Sokat töprengtem rajta, hogy kivegyem-e a részem az év végi listaőrületből, avagy sem. Habár - a korábbi esztendőkkel ellentétben - az idei filmes felhozatalba voltaképpen csupán belekóstolni volt időm és kedvem, végül úgy láttam, nem volna helyénvaló megtörni a hagyományt, és úgy döntöttem, egye fene, idén is hódolok e kötelező rituálénak. Noha ezúttal tényleg csupán szűkös kínálatból válogathattam, azért sikerült összegereblyéznem néhány olyan címet, mely valóban nagy hatást gyakorolt rám, s melyet jó szívvel ajánlok bárkinek. Most ezek az alkotások következnek, mindenféle sorrendiség nélkül. Azaz majdnem.
Cop Car: Egyszerű vonalvezetésű, de mégis aprólékosan megszerkesztett, thrillerbe oltott gyermeki felnövéstörténet (kritikám itt olvasható). A Cop Car kapcsán nem a történet blikkfangjai fognak ellágyítani bennünket, sokkal inkább a bravúros anyagkezelés, a merész, szinte Coen-fivéreket idéző filmstílus és a rendkívül megnyerő színészi játék préselhet a székünkbe. Kevin Bacon agresszív, kábítószerfüggő seriffje telitalálat, a zárlat nagy leszámolásjelenete pedig minden elvárásunkat felülmúlja. Összességében tehát pazar kiállítású, energikus bűnballada a Cop Car: valóságos gyöngyszem a mai bűnfilmes kínálatban. Észre sem vesszük, és hirtelen el is telik a csekély játékidő.
Kémek hídja: Steven Spielberg idén ismét megcsinálta (bővebben itt). A Kémek hídja kis túlzással élve egy 21. századi Frank Capra-opus, mely az idealista és hajlíthatatlan gerincű amerikai kisember dicsőségét zengi. A hidegháború kellős közepébe kalauzoló alkotás nem vállalkozik a történelmi események hiteles rekonstruálására, de ezt nem is várhatjuk el tőle; valódi rendeltetésének - a minőségi szórakoztatásnak - ellenben tökéletesen eleget tesz. Üdítőleg hatott a produkcióra, hogy az imént már említett Coen-testvérek forgatókönyvíróként működtek közre benne: a Kémek hídja ugyanis nemcsak szívmelengető, színvonalasan elmesélt és páratlan izgalmakkal szolgáló história, de az egész szerkezetet ráadásul bájos, megnyerően emberi humor tartja össze. Tom Hanks pedig végre egy teljesen rászabott, hozzá méltó szereppel ragyogja be a gyöngyvásznat. Amolyan modern James Stewartként. Sokadszorra.
Star Wars - Az ébredő Erő: Valószínűleg lesznek, akik most értetlenkedve vonják fel a szemöldöküket, kérdőre vonván, mit keres a listámon a Star Wars hetedik epizódja, miután kritikámban nem épp hízelgő megjegyzésekkel illettem. Nos, azóta másodszor is megnéztem moziban, immáron eredeti hanggal, és ugyan ezúttal sem estem szerelembe, de viszonyunk most már barátibb Az ébredő Erővel. Továbbra is fenntartom, hogy az új karakterek (Rey kivételével) csupán koloncok a sziporkázó - a produkciót hátán cipelő - Han Solo nyakán, és egyáltalán nem rétegzett konstrukciók. A fiatal Daisy Ridley karaktere azonban másodszorra már nekem is imponált, és nem, nemcsak a színésznő delejező szépsége miatt. Ugyanakkor az sem szerencsés, hogy Abramsék biztonsági játékot űzve szégyentelenül majmolták az Új Remény cselekményét, viszont a nosztalgiabomba kétségkívül hatalmasat robban, a látványvilág szenzációs, és a mai blockbuster-trendhez igazított, gyermeteg humor ugyan fárasztó, de szerencsére nem vágja tönkre a hangulatot. Aki pedig nem hatódik meg az utolsó jeleneten, abban nem is emberi szív dobog.
Slow West: Szégyen, hogy eme kifejezetten ínyenceket megcélzó westernkülönlegesség iránt vak közönnyel viseltettek hazánk filmforgalmazói. Pedig John Maclean pompázatos mozija igazán rászolgált a figyelmünkre: egyszerre támasztja fel hamvaiból és bontja le a western zsánerét. A Vadnyugat (a neowesternként elhíresült darabokkal egyetemben) e filmben is a földi Pokol szinonimája: tikkasztó, sivár és kegyetlen, s az emberélet itt még annyit sem ér, mint a második világháború keleti frontján, de a romantikus lelkű, fiatal főhős az embertelen körülményekbe is képes némi reményt csempészni. A film mindemellett hatásos érvekkel mutatja be, hogy miként nem működik a 19. századi Nyugat mint interkulturális olvasztótégely - ám a trendtörő motívumok ellenére (bizonyos szemszögből nézve) a Slow West mégis konvencionális westerként ér véget, és örvendetes, hogy ehhez Maclean-nek nem kellett nagy érvágás. A nagyszerű kameramunka és az itt-ott erőteljes meditatív hangulat pedig teljessé teszik az élményt. Na, és itt nyer értelmet, amit a bevezetőm utolsó mondatában már megelőlegeztem, itt jön be a képbe némileg a sorrendiség: a Slow West az év második legjobb filmje. 
Ifjúság: Paolo Sorrentino előző filmje, A nagy szépség megtekintése után szédelegve jöttem ki a moziból. Abban az évben úgy tűnt - részben e darab, részben az Ida hatására -, hogy "feltámad" a modern európai művészfilm. Sorrentino bravúrosan idézte meg Fellini és Woody Allen szerzői univerzumát: egyszerre volt ez mély főhajtás mesterei előtt, és az intellektuális válságtörténet műfajának újraértelmezése. Sorrentino nem modernizálja a korszellemet, nem újít abban az értelemben, ahogy Fellini újított, A nagy szépség mégis gyönyörű kései párja Az édes életnek. Az olasz direktor pedig szerencsére a pazar antré után folytatta a megkezdett utat: a 2015-ös Ifjúság az oeuvre másik kulcsdarabja, a Nyolc és fél előtt tiszteleg, nem is akárhogyan. Ezúttal nem egy, hanem két főszereplő áll a történet középpontjában: egy visszavonult komponista (Michael Caine) és egy életműve utolsó darabján, kvázi "szellemi hagyatékán" dolgozó filmrendező (Harvey Keitel) közös nyaralását beszéli el egy svájci luxusfürdőben. A nagy szépséghez hasonlóan az Ifjúság is a művészet és a művész-lét általános dilemmáira és nehézségeire kérdez rá, és Sorrentino ezúttal is megőrzi az egészséges egyensúlyt a cinikus, már-már nihilista közlésmód és a minden nyomorúságon felülemelkedni tudó pátosz között. Ugyan a filmben sorjázó élethelyzeteket és drámákat ezerszer láttuk már, de, ahogy A nagy szépség főhőse fogalmaz: az újramelegített rizs jobb, mint a régi. Egyébként az Ifjúság is ehhez hasonló, egyszerű, de frappáns bölcsességekkel szórakoztat, miközben nagyszerűen ötvözi a csípős-gunyoros hangnemet és a szívet tépő tragikumot. Fantasztikus képkompozíciók, páratlanul elegáns filmritmus, hihetetlenül érzékeny kísérőzene, és mindennek tetejében bivalyerős színészi alakítások emelik tovább a színvonalat. A mellékszereplők is mind-mind ragyognak, de ez mégis a két öreg motoros, Caine és Keitel jutalomjátéka. Ők pedig élnek is a lehetőséggel. Sorrentino pedig, ha munkái nem is forradalmiak, és túl sok "egyértelmű" forrásból táplálkoznak, Fellini méltó tanítványául szegődött. A rendező legújabb munkája gyönyörű alkotás. A legnemesebb európai hagyományokból merítkezik (Fellinitől kezdve Bergman Personáján keresztül egészen Thomas Mann Varázshegyéig), és rokonszenves erénye, hogy még mer gondolatokat áramoltatni a néző felé, mer megrázni, mer provokálni. És főként: mer mosolyt csalni az arcunkra. Az Ifjúság kellemesen ismerős nyersanyagból készült, mégis egyedi, delejes varázsfőzet. Az év legjobb filmje. 
Modern Educayshun: Egy ráadás kisfilm azoknak, akik eddig kitartottak az olvasásban. Nem fűznék hozzá kommentárt, mindenki nézze meg maga. Nálam tökéletesen célba talált az iróniája. Hogy stílszerű legyek: ez meg az év legjobb rövidfilmje.
Hát ez volt számomra 2015.
