Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

Német westernek, 1. rész – Pierre Brice és Gojko Mitic Vadnyugatja

2015. november 20. 11:22 - Tenebra

vertestverek_avi_snapshot_01_33_12_2015_11_18_10_41_39.jpg

Ha a fiatalabb generáció nem is, de a harminc-negyven (ötven-hatvan) éves korosztály biztosan emlékszik gyerekkorából / fiatal éveiből olyan westernfilmekre, melyekben különösen ismerős tájakon már-már bántóan jellegzetes német (értsd: szőke-kékszemű, határozott arcélű, sváb-bajor beütésű), illetve közép-kelet európai karakterű hősök játszottak cowboyt és indiánt. Személy szerint én sokáig azt hittem, a Gojko Mitic-féle indiánokkal szemben bezzeg a Pierre Brice-féle Winnetou az „igazi amerikai western”. Pedig nem, Mitic és Brice (és Lex Barker) egyaránt olyan alkotásokban szerepeltek, melyek amerikai vonatkozásúak voltak, az amerikai történelemmel és tájjal voltak kapcsolatban, azonban valójából Jugoszláviában, Berlin környékén vagy Csehszlovákiában (netán a Szovjetunióban) forogtak.

Persze a hatvanas-hetvenes (nyolcvanas) évek NSZK-s és NDK-s „Indianerfilm”-jei már perspektívájukban is „furcsák” voltak, hiszen az indiánt mint „nemes vadember”-t tették meg főhősüknek, aki (vagy egymaga, vagy összefogva a „jó amerikaiakkal”) szembeszáll a fehér társadalom (banditák, cowboyok, keleti parti gátlástalan üzletemberek stb.) gyarmatosító és kapzsi hordáival. S ezekre a kalandfilmekre bárgyú kis szórakoztató filmekként emlékszünk vissza, melyek gyerekkorunkat, kamaszkorunkat meghatározták, de azért az amerikai és olasz westerneknek nyomába sem érnek, hát még James Fenimore Cooper vagy Karl May regényeinek. Azonban, mint mindent, ezeket is érdemes más szemszögből megvizsgálni, hogy bugyuta indiánosdinál meglássuk bennük a hidegháborús korszak alatti megosztott Németország alapproblémáját. Avagy az olasz westernekhez hasonlóan ezek is többek az amerikai westernek epigonjainál. E cikk erre kíván rámutatni, illetve meg kíván ágyazni pár elfeledett NSZK- és NDK-film felelevenítésének.

Emlékszem, régen ösztönösen is indiánosdit szerettem játszani, annyira megtetszett a Winnetou és Gojko Mitic pár filmje. Akkoriban nem is érdekelt más, csak az, hogy ezekben mutatós kosztümökben indiánok és cowboyok, illetve amerikai katonának öltözött „fritzek” halomra lövik egymást. Gyerekkoromban igen sok indián figurám és játékfegyverem volt, ha tehettem, inkább indiánokat vetettem szüleimmel, mintsem cowboyokat. Pedig a colt fegyvert is igen stílusosnak tartottam, de nekem mindig is az indiánok voltak a kedvenceim.

Ez mára sem változott, csak ma már kicsit többet jelent számomra az indián, a natív amerikai puszta látványosságnál. Az indián számomra az átvertség, a megalázottság és az elnyomás elleni lázadás legfőbb szimbóluma. Nem igazán érdekel sem a haszonelvűség, sem a fejlődéselv progresszív ideológiája. Nem érdekel, hogy most számítógépről írok, és interneten osztom meg a gondolataimat, nem érdekel, hogy a technikai fejlettség, a törvények, a civil társadalom bizonyos fajta biztonságot biztosít az ember számára. Jól tudjuk, hogy a technika, a törvény és a társadalom ugyanúgy válhat az ember halálos ellenségévé, mint a szélsőséges éghajlat és az ellenséges törzsek. Számomra a fejlődés nem jelent egyet a magasabb rendűséggel. Sőt az indiánok, a természeti kultúrák sokkal szabadabbak lehetnének, mint a fejlett társadalmak. Vagy hát, fejlett társadalmak – amit annak tartunk, de valójából nem az. Az indiánok bizonyos szempontból mindig is fejlettebbek maradtak, maradnak, mint a fehérek, mivel képesek voltak a természettel szimbiózisban élni. Igaz, nem voltak gőzgépeik, sokáig tűzfegyvereik sem, de nem is volt szükségük rá, mivel a természet mindent megadott nekik, amit akartak. A fehér ember vette el tőlük a természetet, egyszerűen megszüntette a telepesek és az államigazgatás előrevonulása azokat a létfeltételeket, melyek révén az indiánok függetlenek tudtak maradni. Így számomra a nagy „Westward Expansion” káros, destruktív folyamat, mely végleg felszámolt szabadabb, magasabb rendű létmódokat.

Ezt a problémát számos amerikai western is bemutatta, már a némafilmkorszakban is, de főleg az ötvenes évektől (Törött nyíl, Ördögszoros, Kis nagy ember, Kék katona, és a szerethetően bárgyú Farkasokkal táncoló is ide sorolható). Az indiánt a filmművészeti is felfedezte  magának már elég korán mint egy sokkal szabadabb életforma képviselőjét. Az indiánt bár sokszor ábrázolták primitív ellenségnek, de nagyon sokszor éppen annak a szimbóluma lett, amit az amerikai fehérek is sokszor sirattak el. A natív a természeti lét legfőbb képviselője lett, aki egyszerre a civilizáció gátja és egy sokkal jobb alternatíva a civilizáció megkötő struktúráira. Ez az amerikai kultúra egyik legnagyobb ellentmondása is egyben.

Ezek után belátható, hogy mint Gers Gemünden vagy Vera Dika írják, a németek nem véletlenül használták fel az indiánt a hatvanas-hetvenes években. Persze ehhez tudni kell, hogy mind az NSZK, mind az NDK indiánfilmjeinek voltak irodalmi előzményei. A legfőbb természetesen James Fenimore Cooper (a legnagyobb western-ponyvaíró) nyomán Karl May, akit amúgy maga Hitler is imádott (sőt a Führer a legendák szerint önmagát az „utolsó mohikán”-nak tartotta). Mayről tudni kell, hogy főleg Cooper nyomán találkozott a Vadnyugattal, ő maga állítólag csak a regényei megírása után járt Amerikában (de akkor is inkább a keleti parton, nem Nyugaton). Vagyis még annyira sem tekinthetők „történelmi regény”-eknek az Ezüst-tó kincse vagy a Winnetou, mint a Vadölő vagy Az utolsó mohikán (ez utóbbiak J. F. Cooper munkái). Karl May is nyilvánvalóan azért használta fel az indiánokat, amiért Cooper: az indiánkultúra a XIX. század végére valóban megsemmisülni, rezervátumba kényszerülni látszott. May az 1890-es évek végén kezdte el publikálni történeteit – pont akkoriban, mikor a Vadnyugatot hivatalosan is „eltűntnek nyilvánították” a népszámlálások nyilatkozatai. Ahogy Christopher Frayling írja, Karl May nosztalgiával, a természeti állapotba vágyódással írta meg regényeit.

winetou.jpg

Pierre Brice, Winnetou (1963, NSZK)

Másfelől tudni kell, hogy a németek általában nagy rajongói voltak az indiánoknak, nemcsak Karl May révén. Már a huszadik század elején is tartottak indiánfesztiválokat, és az indián létforma igen népszerűnek számított. Főleg az ötvenes-hatvanas években, mikor a világon mindenütt divatossá vált a „vissza a természet”-hez attitűd. (Ennek volt direkt megnyilvánulása egyébként a Heimatfilm, melyben vidéki, idilli tájakon játszódtak a csöpögősen gejl sztorik.)

De, s ez Gemünden és Vera Dika filmteoretikusok elemzésének is a lényege, hogy az indiánok hatvanas-hetvenes évekbeli népszerűsége speciálisan a hidegháborús megosztottságnak köszönhető. Igaz, hogy már a némafilmkorszakban készültek Karl May-adaptációk, de ekkoriban még May közel-keleti történeteit dolgozták fel (melyek nagyrészt elvesztek). S az is igaz, hogy például a Der Kaiser von Kalifornien c. 1936-os német western is szerepeltetett pozitív fénytörésben indiánokat, de trenddé ez csak a hatvanas évektől vált. Pontosabban 1962-től, mikor Horst Wendlandt producer és Dr. Harald Reinl nyugatnémet rendező megvalósították May Az Ezüst-tó kincse című regényét. 1962 így nemcsak a művészfilmes „Fiatal Német film” irányzat indulását, hanem a legnépszerűbb műfaji filmes vonulatot is elindította. 1962 és 1968 között kb. 11-12 Winnetou-film készült (illetve, ha ezekhez hozzávesszük a dél-amerikai indiánokkal foglalkozó Karl May-sztorikat, mint az 1965-ös A Napisten piramisa, akkor ez a szám 15-re rúg), melyek szinte alig variálták sztorijaikat. Az Ezüst-tó kincse, a Winnetou (1963), Az olajherceg (1965) vagy az Old Shatterhand (1965) nem sokban különböztek egymástól. Főszerepben a nemes és békés indiánt, Winnetou-t a francia Pierre Brice alakította, míg örök társát, a német származású Old Shatterhandet általában az amerikai Lex Barker (aki amúgy egy másik nemes vadembert is eljátszott odaát: Tarzant). Néha-néha ugrott be helyette Stewart Granger cinikusabb Old Surehandjével vagy a szintén B-kategóriás amerikai westernekben szereplő Rod Cameron Old Firehandként.

De amúgy Old Surehand és Old Firehand is ugyanannak a sztorinak a mozgatórugói voltak. Melynek kulcsszava a béke. Vagyis az itteni indiánok az amerikai klasszikus westernekkel (mint mondjuk a Plainsman [1936], a Hatosfogat [1939], vagy a legfrissebb, a Bone Tomahawk [2015]) szemben nem akarták elpusztítani a fehér telepeseket, hanem pont a harmóniára és a szimbiózisra törekedtek. A filmbeli telepesek pedig, ha feltűntek, általában békés fehérek voltak, akik tiszteletben tartották az indiánok területeit és szokásait. Sőt még az amerikai hadsereg kötelékeiben sem a gazemberek voltak többségben (ellentétben az amerikai revizionista westernekkel, mint az említett Farkasokkal táncoló), hanem a liberális, nyitott, elfogadó figurák (akiket jórészt a fiatal, szárnyait bontogató Mario Girotti, a későbbi olasz westernsztár, Terence Hill formált meg).

Akkor mégis kik ellen küzdenek Winnetou és az indiánokhoz csatlakozott fehér barátai? Hát a keleti parti tőkések és a gonosz cowboyok ellen. Fontos itt a „gonosz” jelző, mert a fehér társadalomnak csak egy részét, a deviáns, rosszindulatú tagjait tartja negatív hősnek az NSZK-indiánfilm. Harald Reinl vagy Harald Philipp filmjeinek állítása, hogy senki sem gonosz vagy jó, azaz alsóbb vagy felsőbb rendű attól, hogy a „másik” csoporthoz tartozik. A filmekben általában ezek a deviáns elemek, akik az aranyat, a vasútépítési verseny megnyerését vagy a földterület kizsákmányolását fontosabbnak tartják, mint a békés megegyezést. Ezek általában olyan rasszista figurák, akik faji alapon is elítélik az indiánokat. Bár ez nem annyira jellemző, pár „rézbőrűzés”-en kívül nem a negatív hősök rasszizmusa, hanem pénzéhsége, kapzsisága domborodik ki. Így a küldetés „csak” annyi, hogy az indiánoknak és a fehéreknek össze kell fogniuk, hogy a deviáns elemek kiiktatásával megszülethessen a békés együttlét.

Ezért azt mondhatjuk, hogy az NSZK-indiánfilmekben mindig arra megy ki a játék, hogy egy soha nem létezett utópia jöjjön létre. Mert a Winnetou-tematikájú filmek lényege az utópia. Erre már a forma is rájátszik: Martin Böttcher mindenhol feltűnő, andalító zenéje, és az élénk színvilágú, mesés tájak olyan pásztori idillt teremtenek meg, melyet „bűn megbolygatni”. Ezért is tekintünk deviáns gonoszokként a kapzsi cowboyokra és tőkésekre, és ezért vágyjuk a film nézése közben a happy endet. Amit mindegyik Winnetou-filmnél megkapunk (kivéve talán a Winnetou III. részét, de azért ennek lezárásán is korrigálnak, hogy inkább pozitív, dicső végkicsengésű legyen a mese).

Tehát az NSZK-indiánfilmeket, a Winnetou-filmeket az az optimista ideológia hatja át, ami az amerikai tradicionális westernek többségét. Csak éppen annyit csavarnak a sztorin, hogy itt az indiánok és a fehérek között lehetséges a béke – szemben mondjuk a Hatosfogattal vagy a The Searchers-szel, melyekben az indiánokat kell kiiktatni, hogy a fehér, angolszász és protestáns „faj”előreléphessen. A Winnetou-indiánfilmekben viszont csak a deviáns, kapzsi fehéreket kell eltávolítani, hogy indián és fehér békében építhessen fel egy közös civilizációt.

Persze ez nyilvánvalóan hazugság, mese, fikció – akárcsak a tradicionális amerikai westernekben. Hiszen a valóságban nem volt béke indián és fehér között. Sőt az amerikai Hálaadás ünnepe emlékeztet minket arra leginkább, hogy milyen aljas módon használták ki a fehérek az őslakosokat. Hiszen a natív amerikaiak az angolszász telepeseket sokszor nem megtámadták, hanem élelemmel segítették (a cheyenne és cherokee törzsek kifejezetten békés népnek számítottak – az apacsok, a komancsok és a sziúk voltak a harcosabb „nemzet”). Cserébe az előrenyomuló, formálódó identitású amerikai civilizáció kiirtotta a bölényeket (melyek az indiánok számára táplálékul szolgáltak), átszelte szállásterületüket sínekkel, és rezervátumokba kényszerítette a természetjognál fogva a föld jogos tulajdonosaiként tételezhető natív amerikaiakat. Az „igazi” amerikaiak tehát hontalanná váltak saját hazájukban az Egyesült Államok adminisztrációjának „köszönhetően”. A „Pax America” érvényesült tehát: béke köszöntött az Egyesült Államokra (legalábbis a kontinensen belül – amúgy 1898-ban kitört az amerikai-spanyol háború) az 1890-es évek végére és az 1900-as évek elejére, azonban ez a béke egyoldalú volt. Az őslakosok gyakorlatilag ritkasággá, kirakati tárggyá, egzotikummá váltak. Nem őslakosok voltak többé, hanem egy letűnt kor itt maradt „feleslegei”. Mely természetesen nem kellett volna, hogy így legyen. Ha nem harcolnak, talán többen maradnak. De, ha nem harcolnak, akkor is rezervátumban kellene élniük. Olyan helyen, amit a fehér ember jelölt ki számukra.

32f65d6ded9068f7223118305e4.jpg

Gojko Mitić, Fehér farkasok (1969, NDK)

Ilyen szempontból az NDK-westernek mindenképp közelebb állnak a valósághoz, mert a Gojko Mitic-filmekben – ellentétben a Winnetou-változatokkal – a szerb származású színész főszereplésével az indiánok fehér gyarmatosítás ellen folytatott harcai és a béke lehetetlensége jelenik meg. Genosse Stahl producer felbuzdult a Winnetou-filmek sikerein, és 1965-ben Josef Mach elkészítette A nagy medve fiait, melyet 1966-ban mutattak be. A nagy medve fiai főszereplője az a Gojko Mitic lett, aki már a Winnetou-filmekben is fel-feltűnt mellékszerepben, és meg volt a lehetősége a nyugati karrierre. De – mint azt Konrad Petzold, az NDK-indiánfilmek egyik prominens rendezője nyilatkozta – Mitic saját elhatározásából maradt a Vasfüggöny innenső oldalán. (Egyébként A nagy medve fiai is adaptáció: Liselotte Welskopf Heinrich 1951-es azonos című regénye ihlette a filmet. Ihlette, mert sokak szerint Welskoph Heinrich művének a töredékét sem sikerült megragadnia Josef Mach-nak.)

Az NDK-ról mindenképp tudni kell, hogy természetesen a keleti blokk tagjaként egypártrendszert működtetett, és a szocialista tábor egyik legkeményebb barakkjaként tartja számon a szakirodalom. A Német Szocialista Egységpárt (SED) közvetlenül felügyelte a kultúrát, így a keletnémet filmgyártás központját, a DEFA-stúdiót is. Melyen belül persze működtek különböző alkotócsoportok (pl. a Roter Kreis, mely a legtöbb indiánfilmet készítette), mint Magyarországon a hatvanas években, de a pártideológia áthatotta a filmeket. Így itt paradox módon ezt az amerikai műfajt, a westernt Amerika-ellenes ideológia hatotta át. Az indiánt itt nem a béke szimbólumaként, hanem a kapitalista elnyomás ellen harcoló gerillaként ábrázolták. Gojko Mitic karakterei egyáltalán nem a jóságos Winnetou-ra hasonlítanak. Sőt Tokei-Ihto (A nagy medve fiai), Csingakcsuk (Vadölő), Sólyom (A Sólyom nyomában), Tecumseh (Tecumseh), Osceola (Osceola) vagy Ulzana (Apacsok) kifejezetten fanatikus hősök (természetesen mindet a rókaképű, izmos atléta Mitic formálta meg), már-már antihősök. Sőt a Vértestvérekben (1975) Gojko Mitic figurája hallani sem akar semmilyen békéről, és a Dean Reed-féle fehér főhőst is majdnem megöli a film elején. Persze ez a Winnetou első részében is jelen van, de ott Winnetou sztorija pont arról szól, hogy az indián és a fehér megtanulják elfogadni egymást. A Gojko Mitic-filmekben nincs ilyen. Ha fel is tűnik egy-egy pozitívabb fehér amerikai, aki integrálni próbálja az indiánokat, az úgy bukik el, mint a Törött nyílban (1950) James Stewart hőse. A Fehér farkasokban (1969 – erről fogok egy külön elemzést is írni, mert az egyik legjobb NDK-westernnek tartom) például a fiatal seriff hiába próbálja meg érvényesíteni azokat az eszméket, amiket Winnetou is magáénak tartott, egyszerűen képtelen rá. A város vezetése egy korrupt tőkés kezében van, aki saját bábjait helyezi a hatalomba, és kihasználja a fehérek xenofóbiáját és rasszizmusát hatalmi tébolya kielégítése végett. „Semmit sem tudok megakadályozni” – mondja a fiatal seriff a film végén, és ez a mondat szimbóluma lesz az összes NDK-westernnek abból a szempontból, hogy bennük a békés, a fehér és az indián társadalom közti harmóniára törekvő karakterek általában elbuknak vagy meghasonlanak.

Tehát, ha azt mondhatjuk, hogy a Winnetou-filmek inkább eutópiák (azaz már-már giccsesen pozitív végkicsengésű, idealizált filmek), addig a Gojko Mitic-féle harcos, Amerika-ellenes, antikapitalista és anti-kolonialista, radikálisan baloldali „szocialista western”-ek disztópiák. De legalábbis rendkívül melankolikusak, és a béke lehetetlenségéről, illetve a lehetetlen harcról szólnak. Sok a pesszimista (Fehér farkasok, Tecumseh) vagy a nyitott befejezés (Vértestvérek), de, ha happy end is a történetek vége, az semmiképp nem a fehér-indián szimbiózisról szél. Ha pozitívan ér véget a történet (A nagy medve fiai, A Sólyom nyomában, Apacsok), az csakis a fehér társadalom rabigájának lerázásával jöhet létre. Azaz az indiánoknak sikerül megmenekülnie a fehérek rezervátumaiból – persze kemény harcok árán.

3134432625_dca7c00111.jpg

Lex Barker, Az Ezüst-tó kincse (1962, NSZK)

Így azt mondhatjuk, hogy az NDK-indiánfilmek sokkal közelebb állnak az amerikai revizionista vagy az olasz westernekhez. A Vértestvérek párja a Kék katona vagy a Farkasokkal táncoló, még hasonló mészárlási jelenetet is tartalmaz (melyben a kegyetlen amerikai hadsereg rajtaüt az ártatlan, fegyvertelen indián nőkön és gyerekeken), míg az Apacsok (1973) vagy az Ulzana (1974) a Sergio Corbucci-féle Navajo Joe-val (1966) és a Michael Winner által rendezett, Charles Bronson főszereplésével készült Chato földjével (1972) hozható összefüggésbe. Melyekben az indiánok a fehér rasszizmussal és imperializmussal néznek szembe, és akár a vietnami háborúban a vietkongok, gerilla harcmodorral kényszerítik térdre a technikailag fejlettebb és nyílt támadásokat vezénylő amerikai hadsereget.

Így már sokkal inkább értem magamat is, amiért a Winnetou-kat gyerekkoromban amerikai filmeknek hittem. Az NSZK-indiánfilmek közelebb állnak a klasszikus amerikai westernekhez, mivel ideológiájuk szerint van fejlődés, és a „gonosz legyőzhető”, az egyensúly helyreállítható. A DEFA-westernek viszont nem illenek bele ebbe a képbe. Bár mindkét ország filmgyártásában az indiánok alapvetően pozitív figuraként tűnnek fel, és végső soron ugyanúgy indiánok küzdenek fehér emberekkel, a karakterábrázolás és a perspektíva miatt mégis alapvetően különböznek ezek az alkotások.

Különbségük ellenére azonban ezek a filmek mégis párbeszédet folytatnak. Mint már korábban írtam, erről Gers Gemünden vagy Dika Vera értekeznek mélyebben az NDK-filmek kapcsán, míg Kevin Grant, de még inkább Christopher Frayling a Karl May-adaptációkról nyilatkozik. Ami mindkét ország szempontjából meghatározó, az a német múlt, azon belül is speciálisan a náci Németország árnya. Thomas Elsaesser szerint a német nép általános problémája a második világháború után a „képtelenség a gyászmunkára (Trauerarbeit)”. Avagy a németek nem tudnak mit kezdeni a múlttal, illetve a sok náci önimádó, narcisztikus propagandafilm után képtelenek elismerni a hibáikat.

Elsaesserrel lehet egyetérteni és egyet nem érteni, emellett abban is, hogy a tömegfilmekkel és az Adenauer-konzervativizmussal szembehelyezkedő német fiatal film és német újfilm törekedett erre a múltfeldolgozásra. Annyi viszont bizonyos, hogy mind az NSZK, mind az NDK és ezek indiánfilmjei megpróbálták magukat elhatárolni a második világháborús múlttól. Igaz ugyan, hogy az NSZK-ban kifejezetten szóhoz juthattak a náci filmgyártás szereplői is, azonban a Winnetou-filmek mindenképp azzal a gesztussal élnek, hogy elutasítják a faji alapú megkülönböztetést. Ez giccses politikai korrektségükben, illetve végletekig erőltetett liberalizmusukban nyilvánul meg. Winnetou és Old Shatterhand barátsága, sőt vértestvérsége hangsúlyos minden filmben. Főleg az Ezüst-tó kincse utáni „igazi” nyitófilmben, a Winnetou-ban. Melyben a két főhős eleinte ellenséges egymással. Illetve a fehér férfi, Old Shutterhand (eredeti nevén: Karl – ezért is tartják Karl May alteregójának) hajlana a békére, azonban Winnetou bizalmatlan – egy próbát kell kiállnia Shatterhandnek, hogy elnyerje az indián törzsfő kegyeit. Ez a folyamat hangsúlyos, melynek eredménye, hogy a két, különböző etnikumú férfi testvérré válik szimbolikusan. Ami nyilvánvaló kijelentése annak, hogy a jelen Németországa, az NSZK nyitott mindenki felé – a „másik oldal” felé is. Habár az elemzők szerint az újraegyesítés vágya az NDK-filmekben van jelen nagyon erősen, azonban ebben a tekintetben a Winnetou-westernek sokkal direktebbek. Hiszen bennük nagyon erős a polarizáció indiánok és fehérek között, azonban ez a cselekmény előrehaladtával egyre inkább enyhül. Sokkal megengedőbbek lesznek az indiánok és a fehérek is, az ellentétek lassan feloldódnak, és csak a gazemberek maradnak az ellenségeik, akik egyedi esetek, nem tipikus reprezentánsai a civilizációnak. Ráadásul a Winnetou-filmek szerint, mint már írtam, lehetséges a béke, az egység, a harmónia a fehérek és az indiánok között. Maga Pierre Brice is bevallotta, hogy Winnetou ennek a szimbiózisnak a szimbóluma. „Az ő üzenete, hogy harmóniában kell élnünk egymással és a természettel. Ez minden korra igaz.” – nyilatkozta karakteréről. De úgy gondolom, az ökológiai olvasat mellett a korban sokkal fontosabb volt az a két dolog, amire eddig utaltam. Az egyik a szakítás a náci múlttal, vagyis annak kinyilvánítása, hogy a németek, a fehér ember (melynek szimbóluma Old Shatterhand, aki német területről származó mérnök) és a másik rasszhoz tartozók (az indiánok) képesek együtt élni, itt többé nincs faji alapú megkülönböztetés. A másik pedig az újraegyesítés, avagy a béke iránti vágy. Ez a hidegháború éveiben rendkívül fontos és nemes gesztus. A filmek népszerűsége így nemcsak az ökológiai, a német fiatalok számára ellenkulturális olvasatnak köszönhető, hanem ezen attitűdnek. A tíz-tizenöt filmben agyonismételt cselekmény ezért volt eladható egy évtizeden keresztül. (Hogy utána miért szűnt meg gyakorlatilag az NSZK-indiánfilm létezni, az összetett dolog, most nem is mennék bele – legyen elég annyi, hogy a szociáldemokrata politikai [Willy Brandt és társainak hatalomra kerülése] fordulat, a hetvenes évek végének forradalmi hangulata és a séma kifulladása egyszerre játszott szerepet a rövid életű Karl May-ciklus felszívódásában.)

severino.jpg

Severino (1977, NDK)

Ezzel szemben a DEFA-indiánfilmek militáns hangulata szembeszökő, de mint írtam, van közös pontja az NSZK és az NDK westerneknek. Az egyik ilyen az antifasizmus és az antirasszizmus. Nyilvánvalóan a Gojko Mitic-filmek is szembehelyezkednek a náci múlttal. Azonban míg az NSZK-filmek nem annyira direktek, és elszigetelt, deviáns figurákban testesítik meg a fasizmust és a rasszizmust, addig az NDK-westernek egy egész intézményrendszerben modellezik a náci múltat. Ez az intézményrendszer pedig az Amerikai Egyesült Államok hadserege és politikai rendszere. A DEFA-filmek nyíltan, bár indirekten idézik meg a Holokausztot és a koncentrációs táborokat. A rezervátum ezekben az alkotásokban ugyanazzal a funkcióval bír, mint a nácik lágerei. A Vértestvérekben vagy a Fehér tollban (1983) sem mondják el az indiánoknak, hogy megsemmisíteni viszik őket – ugyebár a zsidók és a cigányok sem tudták, hogy Auschwitz, Buchenwald vagy Birkenau lesz a végzetük. Munkát és pénz ígértek nekik, és a gázkamrákban szembesültek csak a borzalmakkal. Az indiánokat itt sem irtják nyíltan, hanem a fehér hadsereg különböző portyákban semmisíti meg szerencsétleneket, akik azt hiszik, békében élhetnek a fehérektől, ha követik a szabályaikat.

Gojko Mitic karaktere a lázadó, aki átlát a fehéreken. Ő teljesen más figura, mint Winnetou. Ő a partizánt testesíti meg, aki ugyan egy magasabb rendű eszméért harcol, mint Pierre Brice főhőse, azonban Tokei-Ihto, Osceola vagy Ulzana radikális és kíméletlen. Gojko Mitic indiánjai nem akarnak egyezkedni. A békére, kiegyezésre törekvő indián vezetőket sokszor tőrbe csalják, mint A Sólyom nyomában c. filmben, és a végén csak Mitic antihősének lesz igaza. Antihőst írtam, mert míg Winnetou megfeleltethető az amerikai tradicionális westernek Garry Cooper vagy John Wayne által játszott lovagias, romantikus figuráinak, addig ez Gojko Mitic szerepeiről nem mondható el. Romantikus hős persze ő is, a romantikus ellenálló megtestesítője, de sokkal nyersebb, durvább, mogorvább, melankolikusabb figura, aki a lehetetlen küzdelmek ellenére is ki akar törni.

Vagyis, mint az olasz westernek antihősei, úgy Gojko Mitic indiánjai is baloldali szociálforradalmárok. Amit Tomas Milian jelképezett az olasz westernekben, ugyanazt jelenti Gojko Mitic is a DEFA-indiánfilmekben. Egy forradalmi szocialista embereszmény megformálója, akinek egyébként édesapja maga is antifasiszta ellenálló volt a második világháború alatt. Mégis az NDK-ban paradox módon sokkal jobban működött az ideológiaközvetítés, mint bármelyik másik szocialista országban. Talán csak a szovjet filmgyártás volt képes erre a teljesítményre, de igazából a szovjet polgárháborús „eastern”-ek (A sivatag fehér napja, Elfoghatatlan bosszúállók) is túlontúl didaktikusak a DEFA indiánfilmjeihez képest. Pedig az NDK-ban csak 1971-ben jött el némi enyhülés Erich Honeckernek köszönhetően, de ez sem jelentett túl nagy liberalizációt. Az NDK a szocialista blokkon belül Romániához és Bulgáriához hasonlított, avagy keménydiktatúra maradt. Mégis Gojko Mitic és indiánjai ma nem azt az émelyítő szocreál giccset vagy agymosást képviselik, amit mondjuk a magyar termelési filmek, vagy akár a didaktikus szocialista kémfilmek a hatvanas évekből.

Ez pedig annak is köszönhető, hogy a DEFA-nál univerzálisabb forradalmi allegóriákat alkottak, ugyanakkor pedig, mint arra Vera Dika is utal, az NDK-val szembeni szabadságvágyat is megfogalmaztak. Ez persze kevésbé volt érzékelhető a korban, hiszen a harcos, ellenálló indiánok nyíltan az amerikai imperializmus ellen léptek fel, így csak a rendszerváltás után olvashatjuk úgy ezeket az alkotásokat, mint „néma kiáltás”-okat a bezártság ellen. A bezártság ellen, melynek szimbóluma az 1961-ben felhúzott berlini fal lett, mely végleg elkülönítette a két Németországot. Persze sokan szöktek át, és váltak áldozattá. Vera Dika éppen ezért is értelmezi ennek a szökési kísérletnek a metaforájaként, sőt indirekt megnyilvánulásaként A nagy medve fiait, az ciklus kezdőfilmjének utolsó jeleneteit, melyben a fehérek elől az indiánok átkelnek egy folyón. S ez a gesztus kétszer is megismétlődik a filmben: egyszer a fehér gazemberrel, Vörös Rókával folytatott párbaj előtt, második alkalommal pedig Tokei-Ihto győzelme után, mikor átúszik övéihez, és ÚJRAEGYESÜL a törzsével.

Ez az egyesülési vágy pedig jelen van a többi DEFA-westernben is valamilyen módon. Ahogy A Sólyom nyomában című filmben vagy a Fehér tollban, úgy a Severinóban is több indián(törzs) áll szemben egymással. A Severinóban ráadásul az indiánhős fehér emberként él, és nem találja önmagát, elvesztette indián identitását. A történetek tétje viszont az, hogy felébredjen az indiánokban az „indián identitás”. Ebben persze benne van az általános szocialista eszme, a munkás-paraszt osztályok összefogása a tőkés, imperialista burzsoá ellen (ilyen szempontból a legékesebb példa az Osceola, ahol fekete exrabszolgák és indiánok szövetkeznek az elnyomó Amerika ellen). Azonban benne van az is, hogy egy elnyomó, betolakodó hatalommal szemben egyesült erővel lépjenek fel a szétszakított népek. Nem lehet ebbe nem belelátni azt a vágyat, mely az NDK és NSZK társadalmában jelen lehetett a korszakban. Mint ahogy Magyarországon is sokan ellenezték a szovjet megszállást (melynek legtragikusabb és leghősiesebb megnyilvánulása ugyebár az 1956-os forradalom és szabadságharc volt), úgy a keletnémet oldalon is ki-kinyilvánította a társadalom (mind az 1953-as megmozdulásban, mind pedig az 1961 utáni Nyugatra szökésekben – melyben még híres színészek is részt vettek), hogy nem kér a szocializmus ezen formájából. Igaz, a rendezőktől (Konrad Petzold és Gottfried Kolditz készítették a legtöbb indiánfilmet) nem olvastam ezirányú nyilatkozatot, így ezt alkotói oldalról nem tudom megerősíteni. De a szakirodalomban is jellemző spekuláció, hogy a DEFA-filmek nem is annyira az amerikai elnyomás, mint inkább a szovjet megszállás és a németek kettészakítása ellen keltek ki.

b640x600.jpg

Az olajherceg (1965, NSZK)

Úgy gondolom, akár a szocialista ideológia, akár ez a szabadulási vágy hajtotta a DEFA-indiánfilmeket, mindenképp gyümölcsöző volt. Mert bár ezek a westernek koránt sem remekművek (még a legjobbak is csak „gyenge négyes”-t érdemelnek tőlem), sőt sokszor hasonlóan sematikus alkotások, mint a Winnetou-filmek, azonban álláspontjuk miatt számomra mégis sokkal érdekesebbek, mint a May-adaptációk. Hiszen a béke, a harmónia csak illúzió, a kemény valósághoz sokkal közelebb áll a DEFA-westernek „olaszos” perspektívája, hogy a harc szüntelen, a felszabadulás pedig csak radikális lépésekkel lehetséges – vagy még úgy sem. A szabadságnak ára van, mely jelentheti szimplán a klasszikus akciószekvenciákat, ugyanakkor nem ritkán kemény, kiábrándító és esetenként értelmetlen áldozathozatalt is (Fehér farkasok, Tecumseh). Illetve készültek olyan alkotások, melyek kimagaslanak az átlag közül, ilyen az említett Fehér farkasok kifejezetten tragikus hangvételével, a Kék katonát és a Kis nagy embert idéző Vértestvérek inkább epizodikus, életképeket bemutató, pacifista történetével, az olasz Keomát eszünkbe juttató Severino hipnotikus zenéjével (Günther Fischer remek főcíme végigkíséri a címszereplőt a cselekményben), vagy a szintén Kis Nagy ember-áthallásokkal bíró Szőke indián, illetve az Ördögszoros (1950) című Anthony Mann-westernre hajazó 1983-as Fehér toll is. A tragikus-melankolikus keletnémet sors számomra sokkal érdekesebbnek bizonyult, mint a jóléti társadalomban élő nyugatnémetek idillje a Winnetou-filmekben.

Így a későbbiekben mindenképp szeretnék külön megemlékezni az említett három alkotásról. Ezzel a bejegyzéssel pedig reményeim szerint rávilágítottam arra, hogy mind az NSZK, mind az NDK indiánfilmjei legalább olyan érdekesek és érdemesek az elemzésre, mint az olasz filmek. Sajnálatos, hogy a szakirodalomban mellőzik mindkettőt, és inkább csak német szövegek taglalják Pierre Brice, Lex Barker és Gojko Mitic westernjeit. Pedig ezek elemzésével nemcsak az indiánsors, de a német sors megértéséhez is közelebb kerülhetünk.

7 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr488094138

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Krumpli Bogart 2015.11.21. 01:03:10

Úristen, micsoda pasi volt Gojko Mitic!

FOUREY · http://baloldaliliberalis.blog.hu/ 2015.11.21. 14:11:19

Sose gondoltam volna, hogy ennyire érdekes dolgokat lehet írni ezekről a filmekről! Pedig gyerekkorom meghatározó élményei. Amúgy azon tűnődöm, hogy Cooper vajon western-író-e és ponyvaíró-e. Előbbire valószínleg igen a válasz, bár ugye az ő indiánsztorijai egyúttal történelmi regények, gyarmati időkről szólnak. Utóbbival kapcsolatban viszont hajlamos lennék azt mondani, hogy klasszikus amerikai író, nem ponyvaszerző.

+vagyOKderMedve 2015.11.21. 14:11:36

Az NDK hivatalosan többpártrendszer volt, nyilván csak látszatpártokkal.
A cikk jó.

The Man Who Laughs · http://trashneveles.blog.hu/ 2015.11.21. 15:23:15

Bár nekem a koromból adódóan (?) már kimaradtak az indián filmek nagy élvezettel és érdeklődéssel olvastam ezt a kiváló cikket. (Itt jegyzem meg, hogy bár csak nemrég találtam az oldalra, rendszeresen olvasom, mert az egyik (?) legjobb, legsokoldalúbb hazai filmes blog)
Meg is jött a kedvem, hogy megnézzek egy-két a cikkben is említett alkotást, eddig ugyanis csupán az Ezüst tó kincsét láttam, ami bár mai szemmel meglehetősen naiv, de bájos és kellemes filmélmény volt.
Pár éve viszont elolvastam Winnetou-t (új fordításban) és bár kellemes kalandregény volt, abszolút megértem, hogy miért kedvelte Hitler is. A regény előrehaladtjával egyre jobban idegesített az író "az indiánoknál is indiánabb" alteregója, aki mindent jobban tud mint az őslakosok (vagy azok akik évek óta élnek a vadnyugaton). Ha jól emlékszem ebben a fehér ember, még inkább gonosz volt, ment Shatterhanden kívül nem igazán volt pozitív karakter köztük (persze ő és Winnetou testvérekké válnak, szóval nem olyan erős a faji ellentét, de maga Shatterhand karaktere számomra már-már übermenchsien tökéletes volt, ezért a végére már koránt sem tartottam olyan izgalmasnak a regényt).

Tenebra 2015.11.22. 23:40:56

@FOUREY: A westernről szóló szakirodalom ponyvaírók közé sorolja, ezért említettem én is őt ezek között. Habár a "ponyva" lehet, tényleg degradáló Cooperhez képest, aki mindenképp az igényesebb tömegkultúrához tartozott. Lehet, szerencsésebb az ő regényeit lektűrnek, mintsem ponyvának nevezni.

@The Man Who Laughs: Köszönöm, örülök, hogy tetszett a cikk!

Ez egy nagyon érdekes felvetés a részedről! És igen, én is ezen gondolkodtam el hangosan az órámon (nem titkolom: ez a cikk azért született, mert a német westernről adtam elő az egyetemen :D). Tulajdonképpen azért nem is tartom ezeket a filmeket annyira különbözőnek az amerikai westernektől, mert Lex Barker, azaz Old Shatterhand miatt az indiánok mintegy "eltörpülnek". Ő az az okos ember, aki még az indiánoknál is okosabb. Szemléletes a Winnetou 1. beavatási szertartása, mikor Shatterhand a bölcs és harcedzett indiánok eszén Keletről és Európából jött nímandként túljár.

Én is ezért nem tudtam vele azonosulni. Túl tökéletes, túl hibátlan. Nála még Winnetou is izgalmasabb a filmekben, pedig ő is egy sablonosabb karakter lesz egyre inkább, ahogy a filmek sorában haladunk.

Gojko Mitic ezért is tetszett jobban, mert ő kevésbé idealizált, és nincs szüksége fehér barátokra ahhoz, hogy odaverjen a fehér elnyomóknak. :D

Egyébként szerintem Old Shatterhand annak az embereszménynek is a megtestesítője, akit Theodore Roosevelt írt le: a vadász, aki "ismeri az indiánok"-at. Azaz elsajátította módszereiket, és túlnőtt rajtuk, jobb náluk. Ez ugye az amerikai elit... Nos, itt ezt Karl May és Harald Reinl átfordította, hiszen Lex Barker itt egy német gyökerű figurát játszik. (Igaz, Roosevelt is amerikai történeti írásában a germánoktól származtatja azt az amerikai elitet, ami szerinte tovább viszi az amerikai értékrendet és felvirágzotatja az országot.)

FOUREY · http://baloldaliliberalis.blog.hu/ 2015.11.23. 14:34:51

@Tenebra: Én is bizonytalan voltam és teljesen ésszerűnek tűnhet ponyvának kezelni. De bevallom direkt rákerestem most és több helyen is a "classic American literature" témakörben tárgyalják. Könyvet most inkább nem linkelnk, de pár példa listákról americanprofile.com/articles/list-of-americas-top-20-authors/ vagy americanliterature.com/list-of-authors vagy www.perfectionlearning.com/top%20100-american-lit-titles De igazából nem is kijavítani akartalak, csak tényleg elgondolkodtam rajta a cikked kapcsán, mert ez egy tök érdekes kérdés.

+ a germán kérdéshez: nyilván ott van azért emögött az angol-szász faji ideológia is. mármint, hogy a németek és angolok közös gyökerűek.