Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

TOPLISTA - A 20 legjobb amerikai gengszterfilm Tenebra szerint (2. rész)

2015. október 29. 21:25 - Tenebra

casino.jpg

Tegnap úgy döntöttem, felelevenítek pár klasszikus, számomra kedves és fontos gengszterfilmet a Legenda című film kapcsán, többek között arra a kérdésre is keresve a választ, hogy miért lehet számunkra, számomra vonzó a gengszter, a bűnöző figurája. Alább két olyan film is szerepel a listán, melyekben a gengszter nemcsak áttételesen, de direkten is a romantikus lázadó, az anarchista szerepét vállalja magára - s mindkét film főhőse szó szerint is szembeköpi és szembelövi a társadalmat. Folytassuk hát gengszterfilmes listánkat, melyen bankrablóké és illegális üzletekben utazó bizniszmeneké a főszerep.

15. Gun Crazy (1949)
Joseph H. Lewis műve több címen is fut („Fegyverbolondok” és „Deadly is the Female”), ám mégis a „Gun Crazy” a legtalálóbb, mivel főhőse egy utcán felnőtt fiú, Bart aki jó amerikai módjára megszállottja a pisztolyoknak. S jó céllövő is vesztére. Vesztére, mert találkozik egy késdobáló lánnyal, a gyönyörű, de végzetes és ravasz Annie-vel, aki megszállottja a cirkusznak. Kettejük különös hobbija és munkája azonnal összekapcsolja őket, és ámokfutásba kezdenek. Avagy a Gun Crazy gyakorlatilag a Bonnie és Clyde sztori egyik korai megfilmesítése (a másik egyértelműen Fritz Lang „Csak egyszer élünk” című filmje, illetve Nicholas Ray „Éjszaka élnek” melodramatikus bűnfilmje). Ami miatt felkerült a listára, és mondhatjuk, előkelő helyet kapott, az a rendezésnek, az érdekes sztorinak és Annie karakterének köszönhető. Bart amolyan tipikus film noir antihős, aki egy ideig nyeregben érzi magát, aztán inkább arra eszmél rá, hogy a szeretett nő valójából marionett bábuként játszik vele. Annie igazán veszélyes nő, kevés ilyen féktelen femme fatale-lal találkozhatunk a hatvanas évek előtt. A szőke ciklon igazi agresszív, törtető nő, egy idő után már ő irányítja a rablásokat, és szinte ugyanolyan figurává válik, mint Bergman későbbi filmjének hősnője, Mónika (Egy nyár Mónikával). Bart csak jelenthet, Annie az igazi „férfi” itt. Legemlékezetesebb, lehengerlő jelenete a Gun Crazy-nek pedig a nagy leszámolás a nádasban, ahol a vérszemet kapott Annie öngyilkos bátorsággal (vagy inkább őrülettel) száll szembe az ellenük vezényelt rendőrökkel. Ez a nyers erő, ez a női démoni ösztönből fakadó anarchista energia talán még a későbbi Bonnie és Clyde-feldolgozásokban sem tör elő, sőt más női karakterekből sem. Feledhetetlen.

14. Kánikulai délután (1975)
Sidney Lumet 1975-ös lehengerlő munkája igazából szintén nem klasszikus értelemben vett gengszterfilm. Mondhatni, ez egy „elcseszett heistfilm”, mivel egy csődbe ment bankrablást mutat be. Al Pacino és John Cazale (a Keresztapában játszották együtt a két Corleone-testvért!) karaktere jobb élet reményében, családjuk miatt próbáltak meg kirabolni egy bankot, de valahogy rosszul sült el a dolog. Sebaj, Al Pacino figurája megpróbálja kivágni magát a szorult helyzetből, és a média gátlástalanságát felhasználva menti a menthetőt, kvázi lázadást szít. Így a Kánikulai délután inkább hasonlít Lumet egy évvel későbbi Hálózat (1976) című alkotására, minthogy éles médiakritikává alakul, amellett, hogy kiváló egzisztenciális dráma. A gengszterek itt valójából ugyanolyan loserek, mint a korszakból már a toplistába behozott másik két film, a Fingers és az Egy kínai bukméker meggyilkolása. Ráadásul Lumet merészen a homoszexualitás és a transzvesztitizmus témáját is behozza a filmbe, így a gengszterek itt többszörösen is deviánsnak számítanak a fősodorbeli társadalom szemében. Ezt használja fel tudatosan Al Pacino karaktere az alternatív csoportok és identitások maga mellé állításához. Gyönyörű, ahogy lassan elszabadul a pokol, és feltárul nemcsak a média, de az igazságszolgáltatásnak nevezett gépezet korrupciója. Mely a sokkoló, gyomorba vágó utolsó jelenetben kumulálódik.

afgtrpfm9z8bmn2dm3at.jpg13. A viharos húszas évek (1939)
Ismét egy klasszikus egy ikonikus gengszterfilmes rendezőtől, Raoul Walshtól. Walsh tulajdonképpen a „Káin és Ábel” változatnak nevezett gengszterfilmes alműfajhoz csatlakozott ezzel a remekművével, melynek másik képviselője a Mocskos arcú angyalok. A történet epikus, korokon átívelő, némileg a Volt egyszer egy Amerikát is előrevetíti. Három barát, bajtárs történetét követjük, akik három irányba mennek tovább. Főhősünket James Cagney alakítja, aki mintegy a jó (Jeffrey Lynn ügyvédkaraktere) és a rossz (ki más, mint Humphrey Bogart, a gengszter) között vívódik, sőt a bűn útjára tér (Bogarttal alapít üzletet). Így a cselekmény tétje, hogy Cagney figurája meglátja-e a magasabb jót a pénztől és hatalomtól hályogos szemével. Raoul Walsh műve egy olyan korszakban készült, mikor kötelező volt a gengszternek megtérnie, ha főszerepet akart Hollywoodban (a Hays-kódex intézményesítése és az FBI szervezett bűnözés elleni kőkemény fellépése utáni időkben járunk). Ez számos didaktikus és felemás alkotást szült (mint a G-Men filmek, melyek kvázi a Szövetségi Nyomozóiroda propagandafilmjei), azonban a Mocskos arcú angyalok és A viharos húszas évek is túlnőtt ezen a követelményrendszeren, és bár mindegyik eleget tesz a szabályoknak, mégis valami magasabb rendű történik hőseikkel, melyeket Cagney, az egykori anarchista gengszter alakít mindkét esetben. Itt egy családért áldozza fel életét, mely aktus addigi züllöttsége tükrében őszinte és megindító. Az alkotók kiválóan felépítették a gengszter(ek) figuráit (még Bogart is messzemenően emberi), éppen ezért hihető és átélhető, motivált a főhős pálfordulása. Így nem didaktikus, hanem nagyon is katartikus az a bizonyos utolsó pár képkocka a templom lépcsőjén. Ez a jó értelemben vett gengszter-melodráma. (A film utolsó jeleneteit egyébként kiválóan idézi meg Michael Mann amúgy felemásra sikerült 2009-es Közellenségek c. filmjében.)

12. Kutyaszorítóban (1992)
Quentin Tarantino mára kicsit didaktikus, és túlságosan is „politikus” filmrendezővé vált, ami miatt sokan támadják és bírálják. Továbbá Tarantinót szokás már csak azért is sározni, mert állandóan trashfilmekkel és exploitationökkel foglalkozik, s igazából sztorijaiban az erőszak sokszor öncélú. Nos, Tarantinóra lehet hideget-meleget mondani (kortárs filmjeivel én is kritikusabb vagyok – a Becstelen Brigantyk például nem a szívem csücske, habár amúgy jónak tartom), de az biztos, hogy debütáló alkotása, és a nem konvencionális heistfilm igen is képes elég sok réteget megmozgatni szimplaságával. Mert az egész nem szól másról, mint egy időfelbontásos, elcseszett bankrablásról, ala Kánikulai délután. Ám itt egész más téma bomlik ki nagyon érzékletesen: az árulás és a barátság problémája. Sam Peckinpah legjobb művei ötlenek fel Mr. White (Harvei Keitel) és Mr. Orange (Tim Roth) kapcsolatát látva. De nagyon fontos ilyen szempontból a bandavezér és Mr. White viszonya is, hiszen ők is régóta partnerek, gyerekkori ismerősök. Így Tarantino remekül bemutatja azt a dilemmát, hogy a régi, de fellazul barátságok, vagy a megtért áruló barátsága a fontosabb-e. Persze a menekülés alatt liternyi vérmennyiség folyik el, és Mr. Blonde (Michael Madsen) figurájához jónéhány öncélúan erőszakos jelenet kötődik, de amellett, hogy a Kutyaszorítóban őszintén beszél a barátság és a bajtársiasság kérdésköréről, rendkívül jó humorú, remek dialógusokkal bíró film. Tarantino itt még bőven elemében volt, és bár ő maga nem tartotta túl sokra ezt a művét, mégis kijelenthetjük, hogy a Ponyvaregény mellett simán a legjobbja.

11. Casino (1995)
Újabb Scorsese-film a listán, mely tulajdonképpen teljesen ugyanarra a sémára épít, mint az Aljas utcák, a Nagymenők vagy a későbbi, legfrissebb Wall Street farkasa. Azaz egy gengszterszervezetet fedező intézmény életébe tekinthetünk be, ahol bűnözők próbálnak meg (még nagyobb) menőfejjé válni. Ráadásul, miként a Nagymenők vagy a Wall Street farkasa, ez is megtörtént esetet, illetve létező személyeket vonultat fel. Azonban ezúttal Robert De Niróé a főszerep, aki nagyban nyomul, de, mint minden gengszternél lenni szokott, nem elég számára a nagy. Neki mega, giga kell. Az egész világ – akár A sebhelyesarcúnak. Ám Scorsese itt sokkal messzebbre megy, mint korábbi műveiben. Azaz a kaszinóügyletek révén már nemcsak indirekt, hanem direkt kapitalizmus-kritikát gyakorol. Persze nem válik didaktikussá, sőt rendkívül frappáns, popos, gördülékeny a Casino, akár a Nagymenők vagy az Aljas utcák (habár nincs benne annyi zenei betét). Robert De Niro és Joe Pesci brillíroznak a főszerepekben, s el kell ismerni, az inkább testi kvalitásai miatt berobbant Sharon Stone is formában van színészileg is ebben az alkotásban. Szépen felskicceli azt a sztereotípiát és problémát, ami már a korai klasszikus gengszterfilmekben is jelen van: gengszterfeleségnek lenni annyit jelent mint kegytárggyá, trófeává, státusszimbólummá válni.

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr548034860

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

purple rain 2015.10.30. 17:05:39

A Casino-nál annyit hozzátennék, hogy szerintem az igazi gigamega magasságokra törni akarás Pesci karakterére vonatkozik talán jobban. Ugye de Niro többször is elmondja, hogy ő itt tiszta boltot visz, nem akar semmi zűrt, és Pesci hozza rá a bajt, hogy az uralma alá akarja hajtani egész Vegast. (Jó persze, de Niro is rábaszik mikor nem alkalmazza tovább a sheriff unokaöccsét aki "annyit ér mint bakkecskén a tőgy" :)))).

Egyébként ez a kedvenc filmem, azért gondoltam, hogy belepofázok :)

Alec Cawthorne 2015.10.31. 22:34:32

Bizony, Pesci karakterének mohósága és fokozatos kontrollvesztése a bajok eredője. De Niro simulékonyabb figurát hoz, ő inkább be akar tagozódni, Pesci viszont játssza a régi vágású maffiózót, ezt viszont nem lehet büntetlenül csinálni. Mindamellett még így is túlzás, amit Nicky kap a kukoricaföldön. Az a jelenet annyira kegyetlen, hogy arra szavak sincsenek.

Alec Cawthorne 2015.10.31. 22:36:54

Egyébként nagyon örülök, hogy a Casino mellett a Kutyaszorítóban és a Viharos húszas évek is a listán van. Mindkettőt imádom. Kíváncsi vagyok, milyen helyezést ér el majd a White Heat. :)