Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

Péntek 13.

2015. november 13. 21:02 - Alec Cawthorne

Mivel november 13-a és péntek van, stílszerűnek tartottam, hogy ma este a '80-as évek hajnalának egyik legnépszerűbb slasherjéről írjak. Sean S. Cunningham munkáját máig komoly kultusz övezi a horror hívei részéről. A hokimaszkos gyilkos históriája ráadásul mindeddig nem kevesebb, mint nyolc (!) folytatást ért meg. Nem tisztem megítélni e darabokat (hiszen derekasan bevallom, egyet sem láttam közülük), mindazonáltal gyanítom, hogy finoman szólva is kétes értéket képviselnek. Ez persze még nem is lenne baj (már A texasi láncfűrészes mészárlás második része is csak halovány és szolgai utánzata a nagy elődnek), de - és ismét megrendítő vallomással kell előállnom - engem már a legendás első rész sem nyűgözött le. Értetlenül állok a magasztaló vélemények sokasága előtt.

Persze valljuk be, tulajdonképpen maga a slasher is rendkívül merev panelekből építkező, faék-egyszerűségű alműfaj, amelyben eredeti darabot összehozni bizony izzasztó feladat. A már említett Texasi láncfűrészes mészárlás talán az egyetlen igazán hangulatos és zsigerien hátborzongató mozi, melyet ez a hagyomány valaha is az utókornak adott. Állítom ezt úgy, hogy üres óráimban számos slasherhöz volt szerencsém (szerencsétlenségem?) az elmúlt évek során. Akadt köztük tisztes középszer (Halloween, Az erdei fantom), álomba ringató dögunalom (Prom Night, Final Exam), de már-már biológiai fájdalmat okozó, kifejezetten gyalázatos kellemetlenkedés (The Prowler, Boldog születésnapom) is.

A slasher műfajának legnagyobb - és áthidalhatatlan - problémája, hogy ha egy ilyen típusú filmet láttál, láttad az összeset. Mindegyik slasher ugyanarra a cselekménymechanizmusra épül: adott egy fiatalokból (általában tinikből, vagy kora húszasokból) álló csapat, akik kempingezni vagy kirándulni indulnak a természet lágy ölére, csakhogy úticéljuk elátkozott hely, rettenetes monstrum lakja, akit általában valamilyen súlyos trauma ért a múltban, és ezt akarja megtorolni a szex, pia, rockandroll szentháromság jegyében önmagukból kivetkőző kamaszokon. Ifjú hőseink szép lassan hullani is kezdenek, akár a legyek. A közelükben ólálkodó, titokzatos gyilkos avatott módon használja szúrószerszámát, s kéjes élvezettel vájja azt bele a friss húsba. A fiatalok előbb sokkot kapnak, majd fejvesztve menekülni kezdenek, ám mindhiába, egyikük sem lelhet kiutat, kivéve azt a lánykaraktert - őt a szakirodalom "final girlnek" nevezi -, aki végül eredményesen aktivizálja magát, ellenszegül a monstrumnak, és végül sikerül is diadalt aratnia fölötte. Vagy legalábbis megmenekülnie.

Sajnos ez a rendkívül rugalmatlan szabályrendszer kiszámíthatóvá és unalmassá teszi a slasherek többségét. Persze értjük mi: éppen az volna a lényeg, hogy a néző eleve kész elvárásokkal üljön be egy efféle filmre, és a történet furfangjai, a mély értelmű dialógusok vagy a túlságosan komplexre fazonírozott karakterek helyett (e fogalmak a slasher univerzumában természetesen teljességgel ismeretlenek) a zsigeri, szó szerint húsbavágó élményre tudjon koncentrálni. A legtöbb esetben azonban éppen a nem túl igényes megvalósításnak, a béna színészi játéknak és a forgatókönyveket uraló monotonitásnak köszönhetően a slasherek mégsem a várt, színvonalas horrorélményt szállítják. Egyébiránt is nehéz igazi, csontig hatoló horroratmoszférát teremteni, amelyet az ember tényleg dermesztőnek - és nemcsak "egzotikusnak" talál -, de ha ráadásul ennyire lecsupaszított alapanyagból kell dolgozniuk az alkotónak, és pusztán a néző vér, sikolyok, valamint fedetlen női keblek iránti kiapadhatatlan igényére apellálni, akkor még lehetetlenebb a helyzet.

Ennyi bevezető után talán nem csoda, hogy az én szememben a Péntek 13. sem váltotta meg a slashert. A történet most is ugyanaz, mint az összes többi filmben: egy kamaszokból álló, kellően virgonc és bohém csapatot megbíznak, hogy újítsák fel a Crystal Lake nyári tábort, amit évtizedekkel ezelőtt bezártak egy tragikus esemény miatt. Hőseink mit sem törődnek a hely múltjával és a környékbeliek intelmeivel, s úgy döntenek, helyreállítják az erdei létesítmény patináját, mire az első táborozók megérkeznek. Csakhogy hamarosan megjelenik köztük a gyilkológép, és azt hiszem, innentől felesleges is volna taglalni a történet részleteit.

Mindvégig hiába vártam, hogy ez a film a többi slasherhez képest valamiféle jól érezhető többletet nyújtson. Érdekes persze látni a fiatal, pályája elején bukdácsoló Kevin Bacont tejfelesszájú ficsúrként, és a férfiközönség nagy örömére néhány lánykarakter különösebb aggodalmak nélkül hajlandó megválni ruháitól, s felfedni bájait, de ezek csupán apró nüanszok, melyek mindössze néhány percig képesek elvarázsolni az embert. Van azonban a produkciónak még egy vitathatatlan fegyverténye. Még ha a gyilkolászás folyamata vontatott is (antagonistánk szépen, ráérősen végiglátogatja az áldozatait, miközben azok vagy alszanak, vagy tág pupillákkal merednek maguk elé a sötétben, vagy szenvedélyesen szeretkeznek egymással), a sivár hangulatot iszonyúan megemelik a már-már a film noir esztétikáját idéző éjszakai képek. Az eső örökké zuhog, a magányos kis erdőre pedig úgy telepszik a köd, akár az emberre az öregség: lassan, fokozatosan, de visszafordíthatatlanul.

Igazán kár, hogy más erényt nem csillant fel a Péntek 13. Sőt, meg kell valljam, bár az alkotók némi tekintélyre tettek szert a szememben a vizuális érzékenységükből kifolyólag, de ezt a tekintélyt a végjáték szilánkokra törte. Azt vártam ugyanis, hogy a gyilkos a hokimaszkos ámokfutó lesz, s reméltem, végül legalább néhány pillanatra megmutatják nekünk élesben is a kegyetlen monstrumot. Az, hogy végül is nem ő, hanem idős, s szemmel láthatóan megrendült fizikumú édesanyja követte el a brutális gyilkosságokat, végképp hiteltelenítette a szememben a Péntek 13-at. Joggal vetődik fel a kérdés: miként volt képes e bestia életerős fiatalembereket egyetlen szúrással a halálba küldeni? És hogyan tudja éppen egy fiatal lány útját állni, ha a megveszekedett boszorkány ilyen ördögi tehetségű mészáros? Na jó, természetesen a zárlatban maga Jason is "beköszön" a nagyérdeműnek: az elátkozott tó poshadt vizéből kinyúlva megkísérli magával rántani hősnőnket a mélybe. Nem sikerül neki. Ugyanígy nem sikerült berántania engem Sean S. Cunninghamnek. És azt hiszem, vagyunk még ezzel így egy páran.

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr698076590

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Tenebra 2015.11.14. 08:49:40

Sosem kedveltem különösebben én sem ezt az alműfajt, pedig lehetne benne kreatívkodni szerintem. Hiszen azokban a műfajokban lehet igazán, melyek nagyon kötöttek, és nagyon sokak kedvencei. Így a különlegesség, az eltérés nagyon is feltűnő lehet. A zsáner amúgy azért is fulladt ki a 80-as évek közepére-végére, mert nem tudott megújulni, senki sem vette a fáradságot 1-2 alkotón kívül, hogy valami kreatívat mutasson be a zsánerrel. Elsőre egész izgalmas volt pl. a Texasi láncfűrészesben elgondollkodni a rémen és a mészárláson. Mármint, hogy egy ember hogy juthat el idáig. De utána unalmassá vált, mert a filmek nem elemeztek, csak bemutatták, ahogy dögös kis tinpuncikat késsel vagy bárddal vagy fűrésszel kinyírnak.... Hát, felettébb izgalmas... :D

Én egy filmet tudnék még ajánlani a múltkori ajánlómon kívül: a Henry: Portrait of a Serial Killer-t 1986-ból. Nos, ez azért radikálisan változtat a sémán, mégpedig azzal, hogy a sorozatgyilkos szemszögével kell azonosulnunk. Nem tudom, láttad-e már, de ez egy nagyon érdekes, bár sok helyütt azért öncélúan brutális film. Gyakorlott horrorrrajongóként szabályosan rosszul voltam. És nem azért, mert véres, mert annyira nem is véres. Hanem nyomasztó és nihilista. Azaz tényleg a sorozatgyilkos lelki világát kell átérezned, és nem tudsz szabadulni, csak ha végignézted vagy kikapcsoltad a filmet. Valami ilyesmi hiányzott a slasherekből, hogy végre legyen bennük valami elemző attitűd. Mert itt van, hiszen megpróbálja bemutatni, mi visz rá valakit, hogy gyilkoljon. Kicsit engem a Vörös sárkány Francis Dolerhide-szálára emlékeztetett, mintha az ő szemszögéből akarná bemutatni a dolgokat. Csak az itteni címszereplőben szinte semmi érzelem nincs.

The Man Who Laughs · http://trashneveles.blog.hu/ 2015.11.21. 16:30:09

Én is idén néztem újra és mai szemmel szerintem sem egy kiemelkedő film, viszont hiba pont a Péntek 13-tól várni a műfajújító elemeket, hiszen a Halloween és a Texasi L. után éppen ez volt az, ami a legelemibb formában jelentette meg a műfaj sablonjait (kitalálva a nyári tábort, mint helyszint) és ezzel elindította a slasher 80-as évekbeli aranykorát.

Kicsit értetlenül állok az előtt, hogy miként nem tudta a szerző, hogy ebben még nem az öreg Jason kaszabol, hanem bájos édesanyja (az ő alakítása amúgy szerintem remek). Nem bántásból mondom, csak az internet korában nehéz az ilyen infókat elkerülni (pl.: szerintem ma már lehetetlen valakinek úgy megnéznie a Hatodik érzéket, hogy ne tudja előre a csattanót, vagy hogy a SW-ban ne tudja, kicsoda Darth Vader).

Amúgy a kritika nagyrészével egyetértek, bár én valamelyest kedvelem a műfajt - leginkább a Rémálom az Elm utcában szériát, na az - különösen az első és a hetedik rész - képes valódi többletet nyújtani, vagy a Deliriát - igaz ez nagyon mereven követi a zsáner szabályrendszerét, de mindezt roppant hangulatosan oldja meg.

A Péntek 13.-ra én is csupán 3/5-t adtam, azt is részben a pop kulturális jelentősége miatt, pl.: a szintén 1980-as Véres Valentin egy minden szempontból jobb film. Igazi gyöngye a zsánernek és simán érdemelt volna akkora sikert, mint a Péntek 13 széria (nem is értem, hogy a "bányász" hogy nem lett olyan kultikus gyilkoló gép, mint Jason). Még a Maniac egy érdekesebb darab, azáltal, hogy végig a gyilkos szemszögéből (POV) követjük az eseményeket.

Alec Cawthorne 2015.11.21. 17:15:51

@The Man Who Laughs: Nem szeretem előre lelőni a poénokat. :) A Hatodik érzék csattanóját sem tudtam előre. A Star Wars más tészta, a Darth Vaderes fordulat olyan mélyen bebetonozódott már a popkultúrába, hogy kis túlzással már egy óvodás is ismeri. :)

Egyébként való igaz, a Deliria egész jó kis film, bár az ugye nem amerikai, hanem olasz. De tényleg korrekt, remek a hangulata, és kellően feszült is. Egyedül a végső slusszpoén az, ami nagyon nem tetszett benne, és ez kissé levon az értékéből a szememben.

Amúgy én éppen a kultstátusza miatt vártam némi eredetiséget a filmtől. Gondoltam, ha már ekkora nimbusza van, biztos okkal. Hát, végül nem sikerült rálelnem erre a bizonyos okra, pedig mély empátiával és bizakodva ültem le a film elé. Egyébként nem is csak arról van szó, hogy nem egy originális szellemű filmről van szó, de pl. a Psycho-t eléggé szemérmetlenül kopírozza, több vonatkozásban is. :)