Rajongok a '80-as évek mozijáért, a korszak akciófilmjeit pedig mindenki imádja, aki a nosztalgikus emlékeket idéző VHS-korszakban töltötte gyermekkorát. Régi szép idők, amikor még nem Dwayne Johnson, Chris Hemsworth és Jason Statham jelentette az akciósztár szinonimáját, hanem Arnold Schwarzenegger, Sylvester Stallone, Bruce Willis, Dolph Lundgren vagy Bruce Lee! Legendás korszak volt ez, melyhez hasonlót már nem tapasztalhatott az, aki mondjuk az ezredforduló táján született. A nyolcvanas évek az akciófilm különleges kegyelmi időszakaként vonult be a filmtörténelembe. A most következő lista kicsit visszarepíti az olvasót ebbe a korba. Talán kockázatosnak tűnik egy ilyen, meglehetősen széles korpuszból kiválogatni húsz címet, ám úgy vélem, éppen ebben áll a kihívás: következzen tehát a nyolcvanas évek húsz legjobb amerikai akciófilmje!
20. Rambo 2 (1985, r.: George P. Cosmatos)
Már nem annyira komoly, mint az első rész, de nem is annyira komolytalan, mint a harmadik: a Rambo 2 két szék közül a pad alá esik. Persze George P. Cosmatos még megpróbált némi drámát pumpálni a történetbe, de ez már hamvába holt kísérletnek bizonyult. A második epizód hangütése ugyanis teljesen újszerű: kirekesztett és vívódó hősből szimpla monstrummá fokozza le a címszereplőt, aki könyörtelenül átgázol az összes ellenfelén, mint egy tank, megmenti a Vietnámban rekedt hadifoglyokat és győzelmi mámorba borítja egész Amerikát. Rambo már egyáltalán nem rétegzett karakter, lélekrajza elnagyolt, megrendítőnek szánt szövegei kínosan hatnak - főleg az antiszínész Stallone szájából. Azonban egyszerű akciófilmként mégis dicséretesen teljesít az opus: lendületes, izgalmas, a pusztításfaktor már ebben a részben is elképesztő méreteket ölt, és Rambo, valamint a Steven Berkoff által nagyszerűen megformált főgonosz mindent eldöntő összecsapása telitalálat. Szolid bűnös élvezet a Rambo 2. Csak az a szerelmi szál, csak azt tudnánk feledni! 
19. Tomboló terror (Invasion U.S.A., 1985, r.: Joseph Zito)
A Tomboló terrort méltán nevezhetjük mind a Zito-, mind pedig a Norris-életmű non plus ultrájának. Joseph Zito szikár filmográfiájának többi tétele említésre sem érdemes. ’81-es slasherje, a The Prowler (magyar keresztségben: Rosemary gyilkosa) filléres sokktechnikával operáló, lajhártempójú minimálhorror, a Péntek 13 szintén általa jegyzett negyedik fejezetére pedig talán nem is érdemes szót vesztegetni. És még a Zito-Norris kollaboráció másik szerelemgyermeke, az Ütközetben eltűnt sem rúghat labdába a Tomboló terror mellett. Filmünk ugyanis színtiszta bűnös élvezet: az egyébként féltehetségű Zito magára talál, és mindent a maximumra pörget. Egy orosz katonai alakulat lerohanja az Egyesült Államokat, és természetesen csak az épp nyugdíjas éveit töltő és krokodilokkal iszapbirkózó, másfél arckifejezésnyi színészi eszköztárral büntető Chuck Norris (aki itt Matt Hunter néven alibizik) képes eltángálni az ördögi komcsikat. A hüllőképű Richard Lynch pazar karikatúra-gonosz, a film pedig mára muzeális értékű lenyomata a Reagan-korszakot eluraló akut atompániknak. (Norris az egyik jelenetben az It Came from Outer Space című ötvenes évekbeli inváziós sci-fit nézi a tévében!) Az utolsó néhány perc pedig, melyben a két ősellenség páncélöklökkel felszerelkezve ad egymásnak halálos randevút, a nyolcvanas évek legendás rossz ízlésének tökéletes megtestesülése. 
18. Kobra (Cobra, 1986, r.: George P. Cosmatos)
Stallone ’86-os kultklasszikusa kevert tónusú mulatság: egyszerre kedvez a bűnös élvezetek, a túlzáesztétika szerelmeseinek, és azoknak is, akik hamisítatlan, kemény és izgalmas akciójelenetekre vágynak. George P. Cosmatos – akinek a sereghajtó Rambo 2-t is köszönhetjük – ez alkalommal sokkal ütőképesebb csapatot alkot az olasz csődörrel. Már a nyitójelenet magáért beszél. Egy földalatti helyiségben különös rituálénak hódol egy motorrajongókból álló szekta: baltát csattogtatnak, idétlen táncot járnak, és lelkesen készülnek a világ feletti uralom megkaparintására. Elképesztő öldökléssorozatba kezdenek, hogy jelezzék érkezésüket. Nem számolnak azonban a betonállú Cobretti felügyelővel (a film egyik legdrámaibb fordulata, amikor kiderül, mi is hősünk keresztneve), aki olyan, mintha Piszkos Harry, Rambo és Paul Kersey két lábon járó DNS-koktélja volna. A pergő cselekményt thrillerbe illő feszültség (a kórházi szekvencia például ritka bravúr), egy rendhagyó autós üldözés és néhány bármikor idézhető aranyköpés színesíti. Például itt van egy: „Dögvész vagy, öreg, és én a gyógyszer!” A női hőst „alakító” skandináv szexbombától, Brigitte Nielsentől persze ezúttal se várjon senki Oscar-gyanús játékot! 
17. Éjféli leszámolás (10 to Midnight, 1983, r.: Lee J. Thompson)
Charles Bronson a nyolcvanas évek hajnalán kissé beleunhatott már a Bosszúvágy-szériába (melynek egyébként csupán első része érdemes az igényes filmgyűjtők figyelmére), és úgy döntött, neki is kell egy saját Piszkos Harry-film. Össze is dugta a fejét leghűségesebb harcostársával, Lee J. Thompson rendezővel (akivel a hetvenes-nyolcvanas évek folyamán csaknem tíz közös mozit forgatott, egyebek mellett a Bosszúvágy negyedik részét is), és az ötlet a páros talán legnagyszerűbb közös produkcióját eredményezte. Az Éjféli leszámolás kőkemény rendőrfilm, melynek műfajiságát a Piszkos Harry-hez hasonlóan pszichothriller-elemek rétegzik. Bronson egy csendes, veterán zsaru, aki egy nőket öldöső sorozatgyilkos kézre kerítésén fáradozik. Már majdnem rács mögé is juttatja az elkövetőt, agresszív, rendszerellenes módszere azonban visszafelé sül el: őt felfüggesztik állásából, az ámokfutót pedig szabadon engedik. A hajsza újraindul. Az Éjféli leszámolás egyszerű, de finom mozdulatokkal festi meg ezredszerre az önbíráskodó rendőr archetípusát, a mozi végig feszült, ihletett atmoszférájú, gyomorszorító és kellően akciódús. Mégis a fináléja jelenti az igazi, parádés csúcspontot. Az utolsó fordulat gyakorlatilag (tényleg) kikövetkeztethetetlen. És ezért különösen megdöbbentő. Ebben a műfajban csak a 110. utca (1972) csattanója gyakorolt rám ilyen elementáris hatást. 
16. Nyugodjak békében (Dead Heat, 1988, r.: Mark Goldblatt)
Az előző helyezetthez hasonlóan a Nyugodjak békében is hibrid műfajú film, méghozzá az akciófilm, a sci-fi, a horror és a film noir hagyományából merít széles mozdulattal, de teszi ezt úgy, hogy végig megőrzi egységes stílusát. Két belevaló nagyvárosi zsaruról szól a történet. A páros egyik tagja különös balesetet szenved, melynek eredményeként fokozatosan zombivá torzul, és hamar ráeszmél: csupán napjai vannak hátra, míg a szörnyű transzformáció a végére ér, ő pedig kileheli lelkét. E fordulat és a feszes határidő-dramaturgia egyértelműen a D.O.A., azaz a Holtan érkezett (1950) című legendás B-noirt idézi (sőt az egyik jelenetben intertextusként is viszontláthatjuk e remekművet, meg egyébként is, az egyik főhőst is Bigelownak hívják, akárcsak a D.O.A. könyvelőjét), emellett az „őrült tudós sci-fi” (az egyik szerepben Vincent Price látható) és a zombihorror zsánereit is kaján élvezettel figurázza ki a film. Agyatlan, virgonc és hihetetlenül szórakoztató bűnös élvezet a Nyugodjak békében, melynek külön említésre méltó érdeme, hogy úgy fordítja inverzébe a Casablanca utolsó sorát, hogy a néző hasfala szétszakad a nevetéstől. Hullámvasútra fel, adózzatok csak bátran ennek a nem mindennapi élménynek! 
15. Az igazság útja (Sudden Impact, 1983, r.: Clint Eastwood)
Ég és föld a különbség az Új-Hollywoodi Jobb-ciklus két meghatározó sorozata, a Piszkos Harry és a Bosszúvágy-széria között: míg előbbi több évtizeden átívelve is egyenletesen magas színvonalat képviselt – na jó, az utolsó résznél kicsit már rezgett a léc -, addig utóbbi az iskolateremtő, a „vigilante filmek” áradatának megágyazó első epizódot követően kliségyűjteménnyé laposodott. Harry Callahannek azonban még a negyedik kalandja is szórakoztató. És még csak azzal sem vádolható, hogy lélektelenül kopírozná az előző részeket, ugyanis Harry (Clint Eastwood ezúttal nemcsak a főszerepet alakítja, de rendezőként is jegyzi az opust), megtörve az addigi sémát, végre kimozdul San Franciscóból. Na persze nem vakációzásra indul, hanem egy különösen kegyetlen gyilkosságsorozat ügyében nyomoz. A közegváltás kifejezetten jót tett a filmfolyamnak: a nagyvárosi miliőtől elrugaszkodva Eastwoodék lepukkant, vidékies redneck-hangulattal kísérleteznek. Élvezet nézni, ahogy Harry pedagógiai célzattal végigsimít a kockásinges-bakancsos suttyók korpás buksiján, s ebben a világban – ahogy látni fogjuk – a nők is ugyanolyan erőszakosak és romlottak, mint a férfiak. Vagy épp még kiszolgáltatottabbak és sebezhetőbbek, mint a nagyvárosban? Eastwood biztos kézzel rendez, vonalvezetése átgondolt, de az utolsó szekvenciában a csavarokkal sem fukarkodik. A számos más Eastwood-filmet is jegyző Bruce Surtees ihletett, sötét, már-már modern film noirokat idéző képi világa (az egy évvel későbbi Eastwood-mozi, a Kötéltánc is ebben a stílusban készült) pedig méltóképpen koronázza meg Az igazság útját. A végső csattanó ezúttal is mellkason vág, akárcsak az Éjféli leszámolás esetében. 
14. Fekete eső (Black Rain, 1989, r.: Ridley Scott)
Ridley Scott fénykorában minden műfajban otthonosan mozgott, s a nyolcvanas-kilencvenes években majd’ mindegyiket gazdagította egy-egy innovatív alkotással. Persze néha már ekkor is mellényúlt (például a ’85-ös Legenda vagy a ’87-es Testőrbőrben alkalmával), de a Szárnyas fejvadásszal vérátömlesztést adott a thriller és a sci-fi zsánereinek, a Fekete eső pedig, bár korántsem lett olyan kultikus mozi, mégis a korszak teljesen komolyra hangolt, keményvonalas akciófilmjeinek egyik elegánssá csiszolt gyémántja. A történet nincs túlbonyolítva: két New York-i zsaru (Michael Douglas és Andy Garcia) szülőhazájába, Japánba kísérnek vissza egy különösen veszélyes gyilkost. Ám ahogy az már lenni szokott, küldetésük nem megy simán, ugyanis a bűnözőt megérkezésük után megszökteti a helyi maffia. A film által felvonultatott ellenségkép kissé klisészerű, a „civilizációk ütköztetése” mégis működőképes receptnek bizonyul. Izgalmas és szórakoztató, ahogy a két rendőr elvegyül a számukra ismeretlen távol-keleti világban, és habár az egyik japán karakter a regionális Amerika-ellenesség szócsöveként lép fel, a hollywoodi szabványoknak megfelelően mégis az Újhazából érkező Michael Douglasnek kell győznie a végén. A Fekete esőt nem is annyira az érdekesen tálalt cselekmény vagy a jó színészi játék emeli saját mezőnye fölé, hanem Scott és (a Die Hard-ot és az Elemi ösztönt is jegyző) Jan De Bont operatőr zseniális hangulatteremtő készsége. Filmünk esőáztatta, szél csapdosta képei gyönyörűek. Egyszerre egzotikusak, fenyegetőek és borzongató sejtelmesség is vibrál bennük. A Fekete eső csodálatos neo-noir esztétikáját Kate Capshaw vonzó és különös femme fatale-karaktere teszi teljessé. És ellenállhatatlanná.
13. Rambo 3 (1988, r.: Peter MacDonald)
Gondoltátok volna, hogy 1988-ban 63 millió dolláros költségvetésével a Rambo 3 volt a világ legdrágább filmje? Pedig az ember lelki szemei előtt bizony nem a korszerű pirotechnikai trükkök derengenek fel, s nem is a bodycountot kezdi számolgatni, ha eszébe ötlik a kései Reagan-korszak eme örökbecsű darabja. Hanem a bátran felvállalt, ironikus humor. Ez adja a Rambo 3 valódi élvezeti értékét, s így képes a második rész fölé nőni. Pedig ekkorra már végleg magunk mögött hagyjuk a vietnámi hadszínteret, és immáron a galád szovjetek egy évtizeden keresztül finanszírozott saját Vietnámja, az afganisztáni invázió az új konfliktus kiváltó oka. Rambo elhagyja azt a hegyi kolostort, ahol végre megtalálta lelki békéjét, hiszen ki kell szabadítania mentorát és egykori felettesét, a lágyszívű macsót, Trautman ezredest, aki az afgán földön randalírozó ruszkik fogságába esett. És Rambo (az ilyesmi ennél a franchise-nál nem számít spoilernek) meg is csinálja. Hiszen Rambo – miként az a filmben elhangzik az ezredes szájából – azért rosszabb, mint egy haragvó isten, mert nem ismer könyörületet. Csak végzi a dolgát. Gyilkol. Mi meg közben szakadunk a nevetéstől. Egyrészt jót tett a sorozatnak, hogy végre aktuálpolitikai közegbe – azaz időszerű kontextusba – helyezték a történetet, így a jelennek szóló, a legkevésbé sem burkolt szentenciák („Egy népet nem lehet leigázni. Mi tudjuk.”) is nagyobbat ütnek, másrészt a Rambo 3 humora sokkal szabadabban áradó, rakoncátlanabb, mint az előző epizódé. Imádom például azt a jelenetet, melyben főhősünk egyszerre kötél és gránát segítségével küldi a túlvilágra azt a behemót ruszkit, aki majdnem kettéroppantotta a gerincét. És az is iszonyatosan menő, hogy Rambo és Trautman, amikor a sivatag közepén összefutnak egy kisebb hadseregnyi ruszkival, nem esnek kétségbe, hanem „A pokolba velük!” felkiáltás kíséretében ólommal kínálják a szemtelen betolakodókat. Na és a helikopter meg a tank párbaja az utolsó csatajelenetben… de nem is sorolom tovább. Csodálatos maszkulin blődség ez a film.
12. Gyilkos lövés (Shoot to Kill, 1988, r.: Roger Spottiswoode)
A Forró éjszakában óta tudjuk, hogy ha Sidney Poitiert összeeresztik egy fehér ürgével, abból rossz nem sülhet ki. E szabályt a Gyilkos lövés is igazolja. Poitier egy szívós nagyvárosi zsarut alakít, aki képtelen megakadályozni, hogy egy aljas ékszertolvaj meglógjon az őt körülvevő rendőrgyűrűből, ráadásul a gazfickó még a túszait is meggyilkolja menet közben. Poitier önmagát okolja a kudarcért, és elhatározza, akár a világ végére is követi a titokzatos tettest, aki északra menekül, s már a kietlen, hegyekkel borított kanadai határ közelében jár. Hősünk a hegyekben belebotlik egy, a zord viszonyokat jól ismerő helybélibe (Tom Berenger), és a páros, kezdeti nézeteltéréseiket félretéve, lassan összecsiszolódik a nemes cél érdekében. A Gyilkos lövés nem festi meg új árnyalatokkal az eltérő bőrszínű és habitusú férfiakra épülő (és főként akciókomédiákból, például a 48 órából vagy a Halálos fegyverből ismerős) népszerű történetsémát, csak elvonja belőle a humort, és ettől kicsit máris újszerűnek hat. A pergő ritmusú akciójelenetek szinte azonnal székbe szögezik a nézőt, Berenger karakterének ellentmondásossága is mágnesként vonzza figyelmünket, és külön erénye a produkciónak, hogy egy átlagos akciófilmtől eltérően kilencven százalékban nem nagyvárosban, hanem a természet lágy ölén játszódik, változatos és rendhagyó kihívások elé állítva a technokrata körülményekhez szokott zsaruhőst. Sőt, ha magam is összeállítanék egy olyasfajta listát a legjobb, a természettel való küzdelemről szóló filmekről, mint amilyet nemrég Frollo készített, valószínűleg szerepelne rajta a Gyilkos lövés is. Hihetetlen, micsoda távot járnak be hőseink: a cselekmény a nagyvárosban indul, hogy aztán a vadon kietlen birodalmában és hófödte hegyek között folytatódjon, majd ismét városi környezetben hágjon tetőfokára. Nagyszerű film, s egyben igazi, kevéssé ismert kuriózum.
11. Nincs irgalom (Dead Bang, 1988, r.: John Frankenheimer)
John Frankenheimer kései munkáit mintha vaskalapos közönnyel fogadta volna az utókor. Kétségtelen, hogy az oeuvre csúcsproduktumai a hatvanas években fogantak, de a rendezőnek azért még egy-egy későbbi filmjével is sikerült meglepnie a közönséget. A nyolcvanas években például szinte ontotta magából az akciófilmeket! A Nincs irgalom az évtized alkonyán készült, mégis erősen sugárzik belőle a korszellem, ráadásul a szó nemes értelmében. Don Johnson egy kiégett, válófélben lévő nagyvárosi kopót alakít, aki váratlanul nehéz ügyet kap: egy rendkívül kényes rendőrgyilkosságot kellene felgöngyölítenie. A már eleve nem rutinügynek tűnő eset szálai messzire vezetnek, s hősünk apránként rájön, hogy egy titokzatos neonáci bandával áll szemben. A Gyilkos lövéshez hasonlóan a Nincs irgalomnak is vonzó pozitívuma, hogy kiragadja a zsaruhőst az unalomig ismert urbánus közegből, s a cselekmény nagyobb része kietlen vidéki tájakon játszódik, ahol egy laza mozdulattal megvillantott jelvény és egy ragyogó mosoly bizony nem elegendő a rend fenntartásához. Bár a film zömét Kanadában forgatták, rideg színvilágú helyszínei a True Detective mocsaras Louisianajára is emlékeztetnek (sőt még Don Johnson is hasonlít egy kicsit Matthew McConaughey-re). Egyébként Frankenheimer viszonylag szűkmarkúan méri az akciójeleneteket, ám amikor mégis felugatnak a fegyverek, az minden esetben garantáltan lebilincselő élmény. A kedvenc jelenetem, amikor Johnsont túszul ejti egy neonáci az autójában, és a feszült eseménysor végül heves tűzharcban, majd egy látványos detonációban domborodik ki. Bizony, régi szép idők, amikor a robbanásnak még volt súlya egy filmben: türelmesen várni kellett rá, és gyönyörű képekbe csomagolták. Gerry Fisher operatőr éles szemének hála a Nincs irgalomban egy zuhogó esőben lángoló autóroncs képe is lehet különleges – és delejező! Don Johnson, akinek egyébként ez volt az első komoly filmszerepe (a Miami Vice ekkoriban már az utolsókat rúgta), korrekt alakítást nyújt (Johnson egyébként visszautasította az Aki legyőzte Al Caponét és a Die Hard férfi főszerepét is!). Penelope Ann Miller pedig a Carlito útjához hasonlóan e filmben is csak úgy lángol az erotikától.
(Hamarosan jön a második rész!)
