Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

TOPLISTA – A 20 legjobb amerikai gengszterfilm Tenebra szerint (1. rész)

2015. október 28. 20:55 - Tenebra

pointblank.png

Nem olyan régen mutatták be a hírhedt gengszter ikerpár, a Kray-fivérek bukását feldolgozó Legenda című angol gengszterfilmet, mely bár korántsem kiemelkedő alkotás, arra mindenképp jó, hogy bemutatása apropóján felidézzük a régi, nagy klasszikusokat. Azokat a filmeket, melyekben egy számító kisember, egy huszadik senki, egy „foot soldier” (a maffiózó végrehajtója) mer nagyot álmodni, és fellázad a hatalom, illetve a fősodor társadalma ellen. Király Jenő szavaival élve a gengszter „ellentársadalmat” hoz létre saját birodalma felépítésével, melyet persze a kapitalista gazdasági-politikai rendszer nem néz jó szemmel. Ezért a gengszter eleve bukásra ítélt figura, hiszen harcoljon bár önös érdekeiért, mégis akarva-akaratlan egy olyan berendezkedés ellen lép fel, melyet immár bő három évszázada próbálnak megreformálni vagy leváltani – minduntalan sikertelenül. A pénz és a hatalom nem könnyen megszerezhető privilégiumok, csak a kevesek számára hozzáférhető elit kiváltságok, melyekkel a világot irányítani és strukturálni lehet. A gengszter mindezzel tisztában van, mégis megpróbálja a lehetetlent – ezért tragikus hős, mint azt Robert Warshow, a műfaj egyik korai amerikai elemzője állítja. 

A gengszterfilmek számomra ezért érdekesek főként. Bevallom őszintén, jómagam annyira nem rajongok a gengszterfilmekért, mint mondjuk a westernekért, bár nyilván kedvenc műfajaim között van a bűnözők, a „modern Robin Hoodok” sztorijait elmesélő alkotások. De én ezeket a westernnel ellentétben nem is annyira a közeg miatt szeretem (az üzlet és a pénz, s úgy általában a materiális dolgok engem rohadtul hidegen hagynak, sőt taszítanak –idealista típus vagyok, na), hanem a főszereplő antihős álláspontja, státusza, és kapitalizmus-kritikája, illetve társadalomelemző attitűdje miatt. Mert a jó gengszterfilm nem a fegyverropogásról vagy a fényűző elit bemutatásáról szól, hanem a bűnbeesés, a „mutyizás”, a kiskapuk keresésének, az alternatív közösségek képződésének miértjét kutatja egy-egy mitizált bűnöző életútján keresztül. A következő, több részből álló 20-as listába főként eszerint rangsoroltam az amúgy látványfilmnek, szórakoztató filmnek sem utolsó alkotásokat (habár be-beszúrtam egy-két határeseti példát, melyek nem szűk értelemben vett gengszterfilmek, sőt kilépnek a műfajfilmes keretek közül).

20. Nagymenők (1990)
Ha gengszterfilm, akkor Martin Scorsese. Vitán felül az olasz származású amerikai rendezővel szokás azonosítani a modern / posztmodern gengszterfilmeket, minthogy a műfajhoz Raoul Walshon, Francis Ford Coppolán és Brian De Palmán kívül Martin Scorsese tett hozzá nagyon sokat. Több alkotását felraktam a listára, mert számomra ezek tényleg fontosak voltak, bár a Nagymenők nem ragadott oly’ mértékig magával, mint a Casino vagy az Aljas utcák. De az biztos, hogy öntudatossága, és a Scorsese-re jellemző laza, popzenés stílus miatt mindenképp egy emlékezetes darab a Nagymenők. Ray Liotta remekül játssza el a valóságban is létező Henry Hillt, aki tudatosan bűnözőnek készül, és nem szégyelli a legpofátlanabb aljasságokat elkövetni, hogy feljebb jusson a ranglétrán. Kedvencem mégis a film utolsó harmada, mikor a császárrá vált Henry birodalma összeomlani látszik, és a gengszter idegesen kapkod, hogy mentse a menthetőt. Irtó hangulatos, amint Scorsese zenés montázsszekvenciában mutatja meg, ahogy a zilált maffiózó ide-oda ver, száguldozik, hogy megmeneküljön. Liotta mellett egyébként Robert De Niro, Scorsese állandó színésze, és Joe Pesci neve is megemlítendő, mert mindketten nagyot alakítanak, még akkor is, ha ez a film Ray Liottáé. (Joe Pesci egyébként már itt előrevetíti Casinobeli szadista karakterét.)

19. Egy kínai bukméker meggyilkolása (1976)
Nos, ez az egyik film, ami kilóg a listáról, mert nem szokványos zsánerdarab. A nagyszerű John Cassavetes sokak számára a nagy new yorki dokumentaristaként vonult be a köztudatba, aki az amerikai hagyományos filmkészítési metódusokkal szakítva az objektív realizmus irányába mozdult el, és őszinte, eredeti helyszíneken forgatott, improvizált történeteket adott elő. Azonban Cassavetes nagyon sokszor próbálkozott a filmforma mellett a műfajok lebontásával, illetve átalakításával. Ennek egyik állomása az Egy kínai bukméker meggyilkolása (a másik a sokkal inkább zsánerkompatiblis Gloria), melyben a Cassavetesre jellemző dokumentarizmus találkozik a műfaji jellegű történettel. Ennek eredménye egy merőben szubverzív, revizionista gengszterfilm. Szubverzív, mert a nagyformátumú gengszter helyett a kiváló Ben Gazzara személyében egy igazi losert ismerhetünk meg, aki koszos kis lebuját próbálja igazgatni. Azonban a nagykutyák egy gyilkosságba kényszerítik – melyből kiviláglik, hogy itt már nem a rendőrség jelenti a fő problémát a bűnöző számára, hanem a szindikátus, a bűnszervezet, mely uralja a társadalmat. Tulajdonképpen így John Cassavetes e műve más perspektívából mutatja be ugyanazt, amit szerelmi drámáiban: a társadalmi nyomort, a peremvidéken élők nihilizmusát és posványos, drámaiatlan, sehová sem tartó életét. Vagyis a zsáner itt csak keret, a gengszter pedig csupán egy szimbólum. Ha egyenetlen is, számomra mindenképp emlékezetes és sokatmondó alkotás.

18. Fingers (1978)
James Toback 1978-as, szintén független pénzből, Hollywoodtól függetlenül gyártott filmje Cassavetes művének párja. A címszereplő Jimmy Fingers Ben Gazzara figurájához hasonlóan egy igazi loser, akinek álma, hogy zongoraművész legyen, a valóságban azonban csak ténfereg a városban, és egy nagyobb kutya számára hajt be védelmi pénzeket. Jimmy-t a remek Harvey Keitel formálja meg későbbi figuráira jellemző átéléssel, így egyik legjobb, legkarizmatikusabb alakítását láthatjuk ebben a sajnálatos módon elfeledett, társadalomtudatos gengszter-drámában. Mert Toback műve rendkívül sokrétű egyszerűsége ellenére, s amellett, hogy rögrealista, frappáns, simulékony humorral lazítja a kisszerű, de néha nagyon is brutális gengsztertöténetet (habár erőszakos jelenet igazából csak egy van benne, a legvégén, mintegy Jimmy frusztrációinak kirobbanásaként). Nem ér fel persze az Aljas utcák színvonalához, melyben szintén Harvey Keitel a főszereplő – ám Keitel játéka itt mégis erősebb, mint Scorsese művében (melynek nem annyira Harvey Keitel, hanem Robert De Niro a fénypontja).

17.A sebhelyesarcú (1932)
Howard Hawks A sebhelyesarcú című műfajteremtő filmjéről már volt szó itt a blogon részletesebben, így nem is akarom túlragozni, viszont jelentőségét nem győzhetjük hangsúlyozni. Hawks klasszikusában jelenik meg a Kis Cézár mellett először következetesen a tipikus „felemelkedés és bukás”-történet, melynek keretében Tony Camonte nagykutyává válik. Paul Muni bivalyerős jelenléte, és a némafilmként felvett, dinamikus jelenetek véleményem szerint A sebhelyesarcút kiemelik a kissé lassú, statikus, modorosabb társai, a Kis Cézár és A közellenség közül. Jóllehet, amúgy díszleteiben nagyon érződik rajta a kor, sokszor lehet zavaró a stúdióban forgatott külsők sokasága, illetve a sztori sem bonyolultságáról és összetettségéről híres. Mégis jogosnak érzem eme listán szereplését, mert az a düh, az az erő, ami ebben a filmben, illetve Paul Muni karakterében buzog, emblémájává lett az 1930-as évek eleji, még Hays-kódextől szabadabb hollywoodi atmoszférának. Az utolsó, nagy lövöldözés pedig örökre beég a néző fejébe (s a filmhez forgatott alternatív, didaktikus befejezés legalább annyira szánalmas, mint amennyire az igazi lezárás „The World is Yours” sokkoló képsorai zseniálisak).

16. Point Blank (1967)
John Boorman filmje ismét kilóg kicsit a sorból, mert szokás neo-noirként és gengszterfilmként is emlegetni. Én most Fran Mason (a ’The American Gangster Film from Little Caesar to Pulp Fiction’ című könyv írója) álláspontja alapján a gengszterfilmek közé sorolom, minthogy főhőse, Walker egy szindikátus tagjai ellen küzd a sztoriban. Mely igencsak komplexre sikerült annak ellenére, hogy a felszínen rendkívül szimpla bosszútörténetről van szó. Ám ezt az átveréses – bosszúállós narratívát Boorman a modern film formanyelvével bolondította meg, elbizonytalanítva a nézőt, hogy Walker egyáltalán él-e, s a vásznon látott történések egyáltalán lezajlanak-e, vagy csak a haldokló, átvágott bűnöző lázálmában vágyik ilyen erősen a bosszúra. Emellett a film erénye a rákvörös fejű, baltaarcú Lee Marvin, aki olyan kőkemény ebben a bosszúfilmben, hogy Charles Bronson vagy Clint Eastwood elbújhatnak mellette. Így a Point Blank egy remekül összerakott, formanyelvileg kreatív, bár ismerős bosszútörténet, melyet sok, későbbi, többé-kevésbé sikeres alkotás is referenciájának tekintett (gondolok itt a Mel Gibson-féle Visszavágóra és a Ringo Lam rendezésében készült Full Contactra).

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr718030214

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.