Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

Akasztjuk a hóhért, 2. rész: Mit jelent ma filmkritikusnak lenni?

2015. november 16. 08:30 - Tenebra

front-page-1974-6.jpg

Sokat gondolkodtam az előző, „kritikakritizáló” bejegyzés miatt keletkezett shitstorm / flamewar kapcsán, hogy egyáltalán folytassuk, folytassam-e a megkezdett sorozatot, mert úgy vettem észre, nem lehet értelmesen vitázni a jelenlevő problémákról. Azonban a mondás továbbra is él: „aki nem inge, ne vegye magára”. Ez a mostani bejegyzésemre is maximálisan igaz lesz, melyben kicsit a filmkritikusról mint munkaerőpiaci „termék”-ről szeretnék beszélni. A „második flamewar” elkerülése végett én még inkább tartózkodni fogok a bíráló hangnemtől.

Felvezetésként pedig még annyit mondanék el, hogy magam (eredeti nevem Benke Attila, de Facebookon is Tenebra vagyok, nem szeretem a „Benké”-t – szóval lehet „Benké”-zni, ha valaki sértegetni akar) is filmkritikusként tevékenykedek (direkt nem írom, hogy „dolgozom” – ez a szakma sajnos és szerencsére több szempontból sem igazi munka), kb. 2010 óta. Nem vagyok tehát annyira régi motoros (habár nyilván előtte is írogattam, csak nem pénzért), de ezalatt az 5-6 év alatt összegyűjtöttem némi tapasztalatot. Amelyet inkább megosztani akarok, semmint ítélkezni. Mindenesetre régóta foglalkoztat a kérdés: milyen nehézségekkel szembesül a mai magyar filmkritikus, ha érvényesülni próbál? Erre a kérdésre keresem a választ – és nem titkoltan párbeszédet szeretnék kezdeményezni. Avagy kíváncsi vagyok, ki, mit gondol a dologról, mik a tapasztalatai, mit jelent számára ez a szakma, miért csinálja stb.

Nyilván sokakkal beszéltem, akik űzik az ipart, hiszen jó néhány egyetemi társam is filmkritikusként kezdett el tevékenykedni. Illetve akként IS. Fontos ez az „is”, mert kulcsszó ezzel a szakmával kapcsolatban ma, Magyarországon. Hiszen tapasztalatom szerint kevés az olyan, aki meg tud élni pusztán az írásból. Én is egy családi vállalkozással a hátam mögött tudom úgy-ahogy fenntartani a balanszot, de nagyon úgy tűnik, hogy ez a jövőben revízióra szorul. De más „kolléga” is hasonló cipőben jár: tudok olyanról, aki recepciós, sokak multiknál helyezkedtek el, vagy a szerencsésebbek (már, ha lehet őket így nevezni a jelenlegi helyzetben) a filmszakmában dolgoznak, és így tovább (mekdonálcos filmkritikusról nem tudok). S nagyon sok olyat is ismerek, aki nem is tanult filmszakon, sőt. Csupán sok filmet nézett, szereti a mozgóképeket, „geek”, így szenvedélye az írás.

S ez a „szenvedélye az írás” nyilván mindannyiunkra igaz, hiszen, ha pusztán a profit miatt csinálnánk, szerintem sokan leléptünk volna már innen. Mert azért nem csak abból áll a filmkritikusi szakma, hogy megnézed a filmet, oszt’ írsz róla egy 3-4-5-6 ezer karakteres kritikát. Ez azért sokkal többet jelent, de szerintem nem kell túl mélyen belemenni azok számára, akik ezt tapasztalták. Mindenestre azok kedvéért, akik nincsenek tisztában vele, röviden annyit, hogy kevés olyan film van, amit „otthon netről” meg tudunk nézni. Mivel a kritikust, az újságírót általában az aktualitások miatt foglalkoztatják. Jó kontrasztot jelentenek mondjuk a Metropolis, a Filmszem vagy az Apertúra folyóiratok, melyek kifejezetten tudományos jellegű filmelméleti folyóiratok, és bár friss filmek is megjelennek bennük, fő profiljuk nem az aktualitások bemutatása, hanem a filmtörténet rendszerzése, a tendenciák megállapítása, alkotói életutak vagy nemzeti filmművészetek ismertetése stb. Meg is mondom, mennyit fizetnek azért, ha egy 40-50 ezer karakteres BA-s szakdolgozatnyi terjedelmű tanulmányt publikálsz ezekbe: 0, azaz nulla forintot. Félreértés ne essék, ez nem a Metropolis, a Filmszem vagy az Apertúra hibája (előbbi kettőnél ezt belülről is tapasztalom, mivel beszélő viszonyban vagyok a szerkesztőkkel), nem „ültetvényes nigger”-eknek kezelik az íróikat. Pusztán azért nem tudnak fizetni, mert épp annyi pénzt kapnak, amennyi elég a nyomdához (már, amelyik megjelenik még nyomtatásban). Avagy a támogatások megvonása miatt. Pedig a Metropolistól én első tanulmányomért (2010-ben) több tízezret kaptam kézhez. (Egyetlen folyóirat van ma még talpon, ami releváns és jól is fizet: a Filmvilág – de ott is sok a jelentkező, így nehéz bekerülni.)

Szóval a filmkritikust elsősorban a friss filmekre mozdítják rá. A filmkritikus nem filmteoretikus tehát, vagy elsősorban nem az (Amerikában összemossák a két fogalmat – ott Roger Ebert és Robin Wood is „film critic”). A filmkritikusnak sajtóvetítésre kell járnia így, melyeket az aktuális forgalmazó szervez (erről majd egyszer fogok egy vicces cikket írni – mármint azokról a nevettető, groteszk esetekről, melyek a sajtóvetítéseken megtörténnek). Ez nyilván utazást követel meg, mert az írók jelentős hányada nem az adott mozi mellett lakik.

Ráadásul az utazás mellett ott van az idő és az időpont is. Kevés esetben tartanak késő délután vagy este sajtóvetítéseket. Általában ezek az események délelőtt tíz órakor szoktak lenni, és átlag két órás filmekkel számolva legalább két órát vesznek el az írók életéből. Bizonyára, aki a munka világában jelen van, máris a homlokára csap, hogy „igen, de akkor mikor dolgozik az illető?”. Na, ez a jó kérdés! Mert kíváncsi vagyok, hány munkáltató tolerálja azt, hogy valaki ekkor és ekkor elkéri magát, vagy átkéri magát délutánra, vagy legalább hetente-kéthetente kivesz szabadságot.

Mondhatnák persze a racionalisták, hogy oké, akkor ne vállaljon más munkát. Igen ám, de a probléma az, hogy kevés helyen fizetik meg jól a filmkritika-írást. Amiről megint nem a lapok tehetnek. De vegyük az én példámat: én két-három médiumhoz írok rendszeresen, és nagyjából félévente tudok összeszedni 60-70000 forintot ebből a tevékenységből. Persze az Indexnél vagy az Origónál (sőt talán a 444-nél is) jobb a tarifa (vagy? – világosítsatok fel!), de még akkor is elég érdekes kérdés a megélhetés kizárólag filmkritika írásból, vagy újságírásból. Jóllehet, az „újságírás”, mint az előző bejegyzés alatt is kommentelték, sokkal tágabb fogalom.

S az is igaz, ott van a válasz a problémára: ha valaki nem tudja megoldani, majd alkalmaznak helyette mást. Ez így van az élet minden területén is, miért ne lenne így a filmes médiumoknál? A filmszakon tanulók nagy része szívesen publikálna bárhová, és ösztönzik is őket rendesen (a Filmtett és a Filmtekercs is rendszeresen hirdet pályázatokat kifejezetten diákok számára). Ami jó, mert végső soron ezért tanulnak, hogy valami ilyesmit csináljanak hátralevő életükben. Habár sokan inkább filmszakmában akarnak elhelyezkedni, nem „firkász”-ként, ahogy sokaktól személyesen is hallom. De azért az ELTE vagy az EKF valljuk meg, elég rossz választás, ha valaki a filmszakmába akar beugrani vágóként, operatőrként vagy rendezőként – mivel az SZFE továbbra is a biztos befutó, ha valaki „auteur” akar lenni (vagy a reklámfilmezés – bár oda talán még nehezebb bekerülni, mint átmenni a fifikás, többfordulós felvételin). Az ELTE, EKF (és még talán a ZSKF-en van komolyabb filmes képzés) valljuk meg, csak „szükségmegoldás” a diákok számára. Én is tapasztaltam, hogy az évfolyamunkban azért maradtak sokan ott „főállásban”, mert nem vették fel őket a Színház- és Filmművészetire.

Tehát filmszakosként, ha bent vagy az egyetemen, és lehetőleg állami támogatást kapsz, akkor tökéletesen elég az a kis „zsebpénz”, amit a kritikákért kapsz. Ezzel azonban tervezni hosszútávra nem lehet. Főleg, ha vidéki vagy, mint én. Ha nem lennék egyetemista, nem lenne diákom, biztos nem tudnék minden héten feljárni Budapestre. Mert bár közel lakom (közel = egy órás vonat- / buszút), de ez a távolság is horribilis összegekbe kerül. Avagy kapsz egy filmért háromezer, jobb esetben kilencezer forintot, amiből lejön a jegyár – hogy a bérletről ne is beszéljünk.

Egy ilyen közegben úgy gondolom, igen nehéz filmkritikusnak, de még újságírónak is lenni. „Bérmunkáért” dolgozni egyszerűen nem éri meg „főállásban”. Illetve a probléma az, hogy nem kap állandó fizetést a filmkritikus, legalábbis általánosságban ez mondható el. Szerződéseket kötünk a médiumokkal, és jó, ha számlaképesek vagyunk. Nehéz lenne megoldani enélkül.

S megint lehetne jönni a hatvanas-hetvenes évekkel, mikor itthon nemcsak a rendezők, de a filmkritikusok is megbecsültebbek voltak, anyagilag is. Igaz, erre nincs olyan rálátásom, mint annak, aki benne élt, de régebben a filmkritikusnak sokkal nagyobb presztízse volt, ami nagyobb anyagi megbecsüléssel is járt. Nem egy idősebb újságírót hallottam már panaszkodni a mai rendszerre, mikor sokszor az is bizonytalan, hogy a cikk egyáltalán megjelenik-e, amit megírt. A rendszerváltás előtt viszont fontos politikai szerep is jutott a kritikusnak, hiszen nem egyszer a kritikusok értelmezésén múlott, hogy az adott mű „mehet” vagy „dobozban marad” (most emlegethetnénk a Szegénylegények példáját).

Ma már persze a sajtó egész mást jelent, mint akkor. Ma már – mint azt Alec Cawthorne is megírta előző bejegyzésében – sokkal „demokratikusabb” ez a szakma is. Régebben volt a nyomtatott sajtó, meg max. egy-két nemhivatalos „underground” lap, és kész. Az internet korában, mikor „ingyér” hozzájuthatsz kritikákhoz is, nem túl nagy szerep jut a nyomtatott sajtónak (vagy annak, ami maradt belőle). A blogolás csak egy szelete ennek. Az emberek általában nem szeretnek olvasni manapság, így nem meglepő, hogy folyamatosan jönnek fel a „videoblogok”. És az ilyen Angry Video Game Nerd vagy That Guy with The Glasses, illetve a Videománia és a Hollywood Hírügynökség kaliberű „megmondó” műsoroknál is fontosabb az előadó személyisége, mint maga a film. Filmet az emberek nem úgy néznek ma már, hogy „jó, akkor a kritikus majd megmondja a tutit”, hanem tesznek rá magasról, és inkább a legegyszerűbb, leggyorsabb döntést biztosító csatornákat választják. Ezzel nehéz versenyezni, főleg, ha elkap a hév, és írsz egy 6-7 ezer karakteres kritikát, amit „nehéz elolvasni”, kevésbé befogadhatóbb, mint egy 5-6 perces videókritika

S akkor még nem is beszéltünk az Imdb-ről, a Rotten Tomatoes-ról vagy ezek magyar rokonáról, a Kritikus Tömegről. Ezek az oldalak ugyebár sok felhasználó (sok = több tízezer vagy akár több millió) értékeléseit összegzik, sűrítik. Lehet persze kritikát írni, de alapvetésük, hogy a „mozimániás” látogató a film adatlapjára tekintve azonnal kapjon egy képet az adott alkotásról – paradox módon egy tizedes pontosságú 0-10 közti szám formájában. Így olvasni sem kell, csak ránézel az értékelésre. Sőt, a Kritikus Tömeg, ha regisztrálsz, a bejelölt kedvenc filmjeid alapján azt is megmondja, hogy mit nézz, így már a pontszámokra sem kell figyelned, közvetlenül megkapod, mi az, amit érdemes lenne pótolnod.

Nos, egy ilyen digitális kultúrában érdemes elgondolkodni arról, egyáltalán mit is ér a kritikusi szakma. Hogy vajon kinek írjuk a kritikákat? Elolvassa-e egyáltalán valaki. Persze sokan olvasnak még manapság is, de az emberek többsége erre nem veszi a fáradságot. Statisztikai adatokat persze nem lehet erről felmutatni, nem emlékszem, hogy készült volna ilyen irányú felmérés a magyar filmkultúrában. De empirikus tapasztalatok alapján én azt állítom, hogy igen szűk kör olvas minket, még akkor is, ha pl. az Origo filmkritikái alatt „szép” flamerwar szokott kibontakozni. A fogyasztóknak ez a mennyiség is csupán töredéke. A „kemény mag”, akik mondjuk a Kritikus Tömeggel vagy az Imdb-vel is foglalkoznak (mármint feljárnak értékelni, esetleg kommentelni).

A filmkultúra így nagyjából ezekben az elszigetelt közösségekben ki is fullad. Ma már a film általában véve nem egy kitüntetett fontosságú valami, főleg nem itthon. A videojáték sokkal jelentősebb kezd lenni, bár kultúrája annak is gyerekcipőben jár Magyarországon – persze a rendezvényeknek köszönhetően folyamatosan jön fel.

De a lényeg, hogy az írott médiumok kora leáldozott, a neten meg tapasztalatom és ismerőseim tapasztalata szerint túl sok időt kéne befektetni, hogy egyáltalán a minimálbér szintjét elérd, és a kritikaírásból, újságírásból képes legyél fenntartani magad. Így jönnek a másodállások, a mutyizás, az ügyeskedés, a taktikázás, hogy a passziót és a kötelező pénzkeresést hogy lehetne összehozni, összehangolni. Úgyhogy így a végére szeretném ismét feltenni a kérdést: ki, mivel foglalkozik, aki újságíró, kritikus, és esetleg olvassa ezt a cikket? Meg tudtok élni ebből, vagy más, „kényszermunká”-t kell végeznetek emellett?

13 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr208081928

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kővári György Márió · http://filmkockasag.blog.hu/ 2015.11.16. 10:25:19

Szerintem a mai "filmkritikusok", filmes bloggerek zöme semennyire, vagy alig ért a témához, nincs szakirányú végzettsége, sem tapasztalata (ezek persze nem elvárások, de azért nem is ártanak...), fogalma sincs a filmnyelvről, esztétikáról, dramaturgiáról, filmtörténelemről, nem ismeri a gépmozgásokat, a képkivágásokat, és ezek jelentését, stb. Általában véve nincs érzéke a filmhez, csak szeret agyrágózni a moziban.

Számukra a "film" kizárólag a kommersz hollywoodi produkciókkal egyenlő, mintha a világ többi részén nem is volna filmgyártás. Mindent leszólnak, azt hiszik, hogy a kritizálás a fikázást jelenti, nem tudnak helyesen írni, sem normálisan fogalmazni, a cikkeik tartalmilag és formailag is kifogásolhatók, a "világ legjobb"-listáiba csak amerikai filmeket vesznek fel (főleg az elmúlt évekből), a saját nevüket csak elvétve vállalják, és persze első és legfontosabb, hogy azt hiszik, hogy az a jó, ami nekik tetszik, ami pedig nem tetszik nekik, az nem jó, holott a kettőnek semmi köze nincs egymáshoz.

Összedobott, helyesírási és tartalmi hibáktól, esetenként trágárságoktól hemzsegő, felületes, semmitmondó cikkekkel kerülnek ki pl. az Index címlapjára, míg a valóban értékes, érdekes, objektív, hozzáértő írásokat talán ha néhány tucatnyian olvassák.

Mindez egyáltalán nem meglepő. A gagyira, az igénytelenre van kereslet, ne kelljen sokat olvasni, ne legyenek hosszú, bonyolult, nehezen érthető mondatok, stb.

FOUREY · http://baloldaliliberalis.blog.hu/ 2015.11.16. 18:01:44

@Kővári György Márió: Érdekes műfaj a kritika. Annak idején irodalmárként olvastam 18-19. század fordulójáról való kritikákat. Létezett egy olyan műfaj pl., hogy elolvasták a művet (nem is mindig szépirodalmiakat) és a szöveg különböző pontjaihoz fűztek meglehetősen kritikus megjegyzéseket. Meg volt egy olyan műfaj is, ahol hosszasan tárgyalták a műveket és sorra vették a nyelvi, poétikai fogásait, sokszor azt is, hogy szabad-e ilyen vagy olyan metaforákat, hasonlatokat használni és többnyire elküldték a fenébe a szerzőt. Megvolt ennek is a bája, a mai fikázós kritikáknak is. De ezt a blogot éppen azért szeretem nagyon, mert itt nem ez megy, hanem rengeteget tanulok az inkább értekező, mint kritikai jellegű írásokból a filmekről, a műfajokról. Igaz, emiatt az itteni írások hosszúak (ami egyáltalán nem mindig hátrány), de cserébe mindig informatívak és érdekesek. Pl. e sorozat előző darabja feszegetett olyan problémákat, mint amiket te emlegetsz. Ez a fenti egy másik nagyon fontos kérdést feszeget: a hivatásos filmkritika hiányának szociológiai okait vizsgálja. Fontos kérdés és sok érdekes szempont van felvetve benne. Pl. hogy lehet-e valaki anyagilag önfenntartó módon akár csak félhivatásos (azaz nem ebből élő, de plusz források bevonását nem igénylő) kritikus.

Alec Cawthorne 2015.11.16. 19:45:15

Én sem hiszem, hogy lehetséges ma Magyarországon kizárólag filmkritika-írásból megélni. Ilyen tárgyú cikkekért (is) akkor kap talán komolyabb pénzeket az ember, ha történetesen celeb, vagy esetleg a szakma csúcsán helyezkedik el (pl. ha KAB-nak vagy Báron Györgynek hívnak, bár utóbbi évek óta magasról tesz a Filmvilágra, szerintem egyébként helyesen). Aztán van egy-két olyan ember, aki szinte minden nívósabb/jobban fizető lapnak szokott publikálni. (Nem sorolom a neveket, de Attila, te tudod, kikről van szó.) Hát nekik valahogy, úgy látszik, sikerült mindenhová bedolgozniuk magukat. (Hogy hogyan és miként, arról nem tisztem feltételezésekbe bocsátkozni.) De ha tényleg csak egy átlagos halandó vagy, nevetségesen kicsi pénzeket akaszthatsz le egy-egy szövegért. Szerencsére én soha, egyetlen percig sem akartam ebből megélni. Zsebpénznek persze jól jött, amit kerestem vele.

Egyébként sok tekintetben igaz természetesen, amit Kővári György Márió írt. Hozzáteszem, engem nem az zavar, ha valaki frivol, laza hangnemben ír. Ennek is megvan a bája. Engem inkább a fent említett igénytelenség, nyelvi pontatlanság és az obszcén nyelvezet bosszant. A múltkori cikkem kapcsán valaki azt mondta, hogy én baromi intoleráns és vaskalapos vagyok, mert nem fogadom el az enyémtől eltérő stílust. Holott az igazság az, hogy szívesen olvasok kötetlenebb, esetleg humorosabb tónusú kritikákat is. Ez is egy szín a palettán. Engem az ordenáré stílus, a túljátszott pozőrködés/vagánykodás, a nyelv karóba húzása, az olcsó műfajok (trash, belezős B-horror, exploitation) iránti túlzott és egyoldalú elkötelezettség/rajongás taszít. Kizárólag ez.

Ja, és természetesen folytatjuk a sorozatot, nem merült fel igazából, hogy abbahagynánk. A trollokat pedig - ha lesznek még - gyors és fájdalommentes úton eltávolítjuk, úgy, ahogy a múltkor is tettük. Figyelmeztetgetés és teketória nélkül. Úgyhogy így próbálkozzatok a jövőben, kedves trollok! :)

Kővári György Márió · http://filmkockasag.blog.hu/ 2015.11.16. 20:15:55

@FOUREY:

Nincs azzal gond, ha valaki filmekről akar írni; csak nyugodtan. Nálam is egy önkifejezési eszköz a saját blogom, amit már évek óta csinálok, akkor is, ha kevesebben olvasnak. Nem célom állandóan kikerülni az Indexre, bár tény, hogy néha írok valamit ezzel a szándékkal, és párszor össze is jött a dolog.

De nekem akkor is az az egy vélemény számít, amikor megdicsérik az írásomat. Nem kell velem egyetérteni, mert nyilván én is szubjektív vagyok olykor, noha tudatosan törekszem az objektivitásra, de ha 1000 emberből csak egyetlenegynek felkeltem az érdeklődését, megnézi az adott filmet, ami ugyanazt a hatást éri el nála, mint nálam, ugyanazokat a gondolatokat ébreszti benne, mint bennem, ugyanúgy képes tanulni belőle, ahogy én, akkor már megérte. Több mint négy év alatt, mióta a Filmkockát írom, talán ha 3-4 ilyen volt.

Ez az, ami az átlagos filmes blogokból hiányzik: a szív. Csak elmennek valamilyen sajtópremierre, megnéznek egy újabb filmet, írnak róla, hogy ilyen, vagy olyan, esetleg lepontozzák. Nálam nincs pontozás, nálam ajánlás van.
Én csak akkor fikázok valamit, ha okom van rá, vagy az adott film megérdemli. Hidd el, sokkal jobban szeretek dicsérni, csak hát ahhoz olyannak kell lennie a filmnek is, hogy legyen mit dicsérni. A verekedő óriásrobotok és szörnyek meg szuperhősök is lehetnek jók, megvan a maguk létjogosultsága, ez tény, de alapvetően nem ez számít, hanem hogy mi van mögötte, mit képvisel. A legtöbb film semmit, csak üres szórakoztatóipari termék. Nekem az a célom, hogy kimazsolázgassam az értékes alkotásokat, akár amerikai, akár másmilyen. Az újdonságot keresem, nem a lerágott csontot.

És továbbra sem számít, hogy nekem személy szerint tetszik-e, amit látok. Ha egy film jó, az tőlem függetlenül az. Ha egy film rossz, akkor sem lesz jó, ha világsiker és százmilliókat profitál. Lehet, hogy egyes helyeken pénzben mérik a minőséget, de nálam nem.

Igyekszem annyit írni, amennyi mondanivalóm van, ez hol hosszabb, hol rövidebb. Ügyelek a helyesírásra és a fogalmazásra, nem csak összedobok egy bejegyzést, aztán ellenőrzés nélkül publikálom. Huszonötször is átolvasom, mielőtt kiengedem, és még utána is javítok, ha észreveszek valamit, szóismétlést, fogalmazási hibát, bármit. Nem azért, hogy mit szólnak majd mások, hanem mert nekem számít, hogy jót adjak ki a kezemből, pláne, ha még a nevemet is odaírom.

Szeretném hinni, hogy fontos a véleményem, hogy taníthatok valamit másoknak, hogy elismernek néhányan, de akkor sem vagyok hajlandó Puzsér-szintű pojácává válni, csak hogy szerezzek néhány olvasót.

Nálam az írás hobbi. Van időm, van mondanivalóm, van kedvem, értek is hozzá, hát csinálom, ráadásul minden "jogom" megvan hozzá, tekintve, hogy évekig dolgoztam filmekben, külföldiben is, bemutattak moziban is, szóval nem csak úgy osztom az észt, hanem pontosan tudom, miről írok.

Ami a "rendes" kritikák hiányának szociológiai okait illeti, szerintem a világ nagy részén, és Magyarországon a filmkultúra halott, megszűnt. Ma film alatt az emberek 99%-a amerikai szemétre gondol. 2 órányi sekélyes kikapcsolódás, puszta szórakozás, semmi több. Az számít, hogyan néz ki egy nő vagy egy pasi a filmekben, mennyire vetkőzik, hány embert öl meg, nem pedig a történet. Sablonok és közhelyek ismétlik önmagukat évek, évtizedek óta.
A film ereje és hatalma mára nagyrészt elveszett. Már nem véleményformáló tényező, kifejező eszköz, hanem szimpla szórakoztatás. Persze lehet ezt is igényesen, jól csinálni, sőt még akár komoly mondanivalóval, szándékkal is. Egyik nem zárja ki a másikat.

És hát az is lemérhető a "rendes" kritikák hiányán, hogyan változik az általános értelem, mennyire képesek az emberek, a bloggerek felismerni bizonyos dolgokat, szimbólumokat, jelentéseket, hogyan tudják azokat értelmezni. Elárulom: nem nagyon, igaz, a filmek zöme sem bonyolítja túl magát, ami érthető, hiszen tömegtermékek, amiket egy több százmilliós piacon kell tudni eladni.

Mindegy, a lényeg a szív és az érzék. Ha ezek nincsenek, akkor tök mindegy, ki mit és hogyan ír. Úgy szoktam mondani, hogy "valaki érzi a filmet". Amikor nézel vagy csinálsz valamit, akkor látod, tudod, érzed, hogy mi az, ami jó, és mi az, ami nem. Látod a hibákat, látod, mi működik, és mi az, ami felesleges vagy hülyeség. Ennek talán több köze van az egyéni intelligenciához és jó ízléshez, mint akármilyen szakirányú végzettségnek. Tehát nem muszáj valakinek a világ legműveltebb emberének lenni ahhoz, hogy érzéke legyen a filmekhez. Ezt nem lehet megtanítani vagy megtanulni, ez vagy van, vagy nincs.

FOUREY · http://baloldaliliberalis.blog.hu/ 2015.11.17. 17:04:34

@Kővári György Márió: Mivel amellett, hogy politikáról blogolok, kutató is vagyok, aki akadémiai munkából él, igazán fájna a szívem, ha intellektuális tevékenységeket csak hobbiként lehetne űzni.

A 18-19. század nagy vívmánya volt, hogy - egy hosszabb folyamat eredményeként - egy sor ilyen tevékenység értékét elkezdték anyagilag is elismerni és kár lenne, ha ez a folyamat teljesen elhalna. Nem is csak azért, mert akkor más munkát kellene keresnem, hanem, mert a dilettáns/amatőr/hobbi alapú intellektuális tevékenység nem alábbvaló ugyan a hivatásosnál, de a dolog lényegéből fakadóan, ha mindenki csak kevés időt és energiát tud rászánni a dologra, akkor az egész diskurzusnak az összetettsége, mélysége, kiterjedése sokkal kisebb lesz, mint, ahol emberek sokasága sok időt tud rászánni. Ez különösen látványos a tudományos és technikai tudás felhalmozásánál, ahol a kis, hagyományos, zártabb társadalmakban sokkal nehezebben kumulálódik tudás, mint ahol sok ember össze van zárva és folyton egymással kommunikálnak.

Tudom, ez nagyon távoli és absztraktnak tűnő fejtegetés, elnézést is érte, csak annyit akarok vele mondani, hogy sokkal jobb egy olyan kultúra, amelyben többen vehetnek részt, többféle szerepben, többféle műfajt művelve. Nem hiszem, hogy vita lenne akár a szerző és köztem, akár közted és köztem, hogy az ilyen műfajú szövegeket megjelentető blogoknak azért nehéz, mert kevés az érdeklődő és hogy drága mulatság a filmekről írás.

A kérdés az, hogy ezt hogyan ítéljük meg. Én a fenti okokból ezt inkább negatívan értékelem, ha jól értem, amit írtál, te inkább elfogadó vagy (legalábbis amit az ilyen tevékenység értékéről - szív, lélek, stb. - mondasz, azt én így értem). Nekem semmi kifogásom a szívvel-lélekkel írt szövegek ellen, sőt, de azt látni kell, hogy az ezen a blogon leírt szövegek nagy része elképesztő mennyiségű időt, energiát, s részben pénzbefektetést igényelnek - erről is szól a poszt -, s ezért csak nagyon drága hobbiként űzhetők vagy akkor, ha megteremthető az a közeg, amelyben van helye egy ilyen műfajnak IS az általad dicsért műfaj mellett. Nagy kérdés, hogy ez lehetséges-e. Én hajlok rá, hogy igen. Az emberek nem csak maguktól olyanok a filmekkel kapcsolatban, mert olyannak születtek, hanem attól is, hogy az őket körülvevő kultúra milyen normákat tekint érvényesnek. A normákat meg emberek csinálják és alakítják. Nem mondom, hogy elég a puszta jóakarat, hogy a világ megváltozzon, de nem is szabad feltartott kézzel megadni magunkat a sorsunknak.

Kedvenc Machiavelli-idézetem :) is erről szól:

"Előttem sem ismeretlen, hogy sokan úgy gondolták, vagy úgy gondolják, a világ dolgait Isten és a szerencse igazgatja, s emberi ésszel ezen mit sem lehet változtatni, ellene nincsen orvosság; mindezt azért, hogy azt állíthassák: nem szabad a munkában megizzadni, bízza magát mindenki a sors kegyére. Napjainkban sokan osztják ezt a vélekedést, hiszen nap mint nap annyi minden történik, ami meghazudtol minden emberi számítást. Erre gondolván magam is némelykor fejet hajtottam vélekedésük előtt. De míg szabad akaratunk van, úgy ítélem, igaz, hogy a szerencse felerészben ura tetteinknek, hanem a másik felét, vagy majdnem annyit, önnön erőnk mozgat. Hasonlatos ez némely pusztító folyóhoz, mely, ha megárad, elönti a síkságokat, összemorzsolja a fákat és épületeket, elviszi a földet egyik helyről, és lerakja másutt: mindenki menekül előle, pusztító haragjától rettegve, s gátat emelni ellene képtelen; de mert ilyen, nem marad más, mint hogy a lakosság nyugalmas időben előre fölkészüljön gátakkal és töltésekkel, mert ha felduzzadván csatornákba ömlik, tombolása korántsem olyan féktelen és káros. Éppen így van ez a szerencsével is: ott mutatja meg hatalmát, ahol nem áll vele szemben biztos erény, s oda fordítja haragját, ahol gát és töltés nem állja útját."

Kővári György Márió · http://filmkockasag.blog.hu/ 2015.11.17. 20:04:15

@FOUREY:

Sajnos, az olyan kommersz területeken, mint a film, nem nagyon lehet már intellektuális munkát végezni szerintem, bár én továbbra is alapvetően művészeti ágként tekintek a filmre, bár ez alatt ne valami lila gőzös kísérleti alkotást érts. A művészet inkább értékteremtő tevékenység, vagy valami ilyesmi.

Hollwood túlságosan átvette az irányítást, ami abból a szempontból nem baj, hogy a filmek a közönség számára készüljenek, és ne a rendező szűkebb környezetének. Helyesnek gondolom azt, hogy ne csak művész legyen egy filmes, de jó szakember is, és ha kell, iparos. Ez egy szakma is, amit meg lehet tanulni, és művészi cél nélkül is lehet igényesen művelni.

Az internet megjelenése, a nyomdai költségek, stb. mind hozzájárult ahhoz, hogy ezt az egészet ingyen is lehessen csinálni, ezért aztán minek fizessen valaki, ha ingyen is megkaphatja ugyanazt. Nem tetszik ez a fajta hozzáállás, de attól még ez van. És egyre inkább megszokja mindenki, hogy filmkritikákért nem jár fizetség, hiába töltök egy-egy cikk megírásával órákat.
Basszus, egy hülye celebmagazinnak írókat jobban megfizetnek, mint egy filmes újságírót. De a piac is diktál sajnos. Mikor mire van igény, és persze a fogyasztói, társadalmi szokások alakulása is közrejátszik. Mondjuk, ebből a szempontból mi talán előbbre vagyunk, mint az amerikai, hiszen nálunk a film eleve művészetnek indult, és csak később alakult át. Jó, kezdetben az amerikai filmben is több művészi igény volt, de aztán az 1920-as években egyre jobban elüzletiesedett. Bár ha azt vesszük, hogy már az első mozielőadás a Lumiere-testvérek részéről is fizető műsor volt, utána pedig a kinematrográfia vásári mutatvány lett...

Egyetértek. Jobb az a kultúra, jobb és értelmesebb az a társadalom, aminek van valódi kultúrája és annak alakításában, de befogadásában is sokan tudnak részt venni, akár hivatásszerűen is.

Az írásnak valóban van anyagi vonzata, amennyiben moziba megy az ember. Én elég ritkán jutok el moziba, bár egy ideje nem nagyon van kedvem menni, mert a filmek rosszak és már nincs meg az a hangulat, mint régen. Meg arra se vagyok kíváncsi, hogyan zabálják körülöttem a pattogatott kukoricát. Ha én enni akarok, étterembe megyek, de nem moziba, mert oda filmet nézni jár az ember.
Ha azt vesszük, akkor az internet és az áram is költség, utána viszont tényleg csak a ráfordított idő marad, ami abban az esetben nehéz, ha valakinek van munkája, nem tud akármikor írni.

Aldric 2015.11.18. 08:56:38

@Kővári György Márió: "Egyetértek. Jobb az a kultúra, jobb és értelmesebb az a társadalom, aminek van valódi kultúrája és annak alakításában, de befogadásában is sokan tudnak részt venni, akár hivatásszerűen is." Igen, itt a lényeg szerintem is. Örülök, hogy egyetértünk. :)

Pár dolog eszembe jutott, nem tudom, hogy érdekesek-e, de azért leírom.

"Sajnos, az olyan kommersz területeken, mint a film, nem nagyon lehet már intellektuális munkát végezni szerintem, bár én továbbra is alapvetően művészeti ágként tekintek a filmre, bár ez alatt ne valami lila gőzös kísérleti alkotást érts. A művészet inkább értékteremtő tevékenység, vagy valami ilyesmi." A művészet definíciójában nincs köztünk vita. Azt, hogy ne lehetne intellektuális munkát végezni, azért továbbra is vitatnám, hiszen produkciós oldalon is rengeteg olyan terület van, ami intellektuális jellegű: a forgatókönyvek megírásától a technológiai és művészi feladatokig. És szerintem ugyanez van a befogadói oldalon is. Ahogy kicsit lejjebb is írod, a film kezdettől "fizető műsor" volt. Ez önmagában nem zárja ki azt, hogy művészet is legyen. Sőt: minden művészet mindig is fizető műsor volt, mert mindig munkaidő befektetést követelt a művészektől. Ennyiben mindig is roppant kommersz volt a festészet is, a szobrászat is, az irodalom is. Volt persze idő, amikor - főleg az irodalom, meg a filozófia - gazdag emberek hobbijaként ("literary gentleman") is működött, de akkor is pénz kellett hozzá, hiszen azért éppen a gazdag emberek hobbijaként működött.

"Helyesnek gondolom azt, hogy ne csak művész legyen egy filmes, de jó szakember is, és ha kell, iparos. Ez egy szakma is, amit meg lehet tanulni, és művészi cél nélkül is lehet igényesen művelni." Nagyon igaz. Viszont az is igaz, hogy gyakorlatilag minden mesterségre igaz, hogy van benne művészi potenciál és hogy a tehetségesebbek jobban csinálják. A nagyapámmal bezárólag a családom minden férfitagja sok-sok generáción át asztalos volt: kétlem, hogy minden generációban mindenki nagyon tehetséges lett volna. Sőt. Kommersz mesterséget űztek, amit ugyanakkor lehet művészetként is művelni. Az egyik nagybátyám pl. már csak művészetként művelte, intarzia arcképeket csinált kedvtelésből. A nagyapám is csinált díszbútorokat, egy-kettő meg is maradt. De azért a zömük egyszerűen csak több-kevesebb kézügyességgel művelte a hagyományos családi mesterséget. Én nem látok ebben semmi rosszat. Se abban, hogy volt, aki művészkedett közülük, se abban, hogy a zömük nem. Ezzel a példával arra próbálok rávilágítani, hogy művészet és mesterség között mindig van átjárás, a filmekre nézve szerintem ez nem nagyon specifikus dolog. Legfeljebb annyi, hogy a filmezés egy extrémen drága művészeti ág. De ez se kivételes. Michelangelo se nagyon faraghatott volna hatalmas márványszobrokat vagy festhetett volna óriási freskókat, ha nem a világ leggazdagabbjainak dolgozik.

"Ha én enni akarok, étterembe megyek, de nem moziba, mert oda filmet nézni jár az ember."

Ezzel kapcsolatban kicsit ambivalens a véleményem: engem is zavar, hogy csámcsognak körülöttem, de másfelől néha az az érzésem, hogy túlaggódjuk ezt. Megint kultúrtörténetileg: a színházak a 19. századig evős-ivós helyek voltak, részben innen is volt az, hogy volt elég étel megdobálni a rossz előadást. :) Ettől a belátástól nem zavar kevésbé a csámcsogás, de azért nem vagyok olyan szigorú a jelenség megítélésében, csak személyesen utasítom el. A túl steril környezet néha élhetetlen világot eredményez. A feleségemmel jártunk már úgy, hogy színházi előadásra nem engedtek vissza a helyünkre, mert gyereket vár és előadás közben ki kellett mennie a mosdóba, holott fent a kakasülőn voltunk, a sor szélén nem is láttak a színpadról minket és másokat se zavartunk a jövés-menéssel. (Lehet persze mondani, hogy minek akarunk kultúrát fogyasztani ilyenkor, de szerintem meg örülni kellene, hogy van még, aki kultúrát akar fogyasztani.)

"Az írásnak valóban van anyagi vonzata," Hát igen. Sőt. Mindennek van, amire emberek legalább valamennyi időt lekötnek. Ebben az esetben nem túlzás azt mondani, hogy az idő pénz. Te is sok példáját hozod ennek, de a fenti poszt is szisztematikusan tárgyalja a problémát.

Kővári György Márió · http://filmkockasag.blog.hu/ 2015.11.18. 09:26:20

@Aldric: Nem tudom, mennyire van így, de talán a művészet mára kissé megváltozott, úgy értem, akadnak néhányan, akik valamiféle kreatív hobbiként fogják fel... pl. tegnap láttam egy kiállítást Malgot István szobraiból, és simán úgy képzeltem el egy ilyen embert, mint aki egész nap a műhelyében dolgozik, de közben fogalmam sincs, miből él. Jó, nyilván pályázatokat küld be, tanít valamilyen iskolában, stb. Az átlagember is azt hiheti, hogy akár egy filmkritikus is kizárólag ezt csinálja, holott még a profik sem tudnak ebből megélni.

Amit a gazdag emberekről mondtál, arról az jut eszembe, amikor pl. a reneszánsz idején a művészeket mecénások karolták fel és "tartották el", így tényleg nem kellett dolgozniuk a szó hagyományos értelmében, hanem minden idejüket az alkotásnak szentelhették. Én ugyan nem vagyok művész, de valaki attól még felkarolhatna. :D

A film mint művészeti forma... hát... a filmnyelv és dramaturgia adott, szóval ha azon túllép az alkotó, akkor a mondanivalóban és célban lehet művészeti többlet, meg persze a fényképezésben, csak persze annak is akkor többnek kell lennie sima "mutatásnál".

Jó, lehet, hogy csak én gondolom így, hogy ne zabáljanak körülöttem... de ha én kibírok 2 órát, akkor más miért nem? Nem a sterilség a lényeg, hanem nem tudok esetleg odafigyelni a filmre, mert belezörögnek a fülembe. Ha én kifizetem azt a nem kevés pénzt a jegyre, akkor nem akarom, hogy zavarjanak, és másnak sincs ehhez joga. Ahogy én nem teszem, úgy más se tegye.

A színházi eset a feleségeddel... hát, tekintve az állapotára, azért igazán kivételt tehettek volna. Nyilván ez valamilyen íratlan szabály, hogy ne zavarják a többi nézőt a mászkálók, de ez egyedi eset volt, amit nyugodtan felül lehetett volna bírálni. Szerintem.

FOUREY · http://baloldaliliberalis.blog.hu/ 2015.11.18. 16:56:57

@Kővári György Márió: "valamiféle kreatív hobbiként" persze, művelhető szinte minden művészi mesterség. Ebben sincs vita köztünk, azt hiszem. Ezzel együtt a művészi tevékenység is és a művészetkritika is, ahogy a tudomány is, időt és pénzt igénylő dolgok és lehet profin is csinálni őket, azaz lehet meg is élni belőlük. A 20. század elején a magyar költők újságírásból éltek és a költészetből alig jött ki pénz. Aztán voltak jobban fizető időszakok is. 90 után megint ínségesebb világ jött, alig néhány írónak volt elég sok eladott könyve ahhoz, hogy megéljen belőle, de a folyóiratok és az egyetemi tanszékek azért elég sok kritikust, szerkesztőt eltartottak, mert akkor a folyóiratkultúrának volt egy reneszánsza: rengeteg lap volt, rengeteg kisebb-nagyobb finanszírozási csatorna. El lehetett ezzel lenni. Ma ez is egyre nehezebb. Sőt, szinte lehetetlen, ahogy a posztban is szerepel. A piac jóformán csak a jófejkedőket tartja el jól-rosszul, a többieknek meg marad az általad emlegetett szívvel-lélekkel írás és a szűk körbe visszavonuló szakmázás. Erről, ahogy írod, talán a nagyközönség nem tud, de hát nem tilos elmondani. Szerencse, hogy itt ezen a blogon ez szóbakerül. Amiben viszont mind egyetértünk, azt hiszem: ezen a helyzeten jó lenne változtatni.

Arról, amit a reneszánszról írtál: igen, ez így volt. Sőt, voltak korábbi időszakok a történelemben, amikor voltak hivatásos művészek, meg azóta is sokszor voltak ilyen korszakok. Sőt, nem csak művészek, de filozófusok, orvosok, történészek stb. is voltak mecénások által eltartva. Például Locke is, Hobbes is arisztokrata családok eltartottjai voltak. Szóval: ha ilyesmire vágysz nem-művészként, talán nem is reménytelen a helyzet :) Komolyra fordítva a szót: a 18-19. században az változott meg, ha jól sejtem, hogy a művészetre, tudományra, stb. elkezdtek nem puszta díszítőmesterségként, hanem önértékkel rendelkező valamiként tekinteni, s onnantól egyre több művész tudott szakmaként megélni belőle, mégpedig úgy, hogy egyre kevésbé kellett a megrendelői igényeket figyelembevennie. Csokonai pl. megsértődhetett, hogy a Halotti verseit a megrendelő megcsonkítva adja ki, mondván, hogy ő poéta, nem versificator. De Mozart, Beethoven stb. is elkezdhette a tiszta művészet nevében a saját útját járni. Ezt mondjuk a reneszánsz művészek még nem tehették meg, mert ők mesteremberek voltak, akik szolgáltatást nyújtottak, pénzért. Egy példa a változásra: Michelangelónak lehetett nagy művészi öntudata, de ő akkor is csak egy szoborfaragó mesterember volt a megrendelői szemében, Beethoven viszont már kikérhette magának, ha szolgákkal együtt akarták a konyhában étkeztetni. A szegényen élő, csak halála után megbecsült művész paradox módon nem azért lett toposz, mert minden művész szegény volt, hanem mert erőteljes formában fejezett ki egy nagyon erős igényt: hogy a művész ne azt tegye, amit elvárnak tőle a megrendelők, hanem, amit a művészet diktál. Bármi áron. Ez messzire vezető történet. Amiről eddig is többször beszéltünk, az az, hogy bizonyos mértékig most mintha lenne egy csomó területen egy visszaamatőrizálódás, leépülés, ami azért valahol szomorú. De ebben sincs talán vita köztünk.

Más. Azt írod: "de ha én kibírok 2 órát, akkor más miért nem?" és "és másnak sincs ehhez joga. Ahogy én nem teszem, úgy más se tegye." Nem akarok túlzásokba esni, hiszen, ahogy mondtam is, engem is zavarnak mások, ezért ne érts félre, amikor azt mondom: az okfejtésed alapvetően hibás. Miért? Mert igenis van joga. A mai mozikba nem tilos bevinni ételt és italt és nem tilos odabent enni. Sőt, erre bátorítják is az embereket. Az, hogy ez neked nem tetszik, az emberileg érthető, sőt, rokonszenvezek is veled, de attól még nem lesz igazad abban, hogy nekik erre nincs joguk. És ezt az állításodat az sem teszi megalapozottabbá, hogy te kibírod-e. Ők nem azért esznek, mert nem bírják ki, hanem mert joguk van rá és élnek a jogukkal. Mondok egy példát, ami talán érthetőbbé teszi az érvelésem: én nem autózom a Belvárosban és szerintem mindenki kibírná, ha nem jönne be autóval ide. Mi több, kifejezetten károsnak tartom, hogy megtehetik. Csakhogy ettől még az embereknek joguk van ezt tenni.

Ami a színházat illeti: sajnos, nem egyedi a példa, van benne némi tapasztalatunk e téren, de a történet szempontjából mindegy is. Mindössze arra próbáltam rávilágítani, hogy a művészetek fogyasztása során néha túlszabályozzák a mit lehet és mit nem kérdést. A mi esetünkben a színháziak alkalmaztak túl mereven egy szabályt. Máskor előfordult, hogy egy koncerten a mellettünk ülő néni volt hasonló helyzetben bunkó velünk, mert zavarta a jövés-menés, ami a klasszikus "moralizáló agresszió" példája. Akárhogy is: szubjektíven engem is sok minden zavar és sokszor mondom dolgokra ingerülten, hogy "be kéne tiltani", de ha lehiggadok, azért mégis hajlok rá, hogy egy kis türelem és megértés sokat tud segíteni az ilyen nehéz helyzeteken.

Kővári György Márió · http://filmkockasag.blog.hu/ 2015.11.18. 19:57:50

@FOUREY: Hidd el, nekem is lenne kedvem filmkritikákból meg hasonlóból élni, de hát nem ez a helyzet sajnos.

A nagyközönség nem hiszem, hogy fizetne azért, amit ingyen is megkap, akár jófejkedő, akár komoly írásról van szó. Meg hát hogyan lehetne beárazni az ilyesmit? Cikkenként fizetnének, vagy órabérben? Nemrég egy bejegyzéssel közel két hetet vacakoltam, igaz, nem magával az írással, hanem a hozzá tartozó galéria összeállításával, amiben több száz kép van. A blog.hu állandóan megette a beillesztett, már kész galériákat, erre kezdhettem az egészet előröl. Persze, minden magyarázatot a képekhez újra kellett írnom, persze, egy idő után már mindegyikre emlékeztem. Legalább hatszor csináltam újra mindent, de a hülye oldal nem bírta el a 20 galériát, ekkor meguntam, és átvittem az egészet a flickerre, onnan szúrtam be az albumokat. Megérte, több mint ezren olvasták, és volt egy dicsérő komment is, szóval elégedett vagyok.

Oké, akkor mecénást keresek, egy csinos, barna hajú lány személyében. :D

Zavarni engem nincs joga, nem enni-inni, így értettem. Ill. persze, nem tiltja a törvény, de ez valahol íratlan szabály, hogy nem zavarunk másokat. Tudom, hogy kissé túlzó a véleményem, de egyszerűen így érzem. Csak azt a viselkedést várom el, amit én is mutatok.
Szóval nem jogtalanság, egyszerű neveletlenség vagy kulturálatlanság. Vagy tényleg én tévedek, ha azt hiszem, hogy a mozi a filmeknek van, nem pedig az evésnek. Én személy szerint nem is tudok odakoncentrálni egy filmre, ha közben mást csinálok. Persze, a mai filmekre már elvétve kell csak odafigyelni, szóval tök mindegy, ki mit csinál közben. Megiszik 1 liter kólát, félidőben kimegy a klotyóra, és amikor visszajön, akkor sem maradt le semmi fontosról.

Persze, igazad van, azért én sem csinálok casus bellit a rigolyáimból. :D

Sergő Z. András 2015.11.20. 16:25:58

Érdekes dolog ez: leginkább az a furcsa, hogy -nem tudom ti hogy vagytok vele- nem látok működőképes modelt. Csak nagy médiabirodalmak rovatai léteznek piaci alapon, szintén 2-3 állandó alkalmazottal, nyilván valamennyire megkívánt tartalommal. A többiek pedig vagy mellékeseznek, vagy szabadúszók. Nálunk (filmtekercs) nagyon sokat számít az, hogy mennyire tudjuk integrálni a gyakornoki programból érkezőket. Ha valaki "csak" cikkeket ír, abban azért hamar lelkesedését veszítheti. Ha azonban megtalálja azt a feladatot, amit ő tud legjobban mind közülünk, azt már sokkal szívesebben teszi, mert integrálódik egy csapatba. Feladat van bőven, szóval mindenki talál magának, ha szeretne. Éppen ezért viszonylag nagy létszámú szerkesztőség dolgozik, akiknél leginkább a belső kommunikáció gördülékenységére kell figyelni.

FOUREY · http://baloldaliliberalis.blog.hu/ 2015.11.20. 19:15:40

@Kővári György Márió: "Tudom, hogy kissé túlzó a véleményem," Hát igen. Ahogy az én véleményem is túlzó, hogy senki se jöjjön autóval a belvárosba. :)