Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

TOPLISTA - A 25 legjobb western Alec Cawthorne szerint (5. rész)

2015. október 31. 20:08 - Alec Cawthorne

unforgiven_clint_eastwood.pngUtolsó fordulójához érkezett hát ötrészes toplistánk, bejártuk utunkat a 25 legjobb westernfilm izgalmas sűrűjében. Nem árulok el titkot: a fináléra tartogattam Önöknek a legnagyszerűbb, leginkább megtekintésre ajánlott, általam leginkább magasztalt filmeket - hiszen minden valamire való westernben is a zárlat showdown-jelenete a csúcspont! Válogatásom utolsó fordulójában ismét több korszakot és alkotói közelítésmódot vegyítettem, így hát jelen lajstromban található két modern klasszikus - az elmúlt évtizedek termékei -, valamint három régi, de ugyanúgy kihagyhatatlan mestermű is. Merüljünk hát el ötödszörre is a westernek krémjében!

5. Az ajánlat (The Proposition, 2005, r.: John Hillcoat)
Vitán felül az új évezred legstílusosabb, legletisztultabb, legmegrázóbb westernfilmje. John Hillcoat későbbi dolgozatai (Az út, Lawless) nemhogy megugrani, még megközelíteni sem tudták Az ajánlat által felállított toronymagas mércét. A jellemző ausztrál táj, az Outback végeérhetetlen síkságaival, bíborszín hegyeivel, szikrázó kék egével egyfajta primitív, koromsötét őserő otthona. Ezt a nyomasztó alapérzületet számos ausztrál zsánerfilm tolmácsolta már a nézőközönségnek - gondoljunk csak a híres Mad Max-szériára -, ám a törpekontinensen valamilyen okból kifolyólag meglepően kevés westernfilm forgott, pedig ha van műfaj, melynek tökéletes díszlete az Outback, akkor az épp a vadnyugati mozi. Mi sem bizonyítja ezt ékesebben, mint Az ajánlat. A halálosan sivár közeg élő-lélegző tartozéka a brutális fordulatokban bővelkedő történetnek, szinte önálló entitásként szövi keresztül Stanley kapitány (Ray Winstone gigászi alakításában) és a Burns-fivérek balladisztikus kalandját. Nemcsak az atmoszféraépítés frontján érdemel azonban dicséretet az opus: rendkívüli fogás, hogy a törvényt reprezentáló Stanley és a haramiák közötti morális határvonal a történet során szinte teljesen elhomályosul. Stanley, habár a civilizáció hírnöke - aki azzal a határozott céllal érkezik a pusztaságba, hogy felemelje azt a nyugati kultúra szintjére -, ha kell, maga is szadista eszközökhöz folyamodik. Míg a Burns-fivérek ugyan lemészároltak egy családot, s lakhelyüket is porrá égették, mégis bölcs szimbiózisban élnek a természettel (s voltaképpen joggal próbálják megvédeni e háborítatlan állapotot a Stanley-féle betolakodóktól), az egyik bandatag pedig oly delejezően énekli az Oh Peggy Gordon című népdalt, hogy a nézőben felvetődik a kérdés: létezik-e egyáltalán igazi választóvonal barbárság és civilizáció között? Az ajánlat mindemellett gyönyörű zenével támogatja meg a festői képeket. Egyszerre méltóságteljesen költői és meghökkentően erőszakos - tökéletes westernfilm. Maga alá gyűri, s nem ereszti az embert.

4. Vad banda (The Wild Bunch, 1969, r.: Sam Peckinpah)
A Vad banda Peckinpah filmográfiájának vitathatatlanul legfontosabb tétele. Az önpusztító zseni legszebb vallomása rajongásig szeretett műfajához, egyúttal annak a törekvésnek az esszenciális megnyilvánulása, mely Peckinpah westernnel kapcsolatos közelítésmódját mindvégig vezérelte: direktorunk tulajdonképpen sosem kívánta márványsírba küldeni a műfajt, nem "demitizálni", hanem "remitizálni" szándékozta a vadnyugati mozit. Azt akarta bebizonyítani, hogy a western világképét összetartó hagyományos értékek (barátság, lojalitás, bátorság, szeretet) nem szűntek meg létezni, valahol mélyen továbbra is működnek, csak a körülmények változtak meg. Azt hiszem, a Vad bandát elnézve bizton állíthatom, Peckinpah sikerrel járt. Hősei meggyötört ábrázatú, alkoholban pácolt, borostás-bozontos haramiák, kik a film káprázatos nyitójelenetében éppen egy nagyszabású rablást hajtanak végre, s első pillantásra úgy tűnik, cseppet sem érdemlik meg a nézői azonosulást. Mindez azonban most is csak a felszín. A rendező a cselekmény előrehaladtával kidomborítja e szedett-vetett törvényenkívüliek emberi oldalát. Felbukkan az ellenpólus is, méghozzá a bestiális Mapache tábornok és a mexikói hadsereg képében. Hőseink kutyaszorítóba kerülnek. Az események végül odáig fajulnak, hogy Mapache elfogatja és kegyetlenül megkínoztatja az egyik bandatagot. Ez a mozzanat vezet el az elsöprő erejű, egyszerre katartikus és szívsajdító zárlathoz. A protagonisták nem tanakodnak túl sokat, hogy bajtársuk segítségére siessenek-e. ("Let's go!" "Why not?" Így simítják el egymás között a dilemmát: lakonikusan, egyszerűen.) A végső, mindent eldöntő tűzharc egy teljesen új esztétikai-művészi rangra emeli az addig is kiváló opust. (Mit tűzharc, tömegmészárlás!) Peckinpah vérben és emberi szennyben áztatott képei apokaliptikus hangulatot gerjesztenek. És persze hihetetlen feszültséget. A néző ökölbe szorított kézzel figyeli az eseményeket, és az ütközet végkimenetele előre sejthető, hiszen a végzet hatalmát a főszereplők sem játszhatják ki, mégis alaposan megizzad a tenyerünk a végére. Fantasztikus alkotás, Peckinpah igazi remekműve.

3. Nincs bocsánat (Unforgiven, 1992, r.: Clint Eastwood)
Clint Eastwood több alkotásával is szerepelt már lajstromunkban (western-életművét nem is lehetne megkerülni), de nézetem szerint karrierjére utolsó vadnyugati darabja, a Nincs bocsánat tette fel a koronát. Sokan úgy vélik, e munkával véget ért valami a westernfilmek történetében. Valóban így van. Eastwood eme alkotásával betetőzi azt a folyamatot, melyet Sam Peckinpah, Arthur Penn, Robert Altman, Don Siegel és mások megkezdtek a '60-as, '70-es években: végleg lebontja a Vadnyugat klasszikus mítoszát, porba döngöli a hagyományos western-eszményeket, ostrom alá veszi az amerikai győzelmi ideológia és az obligát optimizmus utolsó bástyáit is. A film hőse, Will Munny (maga a rendező alakítja) visszavonult bérgyilkos, aki partnerével (Morgan Freeman) együtt felkerekedik, hogy megrendszabályozzon egy helyi bandát, mely egy prostituált összekaszabolásáért felelős. Munny mindeközben kontrontálódik a brutális helyi seriffel, Daggett-tel is (Gene Hackman élete egyik legragyogóbb teljesítményét nyújtja), aki - az áhított béke érdekében - eláll az elkövetők megbüntetésétől. Sötét, lidérces westernhez van szerencsénk, infernális képsorok peregnek a szemünk előtt. Miként annakelőtte Peckinpah és sokan mások, most Eastwood is mérlegre helyezi a magányos hős és a vele szembenálló negatív karakter erkölcsiségét. Munny múltjában szörnyű titkok lappangnak: főhősünk hajdanán nőket és gyerekeket is lemészárolt, ha azt parancsolták neki. Viszont szakított a múltjával, később gyökeret eresztett, családot alapított, felesége halála pedig maradék életigenlését is porrá zúzta. Lelkiismeretével hadakozó, nyomorúságos figura - tetteinek súlyát azonban redukálja, hogy csupán párbeszédszinten említődnek meg, s egy pillanat erejéig sem vizualizálódnak. Ez is hozzájárul, hogy Munny egy körömfeketényit még így is rokonszenvesebb, mint a városát zsarnoki módszerekkel összetartó Daggett, miközben tudjuk, hogy mindkét hős bőven rászolgálna a bitófára. A Nincs bocsánat lerántja a leplet számos, a vadnyugattal kapcsolatos tévképzetről. Nemcsak a hazug mítoszteremtés stratégiáira derül fény (ld. a Richard Harris által alakított Bob mellékszála), de a film egyenesen azt állítja, hogy a western-pisztolypárbajok nagyrészét nem valamiféle nagyszerű heroizmus, hanem alkoholos befolyásoltság és szimpla ostobaság eredményezte. Láthatjuk tehát: Eastwood beverte az utolsó szöget a klasszikus Vadnyugat koporsójába. És - aki esetleg még nem látta az opust, kérem, most ne olvasson tovább - a látszat ellenére szerintem a befejezés sem optimista. Munny-nak megváltás lett volna a halál. Az, hogy újrakezdhette az életét, csak szenvedései meghosszabbítását jelentette.
rio-bravo-2.jpg2. Rio Bravo (1959, r.: Howard Hawks)
Howard Hawks, aki  megannyi műfajban alkotott már "ércnél maradandóbbat", pályafutása alkonyán ismét a westernfilm felé fordult. Talán mondanom sem kell, hogy ezzel mi, a zsáner hívei jártunk a legjobban. A Rio Bravo direktorunk messze legsikerültebb westernfilmje, egyben az egész műfajnak is feledhetetlen, emblematikus alkotása. Hawks és John Wayne nem különösebben szívlelték Zinnemann Délidő című mesterművét. A rendezőnek nem tetszett, hogy a Délidőben a seriff a helyi polgárokhoz fordul segítségért, képtelen egyedül szembeszállni a veszedelmes haramiákkal, és ráadásul végül kvéker felesége menti meg. Hawks szerint egy igazi seriff nem viselkedik így. A Rio Bravo a Délidő egyfajta ellenfilmjeként is értelmezhető, hiszen John T. Chance (Wayne) nem kér támogatást a lakosságtól, amikor a helyi kiskirály és csatlósai megtámadják a börtönt, melyben egyik, gyilkosságért őrizetbe vett társuk raboskodik. A régi vágású, határozott Chance seriff nem esik pánikba: ütőképes kis csapatot szervez maga köré: helyettese, iszákos cimborája és egy tejfelesszájú, de a fegyverforgatás művészetében jártas kölyök mind vállalják, hogy segédkeznek a fogda őrzésében és a galád betolakodók visszaverésében. A Rio Bravo a Will Wright által "profi cselekményűnek" nevezett westernek kulcsdarabja. Ebben a filmben a hivatásos rendfenntartó nincs rászorulva a közösség oltalmára, sőt nincs is köztük igazi kommunikáció: a seriff - nem valamiféle magasabb erkölcsi indíttatástól vezérelve, hanem csupán zsoldja fejében, munkáját teljesítve - védelmezi a kollektívát, a derék polgárok meg közben csöndben imádkozhatnak, ha gondolják. Talán ennyiből is kitűnik, hogy a Rio Bravo vérbeli, konzervatív "macsófilm", melyben a hallatlanul szórakoztató, színes és rokonszenves főhősök bátran szembenéznek a túlerőben lévő banditákkal. John Wayne, Walter Brennan és Dean Martin karakterei imádnivalóak (Brennan-é különösen!), az általuk fémjelzett csapatdinamika kíméletlenül olajozottan működik, és az érzelmi szál is emlékezetes momentumokkal gazdagítja a cselekményt. (Érdekes a seriff és az Angie Dickinson által alakított, korántsem komilfó nőalak közti látszólagos jellembeli kontraszt. Dickinson karaktere már-már afféle vadnyugati femme fatale.) Igazi nagyívű ostromwesternről beszélünk, tehát az alkotók nem mérik épp fukar kézzel az izgalmas akciójeleneteket, de a mozi csendesebb periódusai sem unalmasak, hiszen a ragyogóan megírt karakterek folyamatosan éberen tartják a befogadó figyelmét. Valósággal magába szippant ez az igazán rokonszenves, pezsgő mikrokozmosz, s a férfias, heroikus hangulat óhatatlanul is átragad a nézőre. A Rio Bravo soha el nem évülő, örök klasszikus, és bár Hawks két ízben megpróbálta "megrabolni önmagát", és újra leforgatni a históriát (El Dorado, Rio Lobo), a későbbi próbálkozások nyomába sem érnek Chance seriff és társai imádnivaló kalandjának.

1. Délidő (High Noon, 1952, r.: Fred Zinnemann)
A westernek igazi királya, s egyben minden idők egyik legjobb amerikai filmje, mely hatvanhárom év múltán is olyan eleven, friss és élvezetes, mintha éppen ma készült volna. Fred Zinnemann 1952-es mesterművében Will Kane seriff (Gary Cooper) feloldhatatlan dilemmával szembesül: már épp ellovagolni készül Hadleyville kisvárosából, melyet sok esztendőn át hűségesen szolgált, hogy újdonsült neje (Grace Kelly) oldalán új életet kezdhessen, amikor tudomást szerez róla, hogy a velejéig romlott, bosszúszomjas haramia, Frank Miller - akit egykoron ő juttatott rács mögé - kiszabadult fogságából, és a következő vonattal érkezik a városkába. Will úgy dönt, elmenekül, ám azután mégis visszafordul, hiszen belátja: Miller mindenhová követné. Kvéker felesége azonban nem támogatja Will ellenállását. Hősünk végső kétségbeesésében elkezdi körbejárni a települést, fegyverforgatásra alkalmas férfiak után kutatva, de senki sem biztosítja támogatásáról. Mikor tizenkettőt üt az óra, Miller megérkezik, és főszereplőnk - immáron nem seriffi minőségben, hanem puszta átlagpolgárként - egyedül száll szembe a gyűlöletes gonosztevőkkel. A Délidő az ötvenes évek pre-revizionista westernjeinek gyöngyszeme. Kérdésessé teszi a törvényt reprezentáló hős és a közösség feltétlen együvé tartozását, sőt a két fél konfliktusát egészen a szakítópontig feszíti, ugyanakkor a főhős végig megőrzi pozitív tulajdonságait, még akkor is, ha egész ellenállása már amúgy sem a társadalom javát szolgálja, hanem afféle magánakció. Will azért marad Hadleyille-ben, mert olyasfajta profi, aki szeret pontot tenni befejezetlen ügyeinek végére. Tudja, hogy a másik fél revansa hosszasan kísértene, ha most megfutamodna. Nem a lakosság érdekében cselekszik tehát, de céljai mégiscsak egybevágnak a közösség feltételezett érdekeivel. Ám az opportunista, meghunyászkodó kisemberek mégis ódzkodnak attól, hogy beavatkozzanak. Sokan egyszerűen csak a testi épségüket féltik, de a polgármester retorikája mélyebb összefüggéseket is megvilágít: a város első embere úgy érvel, Will-nek azért kellene elállnia az erőszakalkalmazástól, mert a vérontás elijesztené Hadleyville-ből a tehetős pénzembereket, akik egyébként szívesen invesztálnának tőkét a kisvárosba. A film rendkívül akkurátusan mutatja be a városlakók ellenérdekeit (egyes értelmezések szerint a konfliktus bujtatottan bár, de a McCarthy-féle antikommunista boszorkányüldözés erkölcsi káoszát jeleníti meg), s Will előtt kiöregedett, megnyomorított seriffkollégája is intő példaként lebeg. A Délidő vitán felül álló, mesteri erénye, hogy a film túlnyomó részében úgy képes feszültséggel telíteni a képeket, hogy egyetlen lövés sem dördül el. A szinte teljesen valós időben bonyolódó cselekmény az "itt és most" egyszerre izgalmas és torokszorító illúzióját generálja, a levegő rohamosan fogy a seriff körül, délben pedig feltartóztathatatlanul berobog a banditát szállító vonat. Minderről pazarul megszerkesztett montázsszekvencia tudósít. Will éppen a végrendeletét írja, amikor befut a szerelvény. A papírlap, a toll, a riadt tekintetű Will, a ketyegő falióra és az üres szék képe együttesen szinte már jeges borzongást szül a nézőben. Főszereplőnk úgy dönt, bevégzi misszióját. Reménytelenül magányos, ahogy kilép a város kihalt főterére. A kamera a magasba emelkedik, Will parányi hangyává zsugorodik. A határozott vezetőből űzött préda, kiszolgáltatott törvényenkívüli lesz. Mégis vállalja a konfrontációt. A fináléban szerencsére nem kell nélkülöznünk a fegyverropogást: idegtépő percek előzik meg Kane végső döntését. Aztán a bádogcsillag landol a porban. Minden idők egyik legnagyszerűbb befejezése. Mindent összevetve vallom, hogy a Délidő a legjobb dolog, ami a westerműfajjal valaha történhetett. Pedig - ahogy láthattuk - e zsáner nem szűkölködik a mesteri filmalkotásokban.

13 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr738039310

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

.Bulldeo 2015.11.03. 20:40:41

A Délidőből az maradt meg, hogy van egy hasonló spílerkedés, mint Hitchcoch Kötél c. filmjében (itt a cselekményidő és filmidő egybeesése, ott az egy helyszín/egy idő/ egy snitt).
Fél évszázaddal a film keletkezése után is megemelhetjük a kalapunkat az unikális koncepció makulátlan megvalósítása előtt. Azonban (akárcsak a Kötélnél) az emberi karaktereket, forgatókönyvi fordulatokat nézve itt is egy meglehetősen bárgyú történetről van szó. Nem beszélve arról, hogy az amerikai filmgyártás nem épp az 50-es években termelte ki a legjobb színészeit, és erre tökéletes példa Gary Cooper, a jómodorú, puha pojáca, és Grace Kelly, a minden belső értéket nélkülöző, ugyanakkor hisztérikus rinyálásra hajlamos úrinő.
(Mondjuk ehhez a meglehetősen konzervatív, dogmatikus listához egészen passzol a Délidő és a Rio Bravo, már csak azt nem értem, hogy a friss és kegyetlenül igazi Unforgiven hogyan kerülhetett a 3. helyre.)

Alec Cawthorne 2015.11.03. 21:37:39

@.buldeo: Sok friss és "kegyetlenül igazi" film felkerült a listára a Nincs bocsánat mellett is. Az ajánlat vagy a Vad banda is ilyen ebben a fejezetben, de a többiben sem csak konzervatív, dogmatikus módon válogattam a címeket. Lapozz bele bátran! Magad is láthatod, hogy sok a szubverzív alkotás e lajstromban. A Délidővel kapcsolatban viszont nem is különbözhetne jobban a véleményünk.

FOUREY · http://baloldaliliberalis.blog.hu/ 2015.11.04. 06:46:17

@.buldeo: "Hitchcoch", "spílerkedés", "pojáca", "hisztérikus rinyálás". Innen nézve a "konzervatív, dogmatikus" dicséret szerintem a szerzőnek és a blognak is.

.Bulldeo 2015.11.04. 13:33:55

@FOUREY: melyik szót nem érted?

Aldric 2015.11.04. 15:23:56

@.buldeo: És te vajon miért nem érted, hogy nem a szavakat nem értem, hanem a hozzáállásod és a stílusod tartom nevetségesnek? :)

.Bulldeo 2015.11.04. 15:44:00

@Aldric: (ez a hozzászólás ugyanattól a személytől jön, aki előbb FOUREY nicknév alatt írt?)

Nem akarok magamra erőltetni egy entellektüel pózt. Lehet, hogy nyersen fogalmaztam, de érthetően. Ha szerinted egy színészt pojácának nem lehet titulálni, akkor én kérek elnézést.

FOUREY · http://baloldaliliberalis.blog.hu/ 2015.11.04. 16:04:35

@.buldeo: De. De ezt rögtön oda is írtam rögtön a következő hozzászólásban. Azért ANNYIRA elrejtve nem volt, hogy vissza kelljen kérdezned. Ami meg a mostani hozzászólásodat illeti: a "spílerkedés" és a "pojácázás" elég pozőr szövegek, ahogy az első kommented is az volt, szóval engem nem győztél meg.

.Bulldeo 2015.11.04. 16:26:42

(Nem értem, miért ez a kákán is csomót keresgélő hangnem.
Az e-mailemre jött értesítés alapján válaszoltam, ott meg nem volt világos ez a névcsere.)

Nem is akarlak meggyőzni, mert csak a kommentem stílusával foglalkozol. Ha szerinted pózőr vagyok, rendben, akkor legyen úgy.

FOUREY · http://baloldaliliberalis.blog.hu/ 2015.11.06. 15:25:10

@.buldeo: Oké. Nem is nagyon látom, miről is akarhatnál meggyőzni. Volt egy kekeckedő és pozőr (=trollkodó) kommented, ezt szóvá tettem, mire volt egy sikertelen gúnyolódási kísérleted (=trollkodás), amire felhívtam a figyelmed. Nem nagy ügy. Egyfelől neked sem kell majd évekig terápiára járni miatta és persze nekem is korlátozott mennyiségű időm van trolletetésre.

.Bulldeo 2015.11.07. 14:40:53

Elég rosszul fogod fel a dolgokat. Értem, hogy könnyű dolog másokat trollkodással, kekeckedéssel, gúnyolódással címkézni. A poszt szerzőjének a szájából azért mindez sokkal hitelesebb hangzana, mint a tiédből, aki csak személyeskedik. Én nagyon szeretem a western műfajt, és azért vettem a bátorságot, hogy írjak, mert félresikerültnek találtam a lista összeállítását. Illetve azért vettem a bátorságot, mert ez egy blog, és van egy kommentfelülete.
Az utolsó 10 filmet még akár elfogadhatnám, mint a poszt szerzőjének a 10 kedvenc filmje, de a 25 már egy olyan nagy merítés, aminél egész egyszerűen nem tudok mit kezdeni azzal, hogy a Josey Wales típusú '2 hatlövetűvel agyonlövök 20 embert' féle, faék egyszerűségű emberek története megelőzi Sergio Leone legnagyszerűbb filmjét. Ha valakinek ezek az olasz filmek nem hozzák a műfaj követélményeit, ám legyen. Hagyja ki a listáról, és legyen 20 legjobb klasszikus, amerikai western film listája. Én azt is elolvasnám, csak épp nem érne csalódás.
Látom, egy sort azon is élcelődtél a tisztelt blogszerzőkkel (egy másik poszt alatt), hogy friss, tehát nem 5 évnél régebbi filmekről szeretnének egyesek (feltételezem én, a troll) olvasni, hiszen értelemszerűen ez a 'konzervatív és dogmatikus' ellentéte. Miközben akár rá is kérdezhetnél arra (a velejáró személyeskedés mellett), hogy mit is gondolok frissen.

A friss az nem vadiúj. A napokban láttam a Homok asszonya c. '62-es japán filmet. Legyen elég a filmről annyi, hogy nagyon friss. A konzervatív, és dogmatikus megjelölés, még ha neked trollkodó kekeckedésnek is tűnik, egy elég tiszta jellemzés. Meg lehet rajta sértődni, bár a poszt szerzője saját maga írta, hogy nem igazán szereti az olasz földön gyártott westerneket, hiszen a western egy alapvetően amerikai műfaj. Nem feltétlen negatív értelemben, de ez elég dogmatikus megközelítés. Ha már az olasz filmek
egy-két sereghajtó kivételtől eltekintve kimaradtak (a többi nem amerikait, mint pl. az indai Sholayt már nem is említem), néhány a műfaj határait bátran feszegető alkotás felkerülhetett volna (Little big man, Dead man, Assassination of Jesse James, Meek's cutoff).
De semmi gond, a poszt szerzője úgy tűnik nem általánosságban a westernnel akart foglalkozni, amit ér, csak azt máskor illene jelölni a téma megjelölésben is.

Alec Cawthorne 2015.11.07. 14:53:36

@.buldeo: "De semmi gond, a poszt szerzője úgy tűnik nem általánosságban a westernnel akart foglalkozni, amit ér, csak azt máskor illene jelölni a téma megjelölésben is."

Hát nézd, kinek mit jelent a western, illetve ki milyen western-élményeket tart meghatározónak. Én elfogadom, hogy neked a Meek's Cutoff vagy a Kis Nagy Ember jelenti a határsértő western csúcsát, de azért szerintem erős túlzás, hogy én csak poros, avíttas, konzervatív szemléletű filmeket vettem fel a listára. Pl. szerintem a listán szereplő Névtelen töltény vagy Death of a Gunfighter eléggé trendtörő volt nemcsak a maga idejében, de bizonyos mértékig máig az. Másrészt a lista összeállításakor nekem nem az volt a célom, hogy minél hagyományellenesebb, "bátrabb" alkotásokat gyűjtsek össze, hanem az általam legjobbnak vélt darabokat. Egyébként nem volt egyszerű, sok minden kimaradt - sajnálatos módon -, de a Meek's Cutoff szerintem egy nagyon jó kortárs western, még ha nincs is a 25 között. A Jesse Jamest viszont én eléggé giccsesnek és modorosnak tartom. Meg legfőképpen túlnyújtottnak.

Tenebra 2015.11.08. 19:46:50

@.buldeo: "Alec Cathorne szerint"

Szerintem eleve emiatt kár ezen rugózni. Ez Alec Cawthorne listája, ő ezeket rakta fel. Nem úgy állította be, mintha valami objektív, mindenki által követendő lista lenne. Ha neki a Josey Wales tetszett jobban, mint a Jesse James meggyilkolása, akkor neki az tetszett. Nem tudom, miért olyan nehéz ezt elfogadni.

Amúgy az én listámra is felkerülnek a Jesse James és a Meek's Cutoff is, illetve az általad említettek mindegyike. De majd talán pár hónap, fél év múlva megejtem én is a saját listámat. :D
süti beállítások módosítása