Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

Szélhámosok

2015. október 23. 13:49 - Alec Cawthorne

Fellini viszonylag korai, a maga korában csekély sikert aratott alkotását méltánytalanul rostálta ki a kollektív emlékezet. A Szélhámosok az ifjú Mester korai periódusának egyik legcsiszoltabb, legalaposabban megmunkált igazgyöngye. A történet három notórius csaló, a fiatal, szoknyavadász Roberto (Franco Fabrizi), az egyszerre bohém és családcentrikus Picasso (Richard Basehart) és idősebb, tapasztaltabb mentoruk, Augusto (Broderick Crawford) mulatságos és drámai elemekben egyaránt bővelkedő, pikareszkszerű kalandjait követi nyomon az ötvenes évek Olaszországának rohamosan változó világában. Az 1955-ös keltezésű alkotás sajátos történelmi közegben fogant. Olaszország ekkorra már lassan maga mögött tudhatta a második világháború nyomasztó emlékét, és a gazdaságilag prosperáló nemzetek ösvényére lépett. Ennek az új érának a hajnalán azoknak a régi vágású, kisszerű svindlereknek a szerencsecsillaga is leáldozott, akikről Fellini opusa szól.

A történethez a rendező az ihletet egy öreg csavargóval való beszélgetésből meríti, akivel még az Országúton forgatása alatt hozta össze a sors. A mű nehézkes körülmények között készült: a forgatás szinte rohamtempóban folyt, a stáb alig készült el a velencei bemutatóra. Ennek következtében számos jelenetet és szituációt kivágtak a végső verzióból, és maga Fellini is látszólag kedvetlenül, távolságtartó stílusban vezényelte a munkálatokat. Tudvalevő azonban, hogy néha a mostoha gyártási feltételek ellenére is képes egy-egy film a mesterművek rangjára emelkedni. A Szélhámosok esetében is így történt. A film legnagyobb erénye rendkívül sajátos, eklektikus tónusa. A korabeli kritika szóvá is tette, mennyire "depresszív" alkotás a Szélhámosok. Szó se róla, Fellini burjánzó gunyorosságának szinte nyoma vész ebben az érzékenyebb, borongósabb tapintású történetben.

Egynémely szcénán persze átdereng a rendező jellegzetes humora (gondolok itt a szinte már Az édes élet orgiáját előlegező szilveszteri partijelenetre), de ezúttal a cselekményvilágot nem népesítik be karikatúrába hajló, komikus hősök, és a csalók tevékenységét illusztráló képsorok groteszk humorába nem kevés tragédia is vegyül. Szívszorító nézni, amint a svindler-hősök megrabolják a társadalom peremén tengődő, mélyszegénységben élő kisemberek pénztárcáját és méltóságát is. Voltaképpen ez a film legnagyobb fegyverténye: Fellini egyszerre csal mosolyt az arcunkra, és apellál szociális érzékenységünkre az egymáson élősködő, céltalanul tengődő nincstelenek viszonyainak megrajzolásával. Fellini nézőpontjában ugyanakkor már benne foglaltatik a neorealizmus meghaladásának igénye, hiszen elsősorban nem a társadalmi kérdések széles perspektívája érdekli, a hagyományos neorealista tematika számára csupán ugródeszka a mélyebb, szubjektívebb emberábrázolás számára.

A karakterek jelentik tehát a Szélhámosok igazi motorját. Közülük is a főszereplő, Augusto sorsának alakulása érdemes leginkább a figyelemre. A férfi egy idősödő, kissé korszerűtlen észjárású kókler, nem csoda, hogy idegenként mozog a gazdasági fellendülés küszöbén álló, új Olaszországban. Az sem véletlen, hogy partnerei, Roberto és Picasso a történet egy pontján sikeresen kilép a régimódi svindlerség kelepcéjéből, képesek alkalmazkodni a friss körülményekhez (egyikük a családját választja a bűnözés helyett, másikuk feljebb kapaszkodik a ranglétrán, és modern szélhámosként tollasodik meg), Augusto viszont csak a régi szép időkről ábrándozik, nem tud és nem is akar újítani. Ez vezet el végül szükségszerű kudarcához. Az utolsó jelenetek (a papnak öltözött Augusto és a nyomorék lány dialógusa, majd a bűnözőtársakkal való szembeszegülés, és a tragikus végkifejlet) alkalmával egy olyan Fellini lép elő, akit sem azelőtt, sem azután nem ismerhetett a közönség: hallatlanul borús, vigasztalan, mindenféle derűtől és reménytől mentes befejezéssel tagadja meg a megváltás esélyét szerencsétlen hősétől. Az útmenti árokból a felszín felé kúszó Augusto képe nagy hatású szimbólum: a hős sosem ér fel a csúcsra, hiába kapaszkodik - ugyanígy nem ért révbe egész életében; végül nem sikerült felívelnie karrierjét, mert hiányzott belőle az a meleg emberszeretet és szolidaritás, mely még a legerkölcstelenebb bűnök elkövetése közepette is ott lappangott a családjához váltig ragaszkodó, csupaszív Picassóban, vagy a vitalitástól duzzadó Robertóban.

A Szélhámosok mindemellett hamisítatlan színészfilm. Broderick Crawford kolosszális alakítást nyújt Augusto-ként: végig uralja a vásznat, mágnesként vonzza a nézőt ellentmondásos személyisége. (Fellini egyébként először Humphrey Bogartot akarta megnyerni a főszerepre, ám az amerikai színészlegenda ekkor már nagyon beteg volt. Frank Sinatra is szóba kerül, de a Mester tőle ódzkodott, mégpedig maffiakapcsolatai végett.) A masszív alkoholista Crawford a forgatás alatt is meglehetősen intim viszonyt ápolt a szeszesitalokkal, ezzel jócskán megnehezítve Fellini és a stáb dolgát. Mindez azonban cseppet sem árnyékolja be a színész munkáját: rendkívül megnyerő, érzékeny alakítással örvendezteti meg a nézőket. Richard Basehart (aki számos film noirban is szerepelt) szintén brillírozik a bohém, gyermeki lelkületű Picasso bőrében, és a mellékszereplők is kitesznek magukért. Igazán sajnálatos, hogy az utókor vaskalapos közönnyel viseltetett e nagyszerű film iránt. Mi azonban adjunk még egy esélyt a Szélhámosoknak. Nem fogjuk megbánni. 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr458014287

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.