling, Shia LaBoeuf vagy maga Pókember, akikkel a mai nők álmodnak éjjelenként! (Nem tudom, Bogart milyen parfümöt használt, de abban biztos vagyok, hogy a Trumpertől az Eucris nagy kedvence lehetett volna! Még a cigarettafüst sem rontja le a hatást.) Bogart mai szemmel jelentéktelennek tűnhet olyanok számára, akik soha nem látták őt vagy nem hallottak róla: sehol egy tetoválás és kopasz fej, sehol egy kigyúrt bicepsz: „csak” férfias erények és fellépés. Ahogy Renault kapitány (Claude Rains) jellemzi Ricket: "Well, Rick is the kind of a man that... well if I were a woman, and I were not around, I should be in love with Rick." 
A semlegességtől a hazafiságig. "I haven't the slightest idea!" – így felel Rick arra a kérdésre, vajon ki nyeri a háborút. 1941. decemberében járunk. (Tényleg, hány óra lehetett ekkor New Yorkban?) Az amerikai közhangulat lassan változik. Roosevelt elnök hiába kötelezi el magát, hogy hazája a „demokrácia fegyvertára” lesz, a húszas-harmincas évek elszigetelődés-párti érzelmei még elevenek, nem különben azok a befolyásos politikusok, akik ezt a külpolitikát képviselik a Kongresszusban. Mire véget ér a film, helyükre kerülnek a dolgok: a „Vichy” feliratú ásványvizes palack a szemétkosárba, Heinrich Strasser őrnagy (Conrad Veidt) a pokolba; a kollaborációt és a semlegességet legyőzi a hazafiság, Victor Laszlo (Paul Henreid) pedig így szól Rickhez: "Welcome back to the fight! This time I know our side will win!" (Szépen rímel ez a mondat Roosevelt táviratára, aki Pearl Harbor másnapján azt írja Churchillnek: „Most már egy csónakban evezünk.”)
Kétséges történelmi hűség. Nem várhatjuk el a Casablancától, hogy történelmi hűséggel idézze 1941 szellemét! Az alkotók valóban „a történelem ütőerén tartották az ujjukat” – ahogy Alec Cawthorne fogalmaz, de csak annyiban, hogy Amerika végül belép a háborúba és ezzel lehetőség nyílik arra, hogy a szövetségesek győzzenek. Minden másban a Casablanca bájosan hamis. Hiszen – valljuk be – megmosolyogtató, hogy a De Gaulle tábornok által aláírt menlevelek mennyit érnek a náciknak. De Gaulle akkoriban Londonból szervezte a szabad franciák ellenállását és a nácik aligha törődtek holmi passzportokkal, amiképp egy bábállam távoli gyarmata szuverenitásának látszatára sem adtak semmit. Kétséges az is, hogyan szökhetett meg Victor Laszlo a lágerből. Ez bizony aligha sikerülhetett bárkinek is; és vajon miért akar eljutni Casablancán át Lisszabonba, majd onnan az Egyesült Államokba? Netán Manhattanből vezetné az ellenállást? Mr. Laszlo egyébként is bosszantó figura. A László ugyanis magyar név, nem pedig cseh, de az alkotók nyilván nem választhattak magyar hőst, hiszen hazánk a tengelyhatalmak oldalán üzent hadat a szövetségeseknek; ráadásul az ördögi Strasser őrnagyon kívül ő az egyetlen egysíkú figura. Az egyik éjfekete, a másik hófehér. Az árnyalatnyi különbségek sokkal izgalmasabbak: hogyan adja fel Rick a semlegességét és a szerelmét; hogyan válik a korrupt kollaboráns Renault kapitány elkötelezett hazafivá; hogyan kerekedik felül Ilsa lelkében a házastársi hűség? És vajon miért olyanok az európai menekültek, mintha egy párizsi divatszalonból érkeztek volna Rick bárjába, s nem a nácik megszállta Európa nyomorából? Persze, ez csak egy film.
Az erkölcsi magaslat. "Play La Marseillaise... Play it!"– kiáltja Victor Laszlo a karnagynak, Rick jóváhagyólag biccent a fejével és a zenekar rázendít. A hangorkán elnyomja a pattogó náci indulót; még a feslett erkölcsű kéjnő, Yvonne (Madeleine LeBeau) is fennhangon és könnyezve énekel, holott előző este még egy német tiszttel mutatkozott. Az érzékenyebb nézők arcán pedig legördül egy könnycsepp. Férfiasan bevallom, ezt a jelenetet magam is megkönnyeztem, ahogy a film végét is, amikor Rick és Ilsa szerelmének himnusza, az As Time Goes By is újfent felcsendül, komorabb tónusokkal. Hiszen nem csak ahhoz kell bátorság, hogy egy önfeláldozó hős szabadságharcot szítson egy lokálban, hanem ahhoz is, hogy „három ilyen jelentéktelen kis ember” a magánélet boldogsága helyett a háborút, „ezt az őrült világot” válassza – a bizonytalan győzelem reményével. Igaza van Umberto Ecónak, amikor úgy fogalmaz, hogy „…két klisé nevetséges. Száz klisé megható.” Visszatekintve, talán a való élet is klisék gyűjteménye, de korántsem biztos, hogy megható az összkép. Erről csak az aggastyánok vallhatnának, de az idősek többnyire szemérmesek, talán így is van rendjén. A Casablanca nem olyan, mint a való élet, bár abban kétségtelenül hasonlít rá, hogy nem tudni, milyen lesz a kimenetele. Talán emiatt olyannyira szerethető film. (A cikk másodközlés: az eredeti szöveg szerzőtársunk saját blogján jelent meg néhány nappal ezelőtt - a szerk.)
ALEC CAWTHORNE:
2005 karácsonyán láttam először a filmet. Talán nem véletlen, hiszen "filmtörténeti eszmélkedésem" kezdetei is ehhez az esztendőhöz köthetők. Ekkor láttam első ízben olyan klasszikusokat, mint Kubrick Ragyogása, Forman Amadeusa, Scorsese Casino és Krisztus utolsó megkísértése, De Palma A sebhelyesarcú és Carlito útja, Eastwood Nincs bocsánat című alkotásai; az évet pedig az új esztendő hajnalán a Casablanca koronázta meg. Máig emlékszem, a Duna Tv tűzte műsorára az opust, és szinte pontosan egyszerre láttam egy másik népszerű amerikai melodrámával, a Ghosttal. Akkoriban - ez csupán kamaszos lelkesedésemnek volt köszönhető - mindkét film tetszett, ma már viszont tudom, hogy utóbbi csak egy hatalmasra fújt, cukorral megtöltött rózsaszín lufi, míg előbbi korszakos remekmű.
Csak később jöttem rá, milyen mértékben amortizálta ezt a korai élményt, hogy magyar szinkronnal láttam a Casablancát. Ekkor még elkápráztatott a kiváló magyar színészek (Kálmán György, Váradi Hédi, Agárdy Gábor, Avar István) pazar játéka, és halvány sejtelmem sem volt róla, hogy a magyar fordítás hemzseg az önkényes átköltésektől és a pontatlan megfogalmazásoktól. Pedig a magyar változat a honi szinkron hőskorában, a hatvanas években készült, de az ideológiai indíttatású kényszer sajnos aláásta a profizmust. Nemcsak bizonyos legendás mondatokat (beleértve az utolsót is!) iktattak ki a dialógusok sorából, de még Max Steiner klasszikus zenéjét is megcsonkították. Pár nappal ezelőtt (szigorúan csak összehasonlítás gyanánt) ismét megnéztem néhány jelenetet a szinkronos változatból. Számomra máig érthetetlen, miért kellett a diegetikus zenét is korrigálni! Gondoljunk csak a film egyik leghíresebb jelenetére, amikor Ilsa magához hívatja Sam-et, a zongoristát, és kéri, hogy játsszon egy dalt "a régiek közül". Az eredeti hangsávon ekkor szomorkás, lágy melódia hangzik fel, amit a magyar változatban pergős zongorafutamra cseréltek. Vajon mi indokolta mindezt?
Ennél is jobban fáj azonban, hogy az As Time Goes By is áldozatául esett a vágóollónak. Rick flashback-jelenetének kezdetén is elnémul az ikonikus dal (míg az eredeti hangsávon épp Sam gyönyörű zongorajátéka jelent átkötést a Marseillaise-hez és Steiner érzelemdús zenéjéhez), de ami igazán vérlázító, hogy a szinkronos változatban Rick és Ilsa búcsújelenetét sem az As Time Goes By festi alá, hanem teljesen semleges, lágy, bágyasztó zongoraszólamok. A legutolsó jelenetben pedig - midőn Rick és Louis elsétálnak a repülőtérről - nem csendül fel a Marseillaise lassú ütemű, érzelmesebb, visszafogottabb tónusú variánsa, helyette pattogó, de nem túl karakteres "feel good" dallamok csapják meg a publikum fülét. Vérlázító. Aki csak teheti, kerülje el a magyar változatot!
Az évek során szerencsére szépen lassan "megfertőződtem" az eredeti változattal. Már számos részletet láttam belőle, s mondhatni betéve tudtam a szállóigévé nemesedett mondatokat, amikor három évvel ezelőtt ismét nekiültem a teljes filmnek, immár szigorúan angol nyelven. Mondanom sem kell, ismét beleszerettem az alkotásba, és azóta a Casablancához fűződő hűségem sokkal mélyebb és igazabb. Olyannyira, hogy - ez már rituálévá vált számomra - minden évben megtekintem legalább két-három alkalommal. És hiába láttam már ezerszer, voltaképpen minden egyes újranézés során gazdagodom valami apró, de annál örömtelibb és tanulságosabb felfedezéssel. Még mindig öröm nézni a kolosszális színészi alakításokat, továbbra is képes vagyok izgulni a szereplők sorsáért, együtt élni-lélegezni a Kertészék által minuciózusan megteremtett, egzotikus észak-afrikai miliővel és a gondosan megszervezett cselekmény bámulatos fordulataival. És még mindig meghatódom, amikor a film közepén Victor Laszlo vezényletével, harcias indulatok kíséretében feldübörög a Marseillaise, hogy könnyeket csaljon a szemekbe és reményt a szívekbe. Bevallom nektek töredelmesen, nem vagyok az a virtigli romantikus alkat (a melodrámákból is csak a legjobbakat szeretem, igaz, azokat nagyon), de ettől a jelenettől mindig elérzékenyülök. Nem is említve a szerelmespár végső elválását, Rick heroikus áldozatát.
Ha már a befejezésnél tartunk, Kertészék bravúrosan oldották meg - és azt hiszem, ez a film egyik fő erőssége -, hogy bár a melodrámai szál kudarccal zárul (hiszen a szerelmesek végül nem egyesülhettek ismét), a Casablanca vége mégsem unhappy end. Francba ezzel a cudar világgal, amiben élnünk kell, francba a tétlenséggel, és a "Vichy" címkéjű ásványvizes palackkal, tegyünk végre valamit a zsarnokság ellen, kezdjük el építeni a jövőt! - sugallja a zárójelenet ellenállhatatlan, rendkívül inspiráló optimizmusa. Rick és Louis utolsó, csipkelődős-szellemes beszélgetése, a Marseillaise újbóli felcsendülése és a közvetlen előzmények (Strasser őrnagy elegáns és gyors likvidálása, mely már cinkossá tette a két férfit) hirtelenjében visszaadják a néző hitét, melyet a szerelmi csalódás kissé elapasztott. Merész és lenyűgöző ez a hangnembeli ugrás. Ennek köszönhetően a közönség is úgy kelhet fel a székéből, hogy "végül is minden rendben van".
Feltétlenül ki kell térnem a színészi alakításokra is - ezt egyébként múlt heti cikkem záró soraiban meg is ígértem. Marlon Brando E dalra tanított anyám című önéletrajzi könyvében úgy nyilatkozik, Bogart szerinte nem volt kimagasló színész, ám a Casablanca esetében előre megsejtette, hogy bizony e mozival filmtörténelmet fog írni, s ennek tudatában a maximumot hozta ki a szerepből. Nos, Brando tévedett: meglátásom szerint Bogart nemcsak ikon volt, de igazi nagy színész is. Más kérdés, hogy a későbbiekben is a cinikus, megkeseredett férfi karakterében ragadt (ami persze remekül állt neki), és a publikum főként ezzel a szereptípussal azonosítja, de ne felejtsük el, hogy más jellegű filmekben (Sötét átjáró, A Sierra Madre kincse, Magányos helyen) mély jellemábrázó készségét is megcsillogtathatta a nyilvánosság előtt. (Nagyon örülnék egyébként, ha e filmek valamelyike is a magyar mozikba kerülhetne!) A Casablanca sem csupán egy ikon születésének mozgókép-dokumentuma, Bogie bizony kiérlelt, precíz alakítást nyújt. Emlékezzünk csak, amikor Rick és Ilsa hosszú évek után ismét megpillantja egymást a bárban. Bogart arcjátéka e néhány másodpercben ezer szónál is többet mond.
Az ifjú Ingrid Bergman is sikerrel érzékelteti az Ilsában rejlő kettősséget (a házasságtörő asszony őszinte szerelmét és a férje mellett harcoló, elszánt nő magas erkölcsi nívóját), de a Louis-t alakító Claude Rains még őt is elhomályosítja. Szenzációs, amilyen humorral és lendülettel játssza a brit színész ezt a kétszínű (egyik pillanatban szolgalelkű kollaboráns, a másikban szenvedélyes hazafi) katonatisztet. Szellemessége ellenállhatatlan. Igazat adok azonban Lord Meldrumnak: Paul Henreid (Victor Laszlo) és Conrad Veidt (Strasser őrnagy) karakterei eléggé egydimenziósak, a színészek számára sem nyílik kellő tér a brillírozásra. Peter Lorre (Ugarte) és Sydney Greenstreet (Ferrari) azonban epizódszerepeikben is remekelnek. (Mint ismeretes, mindkét színész együtt játszott Bogarttal A máltai sólyomban is.)
Végezetül pedig néhány szó a múlt pénteki vetítésről: magam is hallatlanul örültem, hogy viszonylag sok néző sereglett össze a Puskin Metropolis termébe erre a kivételes alkalomra. Örvendetes volt látni, hogy a Casablanca ideig-óráig képes egy platformra hozni szemüveges belvárosi értelmiségit, képregényrajongó geeket, idős kisnyugdíjast, dúskeblű, tetoválásokkal ékesített "amazont" és a magunkfajta őszinte, sokat tapasztalt filmbarátokat. A digitális restaurálás - melyet jól előre beharangoztak - valóban jól sikerült: a kép minősége kifogástalan volt, a méltóságteljes fekete-fehérben úszó vászon csodabalzsamot hintett a szemre. Az időutazás illúziója oly tökéletes volt, hogy egyenesen úgy éreztem magam, mint Woody Allen a Játszd újra, Sam! nyitójelenetében. Habár a Terminátor vagy épp a Ponyvaregény újranézése is revelációszámba ment, e két kultklasszikus inkább a "retró életérzéssel" ajándékozott meg (ez sem kevés persze), míg a Casablanca örvén érintkezhettem a (film)történelemmel. Nem minden nap adatik meg az embernek, hogy egy hetvennégy éves, fekete-fehér klasszikust ezüstvásznon lásson viszont - azt hiszem, ennek jelentőségét mindhárman megértettük. 
Ígéretes vállalkozásnak tűnt az is, hogy új fordítást kapott a film. Nos, néhol szúrópróbaszerűen rápillantottam a feliratra - nem minden jelenetben, hiszen kívülről fújom a szöveg nagy részét -, és sajnos azt kellett tapasztalnom, hogy e munka valószínűleg valamelyik kevéssé profi internetes fordítóműhely terméke. A szöveg pontatlanul, magyartalanul adott vissza bizonyos mondatokat, míg más sorokat túlságosan szellősre írtak, gyakran fontos szövegegységeket hagyva így ki. Nem tett jót az élménynek az sem, hogy a fordítás minősége néhol már-már a ferdítésekkel teli magyar szinkron nívójára emlékeztetett. Igazán kár ezért, s ebbéli aggodalmamnak már a Terminátor kapcsán is hangot adtam. Egy ilyen ünnepi alkalom igazán megérne annyit, hogy a téma valamely valóban hozzáértő, avatott szakértője az egész szöveget újrafordítsa, mégpedig az eredeti mű szelleméhez méltó módon.
Ez az apró szépséghiba azonban szerencsére nem tudta aláásni az estét. A vetítés után a nézőközönség egy része hálája jeléül megtapsolta az elsötétedő vásznat. Elmosolyodtam és magamban biccentettem. Bizony, ez a klasszikus bőven megér egy ilyen szimbolikus gesztust, még csaknem hetvenöt év távlatából is. Sőt, a közönség nem állt fel azonnal a helyéről. A film hatása tovább tartott a retinában, a végtagokban és a szívekben. Az embersereg csak lassan kezdett el szivárogni a kijárat felé, s a bepárásodott tekintetű, átszellemült nézők jóízű, nosztalgikus hangütésű beszélgetésekbe kezdtek. Csodálatos este volt, azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, hogy eddigi életem egyik legszebb moziélményét éltem át. 
Remélem, a Pannonia Entertainment a jövőben is folytatja misszióját. Különösen bátor választás volt a Casablanca, hiszen a negyvenes évek hollywoodi filmje manapság kulturális homályzónának minősül. A mozilátogatók többségének érdeklődése az aktuális álomgyári blockbusterekre szűkül, a huszonöt-harminc évnél régebbi filmeket egyre szélesebb réteg tartja "gáznak". Ilyen körülmények között igazán méltányolandó a Pannonia kezdeményezése, és csak remélhetjük, hogy még sok ilyen varázslatos estében lesz részünk. Ahogy a vetítés előtt is beszéltük, különösen örülnénk, ha hasonló álomgyári klasszikusok (Aranypolgár, Délidő, Tizenkét dühös ember, James Cagney gengszterfilmjei stb.) is mozivászonra költözhetnének. A Casablanca esete hűen példázza, hogy ezek a mozik is képesek volnának tágabb publikumot vonzani.
