Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

Téboly

2015. november 07. 09:38 - Sir Cesare Finta Gonzago

Az ízig-vérig brit Téboly (1972) Sir Alfred Hitchcock filmes testamentumaként is értelmezhető. A Mester Londonba visszatérve üzent az utókornak és a fiataloknak: a riasztó méreteket öltő környezetszennyezés már a Temzét is elérte, a londoni hal- és zöldségpiacon vészesen kinyílt az agrárolló, a gyilkost kivéve mindenkinek sötét haja van, a francia konyhát ki nem állhatja az angol gyomor, a rendőrfelügyelő felesége pedig ún. női ösztönnel igazodik el a világ dolgaiban, intuíciói a férjét is segítik a nyakkendős gyilkosságok felderítésében.

Felettébb találó és humoros jeleneteken keresztül nyernek bizonyságot a fenti feltevések. Oxford felügyelő (Alec McCowen) a vacsoraasztalnál meséli kotnyeleskedő nejének (Vivien Merchant), hogy a hullamerevség beálltával az elkövető már csak az áldozat ujjainak eltörése révén szedhette ki áldozata kezéből a bűnjelet. Eközben a francia (reform)konyháért rajongó asszony éppen tör egy darabot a henger alakú extrudált kenyérből, és az éppoly nagyot roppan, mint a holttest ujjai. A visszafogott brit hétköznapok hűvösen nyugodt felszínének szenvtelen ábrázolásával ellentétben a gyilkosságok és a hullák bemutatása kifejezetten brutális. Változnak az idők, változnak az erkölcsök. A kivillanó mellek és fenekek látványa megejtő. A Mestertől még nem láttam ilyen kendőzetlenséget, de ekkor már megengedhette magának, hogy a néző – és talán ő maga is – kiélje magát. Ha másutt nem is, legalább a nézőtéren.

Az első áldozat bemutatása a többi Hitchcock-filmhez képest is sokkoló. Mintha kihúzta volna a nő nyelvét, és azt kötötte volna meg nyakkendő gyanánt. A rőt hajú férfi (Barry Foster) homloka gyöngyözött a verejtéktől, arcáról pedig lerítt a kéj. Egyszerűen zseniális, ahogyan látjuk a második sértettet, Babs-t (Anna Massey) bemenni a gyilkossal a lépcsőházba, majd a szegényes legénylakás kies szobájába és elhangzik a baljós mondat: „Nem tudom, sejtetted-e Babs, de te vagy az én nőtípusom…” Nagyon tetszett a Mester kimódolt szemérmessége. A kamera hirtelen megáll, és szégyenlősen hátrálni kezd a néma folyosó félhomályában, le a lépcsőn, ki a piactól zajos utcára. A Mester – csaknem úgy, ahogy a Psycho-ban – ezúttal is annyit mutatott meg a közönségnek a második gyilkosságból, amennyit feltétlenül szükséges. Semmit. A kéjvágy vezérelte első ölés kendőzetlen bestialitása után nem is kell több. Így a történteket nem látjuk, nem halljuk, csak a sejtelmes képek bevágásán keresztül szembesülünk a szörnyűségekkel.

A film talán egyetlen hibája az, hogy az elkövető kezdettől fogva olyan, mint egy gyilkos, holott Hitchcock éppen azt bizonyította korábbi filmjeiben, hogy a leghétköznapibb ember is gyilkolhat. Amikor például A gyanú árnyékában című rémdrámáját forgatta, a szerepe kihívásával nehezen megbirkózó Joseph Cotten-t kivitte egy lóversenypályára, és megkérdezte tőle, vajon hány gyilkos ül a nézőtéren. Cotten így döbbent rá, hogy a gonosztevők is hétköznapi emberek, nem szükségszerű, hogy „szégyenbélyegeket” (pl. vörös haj) viseljenek. Szembetűnő, hogy igazi hősök sincsenek az utolsó filmjeiben! Mellesleg Eva Marie Saint, Tippi Hedren és Grace Kelly - kedvenc hősnőim - nem mutatnának jól kitekert nyakú hullaként. A sértettek tipikusan angol nők, „kontinentális szemmel” ítélve, nem túlságosan szép küllemű hölgyek, bár azért ne legyünk igazságtalanok: a férfi "hősök" sem igazán hősök: Cary Grant és Jimmy Stewart nyilván nem játszhatta az elvetemült kéjgyilkost.

A szereplők az amerikai és az európai közönség előtt jobbára ismeretlen brit színpadi és filmszínészek, ám ez a rendezői mesterfogás a Téboly előnyére vált, mert nem hagyta eluralkodni az amerikai filmszínészekre jellemző klisé-szerű gesztusokat.A Téboly tetőpontja – az a bizonyos "krumpliszállító-jelenet" - a hitchcock-i életmű bizarr vonásainak esszenciája. Sir Alfred eljátszadozik a „hősével”, ahogy a kéjes örömből veszett pánikba fordítja át a gyilkos érzelmi reakcióját. Az „elnyújtott” suspense ezúttal is tökéletesen működik, mert bár többször is lebuktathatná a nyakkendős sorozatgyilkost, mégsem teszi – legnagyobb örömünkre. Amikor viszont minden reményünket elveszni látjuk, helyreáll a világ rendje. Az ártatlanul megvádolt, és a film egésze alatt menekülő Richard Blaney (Jon Finch) tisztázza magát a vád alól, és a kimért Oxford felügyelő stílszerűen, gentlemanként bánva a lebukott gyilkossal, így zárja a nyomozást: „Uram, nem viseli a nyakkendőjét.”

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr218057024

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

.Bulldeo 2015.11.12. 20:44:07

Nekem néha papírízűek a fordulatok ennél a filmnél, de elég jó a közege, és a humorral is jól operál. A vacsorás jelenet remek. Az általad említett brutális gyilkolás nekem inkább megmosolyogni való, főleg a kiöltött nyelv miatt.
Ugyanakkor a főhős börtönbe juttatása nekem egy nagyszerű, érett, pesszimista befejezés lett volna, és sajnáltam, hogy utána egy ennél egyszerűbb, optimistább krimi befejezést választott az öreg.