Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

TOPLISTA - A 20 legjobb amerikai gengszterfilm Tenebra szerint (4. rész)

2015. november 03. 21:29 - Tenebra

once-upon-a-time-in-america.jpg

Elérkezett az igazság pillanata: a TOP 20-as lista végéhez érve most az általam legjobbnak ítélt öt gengszterfilmet ismerhetitek meg. Lesz két meglepő, és két kevésbé meglepő cím, de az egyikkel bizonyosan mindenki egyet fog érteni. Mindenesetre a főszereplők nagy része most igazi nagyágyú, akik lentről kezdték, mégis messzire jutottak. Azonban karrierjük fordulatát ocsmány árulás okozta – avagy ezekben a művekben már nem is annyira a „rendszer a bűnös”, hanem az egyén, a bűnöző, aki annak ellenére szegi meg a testvériség becsületkódját, hogy már a csúcson van, már mindent elért. Avagy főszerepben az árulók. Lássuk, kik azok!

5. Sivár vidék (1973)
Terence Malick műve az egyik, ami kilóg a sorból. Malick, aki alapjáraton filozófus, és csak az utóbbi tíz évben vált aktívabb rendezővé (előtte húszévente csinált 1-2 filmet), a realista, mégis transzcendentális hangulatú műveivel vált ismertté. Pályáját a hetvenes évek Hollywoodjában kezdte, és a Sivár vidék (illetve az öt évvel későbbi Mennyei napok) ékes példája, reprezentáns darabja az „amerikai újhullám”-nak, a „hollywoodi művészfilm” paradoxonjának. Jóllehet, mindkét filmje, így a Sivár vidék is egy ismerős műfaji séma mentén építkezik. A Sivár vidék a Bonnie és Clyde-sztorit dolgozza fel, persze csak áttételesen. Azaz a „menekülő szerelmesek” gengszterfilm-változathoz nyúl, hogy bemutassa az ötvenes évek vidéki posványába ragadt nihilt. A kukásból lett rablógyilkos Kit mintegy a jelentéktelenség ellen lázad fel, amit a kapitalista jóléti társadalom kényszerít az egyénre. Mert hát hiába a viszonylagos stabil egzisztencia, ha a társadalmi konvenciók múltszázadi prüdériával betonozzák be az egyént egy jól körülhatárolt szerepbe. Kit a gengszterizmust mint alternatív identitást használja fel arra, hogy kitörjön szerelmével. Sissy Spacek karaktere egyben naiv narrátor is, aki kommentálja Kit ámokfutását, és így kontrasztba kerül a valóság és a mitizáló attitűd. Kit ugyanis egyszerű gyilkos, azonban mind a lány, mind pedig a rendőrök szemében hőssé válik. Azaz Malick műve nemcsak azért remek film, mert kiválóan mutatja be a gengsztersztorin keresztül vidéki Amerika lelki nyomorúságát, hanem azért is, mert reflexív technikával tárja fel, hogyan lett a gengszterekből, a bűnözőkből népi hős.

4. Mocskos zsaru (1992)
Nos, itt a másik film, ami egyértelműen kilóg a listáról. De Abel Ferrara remekműve nemcsak azért lóg ki, mert filozofikusabb, lassúbb film, mint az átlagos gengszterfilmek, hanem mert tulajdonképpen nem is annyira gengszterfilm. Mivel centrumában a Harvey Keitel által alakított címszereplő áll, azaz inkább rendőrfilmnek kellene felcímkézni. Ám, ha megnézzük a Mocskos zsarut, gyorsan kiderül, hogy itt végső soron inkább a gengszterfilmes narratíva érvényesül. Harvey Keitel figurája a törvényt a saját presztízsépítése és drogszerzés végett használja. A bűnözőket megfélemlíti, így csikar ki belőlük „anyag”-ot, a szerencsétlen, jogsi nélkül, apjuk kocsijával hajtó tinilányokat pedig virtuális nemi erőszakba viszi bele. Vagyis Keitel karaktere csak jelvénye miatt zsaru, módszereiben gengszter. A nagyváros keresztapja, akitől félnek a bűnözők is. A sztori viszont azért nagyon érdekes, mert ennek a kvázi gengszternek a megigazulásáról szól. Vagyis szólna, ha Keitel zsaruja nem a szélsőségek embere lenne: egy apáca pár suhanc általi megerőszakolása és a nő példátlanul megbocsátó magatartása hatására keresztapából naiv mártírrá válik. Persze Ferrara nem csinál a filmből Mocskos arcú angyalokat, hát még Viharos húszas éveket nem. Művében ugyanaz bomlik ki a nagyváros szintjén, mint a Sivár vidékben: a züllés sötét bugyraiba ereszkedünk le, és azt látjuk kibomlani, hogyan használja fel valaki a törvényt saját, önös érdekeihez – legyen bár szó bűnről vagy megtérésről. A kiváló, komplex és epizodikusságában, lassúságában is izgalmas sztorit Harvey Keitel remek játéka koronázza meg, aki nem kevés utalást tesz az Aljas utcákra és a Fingersre. Főleg, hogy Ferrara itt is megidézi a Pledging my Love c. szerelmes számot, ám kicsit másképp, mint azt Scorsese az Aljas utcákban tette. Aki kíváncsi rá, hogyan, feltétlenül pótolja ezt a kiváló szerzői gengszterfilmet, nem fog csalódni!

ijwykm.jpg

3. A sebhelyesarcú (1983)
Mondhatnánk, Brian De Palma 1983-as filmje Howard Hawks 1932-es munkájának remake-je, azonban De Palma csak nagyon lazán kapcsolódik Hawkshoz. Épp, hogy megtartotta az alapsztorit és a főhős nevét. De amúgy semmi sem „stimmel”. Tony Montana, akár az ír Tony Camonte, menekült. Csak éppen ő Kubából érkezett, és De Palma bemutatja a menekülttábor szürrealitását. A tábor a bűn melegágya, ahol a legalantasabb körülmények között élnek a politikai menekültek. Azaz Montana még mélyebbről indul, mint Camonte: nemhogy státusza, de állampolgársága sincs. Hontalan senki, aki „kommunistákat öl kedvtelésből” (miként bemutatkozik a kérdező bizottság előtt). Azonban, ha lehet ezt mondani, Tony Montana Camonte-től még szemetebb és agyafúrtabb. Camonte is kijátssza persze a főnökét, de Montana kezdettől tudatosan arra utazik, hogy kiüthesse Sonny-t a nyeregből. Aki persze elkövet egy hibát, mivel fél Tony-tól. Azaz itt a gengszterlét árulások sorozata. Nincs már becsületkódex, nincs már szolidaritás a bandatagok között, mint a klasszikus gengszterfilmekben. Habár itt az alattvalói hűek Tony-hoz, ám Al Pacino figurájának pont az a tragédiája, hogy saját, legközelebbi társaival (barátjával és húgával) nem tud kijönni. Így itt nem a rendőrség, nem is annyira a kolumbiaiak okozzák Tony vesztét, hanem az árulás. Míg Hawks művében húg és báty együtt küzdenek meg a rájuk rontó zsarukkal, addig itt a húg nem tudja megbocsátani Tony-nak a makacs gyilkosságot. Ezért Tony kitörése itt sokkal inkább értelmezhető direkt öngyilkosságként, még akkor is, ha Camonte-hoz hasonlóan ő maga is dacol a törvénnyel és a mainstream társadalommal. Így azt mondhatjuk, hogy De Palma egyfelől felfokozza, másfelől okos, finom, de lényeges változtatásokkal látja el A sebhelyesarcú-sztorit, melyhez hozzá tesz a hamisítatlan, nyolcvanas évekbeli synthpop zene és a kiváló, korabeli popslágerek. Hogy Al Pacino zseniális, már-már félelmetes alakításáról ne is beszéljünk. Véleményem szerint Pacinónak nem A keresztapa, nem a Serpico, nem is az Egy asszony illata vagy a Kánikula délután, hanem ez a legjobb alakítása. Olyan kiválóan váltogatja a meghasonlott férfit és a hipermaszkulin, macsó gengsztert, hogy azt tanítani kellene. Semelyik filmjében nem volt képes ilyen maníroktól mentesen véghez vinni ezt a briliáns váltást a két különböző tónusú figura megjelenítésére. Csupán A keresztapa-trilógiában kerül ehhez közel, de A sebhelyesarcú-féle őrületet képtelenség volt megismételni bárhol is (pedig Az ördög ügyvédjében próbálkozik – de ott már nem sikerül Al Pacinónak).

2. A keresztapa 2 (1974)
Az Imdb Top 250 listáján is előkelő helyen van, így gondolhattátok, mikor az első részt beraktam kilencediknek, hogy nem fog kimaradni a második sem. Vitán felül a trilógiából ez a két epizód sikerült a legjobban. Olyannyira legjobban, hogy tényleg ott a helyük a legjobb gengszterfilmek között. Ám – s ezt maga Francis Ford Coppola is beismerte – mindhárom film közül ez, a középső darab a legkiforrottabb, legütősebb. Ha azt mondtuk, hogy az első rész papírízű, bár remek feldolgozás, akkor a másodikra azt mondhatjuk, hogy végre Coppolának sikerült valamit hozzátennie Mario Puzo könyvéhez. Igaz, itt is jelen van még az eredeti regény, hiszen Vito Corleone szálát, a második fő történetszálat egy-az-egyben onnan vette át Coppola. Azonban a rendezőnek, az alkotóknak itt sikerült ezt valami egészen zseniális megalkotására felhasználni. Hiszen Michael és édesapja ezúttal „egyidősek” a filmben, és mintegy párhuzam vonódik apa és fiú pályafutása között. Mindkettő a felemelkedésről, a hatalomra törésről szól, mégis ellentétes irányú. Ellentétes irányú – morális értelemben. Vito (remek választás volt Robert De Niro a szerepre, aki később Al Pacino riválisa lett a filmművészetben) az európai, tradicionális erkölcsiséget mindvégig szem előtt tartja, és elsődleges szempontja, hogy a gyengéket megvédje. Vito számára az üzlet, a gengszterizmus csak egy eszköz, hogy az amerikai mocsokkal szemben megvédje a családját és a sajátjait. Végső soron ugyanezt teszi az első rész idősíkján is. Ezzel szemben azonban Michael, fia immorálissá válik. Nemcsak feleségét idegeníti el magától, de még saját bátyját is képes meggyilkoltatni, hogy „megvédje a család”-ot. Michael paradoxszá válik úgy, hogy szinte észre sem veszi. Olyan, mintha tudattalanul is, de édesapja emlékén akarna bosszút állni, amiért belesodorták őt a családi üzletbe, amitől az első részben távol akart maradni (talán pont ezért vágja be Coppola a film végére az egyik vacsorajelenetet a régmúltból, mikor még Sonny és Vito is élnek, s ünneplik Michaelt, aki egyszerűen nem illik ebbe a családba, idegenként ül és iszik szenvtelenül). Azaz A keresztapa 2 a legsötétebb, legkomplexebb, legkiábrándítóbb mindhárom rész közül, és nemcsak a gengszter, hanem az ember tragédiáját is bemutatja. Az emberét, aki meghasonlik önmagával, és akit belső démonai szörnyeteggé torzítanak. S úgy gondolom, ebben a filmben ott van az amerikai tragédia is: az amerikaiak Vietnamban azért romboltak volna földdé mindent, hogy felszabadítsák az országot. Michael ugyanezt teszi a családdal. Így A keresztapa 2 felfogható nagyon áttételesen Vietnam-allegóriaként is. A fegyverszünet környékén készült film kapcsán ezt emlegetni talán nem is olyan durva belemagyarázás (főleg, hogy Michael maga is veterán – igaz, nem vietnami).

1. Volt egyszer egy Amerika (1984)
Tadaaaam. Itt az első helyezett. Magam is meglepődtem magamon, mikor elgondolkodtam, hogyan állítsam össze ezt a listát. Néhány címről nem gondoltam volna alapjáraton, hogy felkerülne az én TOP 20-amba – ahogy például A keresztapa 1-2-ről sokáig azt hittem, az „all time” kedvenceim. Nos, nem így lett. Sokként ért engem is, hogy Sergio Leone eposzát koronázom meg, mivel első megtekintés után egyáltalán nem így vélekedtem róla. A Volt egyszer egy Amerikát remek filmnek tartottam, de elsőre nekem túl nyálas volt a túlcsorduló Morricone-zenével, a „Yesterday” hányásig ismételgetésével. Ugyanezért volt egy darabig „csak jó” a Volt egyszer egy Vadnyugat, ennek a westernbeli párdarabja is. Aztán mindkettőt újra-újranéztem. A Vadnyugatról tavaly változott meg a véleményem, és képes voltam átadni magam a katartikus passzázsoknak és az egymást kikosarazó tragikus hősöknek. A Volt egyszer egy Amerikát két éve néztem újra, és akkor lehet, pont olyan melankolikus hangulatban kapott el, mégis visszaemlékezve már egyáltalán nem giccsesnek, hanem őszintén fájdalmasnak, elégikusnak találtam Sergio Leone mesterművét. Mely így, az Egy marék dinamitot (1971) is abszolválva (melyet én személy szerint Leone legzseniálisabb művének tartok jelenleg) talán még ütősebb. Hiszen Leone gyakorlatilag a Volt egyszer egy Vadnyugttól ugyanarról mesél. Sőt már A Jó, a Rossz és a Csúfban is jelen van a világok eltűnésének, illetve a barátok ellenséggé válásának motívuma. (S, ha Leone rendezi a Nevem: Senkit, abból is hasonló mestermű válhatott volna, mert az is igen szép, keserédes elégia potenciálisan.) De ezt a tematikát a Volt egyszer egy Amerikának sikerült a csúcsra járatnia. A Vadnyugat „csak” egy korszakot mutat be, pár hetet, mely alatt a vasút eléri a kis farmot, és felszámolásra kerül a banditizmus is. Az Egy marék dinamit is csupán a mexikói forradalom és az ír lázadások között váltakozik. Az Amerika viszont minden ízében epikus alkotás, hiszen egy egész banda élettörténetét meséli el. Noodles-t és haverjait egészen suhanc koruktól kezdve követi Leone a századfordulótól, a szervezett bűnözés felemelkedésétől kezdve a hatvanas évek közepéig, mikor a bűnözők beépülnek a társadalomba, és bűnözni mintegy legálissá válik. A James Woods által alakított árulóból például miniszter lesz – igazi politikus alkat volt ez a fiú, férfi, hiszen csak egy ilyen gerinctelen féreg képes fél évszázados barátságot a kukába dobni, ráadásul úgy, hogy elveszi Noodles-től azt, akit a legjobban szeretett (Deborah-t, a zsidó balerinát). Ám mégsem látjuk ezt a fickót szemétnek, mert átérezzük, milyen fontos volt ő Noodles-nek. Kvázi testvérek voltak, bíztak, hittek egymásban, összetartottak a legrosszabb időkben, és vártak egymásra, ha bajba jutottak. Persze Noodles sem volt egy patyolatfehér erkölcscsősz, viszont amoralitása ellenére ő barátai mellett végig kitartott – akár csak Sean, az Egy marék dinamit ír terroristája. S a közel négy és félórás játékidő alatt annyira hozzánövünk ezekhez a karakterekhez, úgy megkedveljük Noodlest, de még James Woods aljas politikusfiguráját is, hogy szinte könnyeket hullatunk, mikor szembesülünk vele: az évszázad árulása történt meg. Emiatt eszméletlenül zseniális Leone műve, és méltó lezárása egy tragikusan rövid alkotói pályafutásnak (Leone még tervezett volna egy Leinngrád ostromát bemutató háborús filmet, de sajnos a szíve elvitte idő előtt). Számomra sokáig a film első fele volt a legizgalmasabb, mikor a banda még kamaszokból áll, de később megértettem a második etapot is. Érettebb fejjel nagyon fájdalmas, ugyanakkor gyönyörűen elégikus a barátság bukásának a sztorija.

***

1. rész - 20-16. helyezett

2. rész - 15-11. helyezett

3. rész - 10-6. helyezett

Egyben minden:

  1. Volt egyszer egy Amerika (1984)
  2. A keresztapa 2 (1974)
  3. A sebhelyesarcú (1983)
  4. Mocskos zsaru (1992)
  5. Sivár vidék (1973) 
  1. Aljas utcák (1973)
  2. White Heat (1949)
  3. Bonnie és Clyde (1967)
  4. A keresztapa (1972)
  5. Mocskos arcú angyalok (1938) 
  1. Casino (1995)
  2. Kutyaszorítóban (1992)
  3. A viharos húszas évek (1939)
  4. Kánikulai délután (1975)
  5. Gun Crazy (1949)
  1. Point Blank (1967)
  2. A sebhelyesarcú (1932)
  3. Fingers (1978)
  4. Egy kínai bukméker meggyilkolása (1976)
  5. Nagymenők (1990)
3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr778048672

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Alec Cawthorne 2015.11.03. 21:58:34

Azt hiszem, magam is a Volt egyszer egy Amerikát tenném a legelső helyre. Kolosszális alkotás. De Palma Sebhelyesarcúja nemkülönben. A Hosszú nagypéntek c. filmet láttad Bob Hoskins főszereplésével? Az az egyedüli, amit talán kicsit hiányolok a listáról, mert a maga nemében kitűnő és nagyon eredeti, de egyébként remek lajstrom - mely ismeretlenebb címeket is felvillant az olvasóközönség előtt... remélem, ezek után nem süti rá senki, hogy túl dogmatikus és konzervatív! :D

Tenebra 2015.11.03. 22:42:39

@Alec Cawthorne: A Hosszú nagypénteket sajnos még nem láttam, ahogy a Carlito útját sem - ezek lehet, változtatnának a sorrenden. Habár a Bob Hoskins-film ugye angol, az ide nem biztos, hogy befért volna (bár Leone is befért - de a Volt egyszer egy Amerika koprodukció, besuvasztható :D). Mindenesetre pótolni fogom.

Hát igen, ez a lista azért bőven tartalmaz határeseteket, tehát nem mondható, hogy csak a dohos, "uncool", "töketlen" címeket sorakoztattam fel. :D

FOUREY · http://baloldaliliberalis.blog.hu/ 2015.11.04. 06:41:46

Nem kétséges, hogy ez a blog, úgy, ahogy van dogmatikus és konzervatív. Hiszen ismertek 5 évesnél régebbi filmeket is. Ez olyan sötét dogmatizmus, mint mondjuk olvasni. Pfúj. :)